Függönyre vetített Corvin köz: két színházi előadás, amely felnyitotta a közönség szemét

A Kádár-korszak legnagyobb toposza ez volt: „aki nincs ellenünk,az velünk van!” De kérdés, hogy miképpen valósult meg, ha megvalósult egyáltalán a színjátszás területén. A budapesti Katona József Színház, illetve a kaposvári Csiky Gergely Színház egy-egy bemutatója érdekes adalékokkal szolgál ehhez.

Fotó: Keleti Éva/MTI Forrás: MTVA Sajtó- és Fotóarchívum

Döglött aknák 

1971-ben mutatták be a Nemzeti Színház kamaraszínházában, a Katona József Színházban Csurka István Döglött aknák című darabját, amelyet még 1959-ben írt a szerző. Jó néhány esztendőnek kellett tehát eltelnie, amíg a közönség színpadon is láthatta a történetet. Csurka két olyan embertípust állított az előadás homlokterébe, akik tulajdonképpen a korszak perifériájára szorultak, ugyanakkor a nyertesei közé kívánkoztak, miközben átlépett már rajtuk a történelem. 

Az előadás színházi plakátjának egy árverésre bocsátott példánya, rajta a szerző aláírásával. Forrás: darabanth.com

Major Tamás egy maszek lángossütői karrierről álmodozó osztályidegent alakított, Kállai Ferenc pedig a bukott, hatalmát vesztett Rákosi-rendszerből megmaradt kommunista kiskirály hivatalnokká vedlett archetípusát. Hol is találkozhattak volna másutt, mint egy idegosztály kórtermében? A bukott kommunista kiskirály felismeri az osztályidegent: a nyilaskorszakbéli egykori feljelentője lett a szobatársa, miközben Major karakterének maszekolásról szőtt édes álmait éppen a másik ágyon fekvő egykori nagy hatalmú politikus változtatja rémmesévé azzal, hogy immár hivatalnokként elutasította az engedélykérelmét. Politikai és személyes sérelmek kereszteződtek így az ideggyógyászaton. Garantált volt, hogy a nézők felismerik egykori kínzóikat, akik a végére belebetegedtek az egészbe. Most már ki is nevethették őket.

Csurka két olyan karaktert állított szembe, akik talán csak abban értettek egyet, hogy nekik most nem jó, miközben mindenki más boldogul. Persze teljesen más lett volna a Döglött aknák sorsa, ha a szerző már 1959-ben színpadra adaptálja a történetet. Ám az 1956 utáni kádári megtorlások időszakában valószínűleg szó sem lehetett volna egy ilyen előadásról. A kor egyik vezető kritikusa, Földes Anna egy cikkében utalt arra: kétséges volt a darab 1971-es bemutatásának engedélyezése is, de sokat segített a dolgon, hogy Major Tamás – aki 1966-ig tagja volt az MSZMP Központi Bizottságának – elvállalta a szerepet. Több mint egy évtizeden át folyamatosan és zavartalanul játszották a darabot. Maga Kádár is megnézte az előadást, és jól szórakozott közben. (Kár, hogy nem ismerte fel saját magában a Rákosi-rendszer egyik kiemelt politikusát…)

Csurka István író egy 1961-es felvételen. Forrás: Fortepan / Hunyady József 

Marat és Sade magyarra hangolva 

Emlékezetes történetek maradtak fent a kaposvári Csiky Gergely Színház egyes előadásairól a 70-es, 80-as évekből. (Eörsi László történész külön kötetben foglalkozik e színház múltjával és legjelentősebb bemutatóival.) Az Ács János által színpadra állított Marat/Sade (teljes címe: Jean-Paul Marat üldöztetése és meggyilkolása, ahogy a charentoni elmegyógyintézet színjátszói előadják De Sade úr betanításában) is közéjük tartozik. A svéd Peter Weiss 1963-ban írt drámája olyan, akkoriban és ma is gondolkodásra késztető kérdéseket feszegetett, mint a forradalom, az azt követő kivégzések, a diktatúra, a régi rend visszatérése, az ideológiák egymásnak feszülése, vagy a forradalom eredményeinek mérlegre tétele. Nyugat-berlini világpremierje után okkal hódította meg az egész világot. 1967-ben filmet is készítettek az alkotásból. Magyarországon először 1966-ban a Nemzeti Színházban, Marton Endre rendezésében lehetett megtekinteni a darabot. Marton igyekezett Marat és a forradalom mellé állni. Az akkori magyarországi állapotok mellett ez a kommunista vezetés és a színikritikusok számára a marxista forradalom melletti kiállását jelentette. A darab fogadtatása így alapvetően pozitív volt. Sinkovits Imre kiváló alakítást nyújtott benne De Sade-ot megformálva. Ács János egyébként közreműködött ebben az előadásban is, és valószínűleg már akkor sem tetszett neki a végeredmény. 

