Maga Kádár János ritkán beszélt erről a – mint maga fogalmazott –„lózungról”, mindenesetre 1981. július 7-én a Magyar Szocialista Munkáspárt Politikai Bizottsága előtt tárgyalták azt a Népszabadság-cikksorozatot, amely az 1956 után eltelt huszonöt évről emlékezett meg. A pártvezető ekkor a következőket mondta: „Most végül itt van ez az »aki nincs ellenünk, az velünk van« lózung. Hát én nem tudom ki, hogy érti, hogyan találkozott ezzel. Még egyszer szeretném pontosan elmondani, hogy mi ez a lózung. Nem azért, hogy bővítsük, csak hogy világos legyen, miről is volt ott szó. A Népfrontnak volt egy országos tanácskozása, vagy tanácsülése, ott tényleg mondtam ezt, de az pontosan így hangzott: a jelen viszonyok között, amikor a munkásosztály hatalma konszolidálva van, amikor a szocialista társadalom, állam alapján konszolidálva van és a szocializmus építése folyik, akkor azt a másik jelszót: »Aki nincs velünk, az ellenünk van«, ami a forradalmi osztályharcok bizonyos kritikus idejében igaz, azt mi nyugodtan megfordíthatjuk, mert ma, aki nem szervezkedik és nem lép fel ellenünk és reggel bemegy a munkába, Magyarországon szocializmus épül, az a munkájával segíti a szocializmus építését, és ilyen értelemben velünk van. […]”
Így elfogadható? Ilyen problémáim vannak, nehogy valami ellenkező kifejtést kapjon ez is. Egyébként ez nem örök érvényű lózung, hiszen vannak olyan szituációk a történelemben, amikor aki nincs velünk, az ellenünk van. Van ilyen is
— folytatta Kádár.
Ebből az aspektusból vizsgálva a színházakat nem is beszélhetnénk a Kádár-korszakban ellenzéki politikai színjátszásról, az ugyanis automatikusan a „tiltott” minősítést kapta volna az Aczél György nevéhez kapcsolt emlékezetes hármas felosztásból.
Nyíltan – és okkal – senki sem merte kimondani, hogy ellenzéki politikai színházat teremt. Nem is ez volt az elsődleges cél. Ennek ellenére az 1970-es évektől a színművészek új nemzedéke, új rendezők és igazgatók modernebb felfogásban kezdtek alkotni.
A kiemelten támogatott irányzatról, a szocialista realizmusról valójában azt sem lehetett tudni, hogy pontosan micsoda. Ellenben a 70-es években már a magyar társadalom is érzékelni kezdte, hogy a hatvanas évek „csodája” megkopott. Olyan jó és rendezői színházra volt szükség, amely valóban a magyar társadalomhoz szól, olyan témákat érintve, amelyek a konszolidált Kádár-korszak orvosolatlan, égető problémáit, ellentmondásait is tárgyalja, ám úgy, hogy az még éppen „belefér”. Tehát elviseli a rendszer, az elvtársak nem jönnek rá pontosan, mi is történik a színpadon. Ezt az elsőre lehetetlennek látszó feladatot a magyar színházi világ olyan módon oldotta meg, amely unikálisnak tekinthető, és hozzájárult a rendszerváltoztatáshoz is.