Az 1981-ben bemutatott kaposvári változat – különösen az előadás zárójelenete – már utalt az 1956-os forradalom és szabadságharcra is. A függönyön megjelenítették a Corvin közt: a Máté Gábor által megformált Kikiáltó a kezében egy kockakővel sír, miközben körülötte a szereplők mozdulatlanul fekszenek. Akkor még senkinek sem tűnt fel, hogy pontosan mi is látszik a függönyön, és hogy a Kádár-korszak konszolidációjáról, valamint a megtorlásokról szól elsősorban az előadás. Ellenben a darab rendkívül megmozgatta a budapesti fiatalokat is. Tömegével érkeztek Kaposvárra a fővárosi egyetemisták, akik virágokat szórtak a színpadra, gyászolva a forradalmat. 

A Louvre-ral magyarázták  

Egy évre rá a budapesti Vígszínházban is megtekinthette a közönség az alkotást. Az elvtársak ekkor már ébredezni kezdtek, bosszankodtak is, de a siker mindent felülírt. Nem csoda, ha ez az előadás elnyerte a Belgrádi Nemzetközi Színházfesztivál mindhárom nagydíját. A darab felett persze ott lebegett a betiltás lehetősége, különösen azután, hogy kiderült, mit is ábrázol a függöny az utolsó jelenetnél. Eörsi László könyvéből tudjuk, hogy a kaposvári színház vezetői nem tagadták ezt le, de magyarázatuk szerint olyan épületeket kerestek, amelyek egyformán idézik fel a párizsi Louvre és a leningrádi Ermitázs egyes részeit. Elvégre a darab témája a forradalom volt, Párizs és Leningrád pedig forradalmi városok. Mivel Ács János a Corvin köz környékén lakott, éppen ott találtak rá az általuk keresett részletekre – így a magyarázat. Persze nyilván mindenki tisztában volt azzal, hogy ez így sántít, ám az is kérdéses volt, szükség van-e egyáltalán botrányra. A darab bemutatója éppen huszonöt évvel követte 1956-ot, mégpedig olyan esztendőben, amikor Lengyelországban hadiállapotot vezettek be a nagy társadalmi támogatottságot élvező független szakszervezet, a Szolidaritás demokratikus követelései miatt. 

1981-ben Kádár magyarázata az Aki nincs ellenünk, az velünk van „lózungról”, valószínűleg legalább ugyanannyira szólt saját maga, mint párttársai megnyugtatására. Ha akarunk, odacsaphatunk még, ha kell, az erőnk megvan hozzá, keménykedhetünk – gondolhatta joggal, csakhogy az igazi kérdés, amit ő is tudott, az volt: vajon megérte-e volna kisebb ügyeket megtorolni? Hozott volna annyit, mint amennyit elvihetett? Magyarország mint a „legvidámabb barakk” ugyanis ekkor már élvezte a Nyugat bizalmát is. A teljes kommunista irányítás illúzióját persze meg kellett tartani. Ugyanakkor ha morgásokkal, fenyegetőzésekkel kísérve is, de olykor az MSZMP vezetőinek is le kellett nyelniük a békát. A 80-as évek elején a színjátszásban már olyan folyamatok indultak el, amelyek a rendszer hazugságainak teljes összeomlását vetítették előre. 

A szerző a Veritas Történetkutató Intézet és Levéltár tudományos főmunkatársa és az MMA ösztöndíjasa

Borítókép: Major Tamás és Kállai Ferenc Csurka István Döglött aknák című darabjának egy jelenetében 1971-ben (Fotó: Keleti Éva / MTI)