Az 1957–58-as színházi évad az ’56-os forradalom és szabadságharc után érdekesen alakult hazánkban. A fővárosi Vígszínházban vagy – ahogy akkoriban nevezték – a Magyar Néphadsereg Színházában 1957 őszén mutatták be Kazán István rendezésében a Teaház az augusztusi holdhoz című előadást, amelynek eredetije John Patrick Vernon J. Sneider regényéből készült amerikai színdarabja volt. Ráadásul a kötet és a színházi előadás sikerén felbuzdulva 1956-ban hollywoodi film is készült a Teaházból. Ennek főszerepét Marlon Brando játszotta.
A kötet, a darab és a film egy máig aktuális és örök témát dolgoz fel, meglehetősen humoros formában. Sneider regénye azt fejtegette, mi történik akkor, ha a megszállók a saját politikai rendszerüket, kultúrájukat és társadalmi berendezkedésüket szeretnék adaptálni a háború után a legyőzöttekre? Nyilván ez különösen „pikáns” és aktuális kérdés volt a forradalom bukása után Magyarországon is. A magyar közönségnek elég tapasztalata volt ebben a témában, csakhogy a darab csetlő-botló amerikai katonatisztjei végül is mulatságos helyzeteken keresztül ismerik fel: jobb krumplipálinkát készíteni Okinaván, mint az ott élőkre erőltetni a demokráciát.
Krumplipálinka meg egy gésa
A Teaház az augusztusi holdhoz ugyanis a japáni szigeten játszódik: egy amerikai kapitányt elküldenek az ott található, Tobiki nevű faluba. Fisby kapitánynak kellene megvalósítania az amerikai álmot, mégpedig ezredese parancsára, aki természetesen tábornok szeretne lenni, hogy a feleségének imponáljon. Fisby Szakini személyében a nyakába kap egy hihetetlen életbölcsességekkel megáldott bennszülött japán tolmácsot, aki kommentálja az amerikai tisztek hétköznapjait is. Fisby legfőbb feladata egy Pentagon-formájú iskola építése lenne, miközben persze gondoskodnia kellene az új demokratikus rendszer alapjairól is. Rendőrfőnököt is kell választani, és „demokratikus nőszövetséget” is létrehoz Fisby. Ám minden a feje tetejére áll, végül csak a krumplipálinka, no meg egy gésa segíthet. Az amerikai katonák nem gonoszok, csak furcsák a helybélieknek, így igazi vígjáték kerekedik a sztoriból.
A Magyar Bálint igazgató (az azonos nevű későbbi SZDSZ-es politikus, volt oktatási miniszter édesapja – a szerk.) vezetésével működő Magyar Néphadsereg Színházának erős művészgárdája volt. Az esténként fellépők között megtalálhatjuk Ruttkai Évát, Gábor Miklóst, és a forradalom előtt hazatért Páger Antal is erősítette a társulatot. Sőt itt dolgozott akkoriban az a Szakáts Miklós is, akit a forradalom után beszerveztek, és Cyrano fedőnéven éveken át szorgosan küldte jelentéseit a magyar állambiztonságnak. Págert nem minden színésztársa kedvelte, mivel közismerten erősen jobboldali érzelmű volt. A kommunista színművészek és az állambiztonság egyértelműen fasisztának tartották. Csakhogy a magyar közönséget a politikai nézeteinél sokkal jobban érdekelte a tehetsége.
Nyilván nem volt véletlen, hogy Magyar Bálint szívesen adott neki szerepeket. Ezt Szakáts úgy értelmezte, hogy igazgatója rossz, ellenséges politikai befolyás alá került. Úgy értesült, hogy Páger állítólag kifejtette: az írók 1956-ban ugyan „megtették a magukét”, de akcióképtelenné váltak, ezért a színművészeken a sor, hogy fellépjenek, és ellenzéki színházat csináljanak. Szakáts azt jelentette Nagy Antal nyomozónak, hogy Magyar – Páger szerint – hajlandónak mutatkozott ezen ellenzéki színház megteremtésére. A Teaház Szakáts vélekedése szerint már ennek az állambiztonsági fantazmagóriának a megvalósítását szolgálta volna.
A szocialista Magyarországon vegyes kritikai fogadtatást kapott a darab. Kende István a Népszabadságban a „valóságot” kérte számon a vígjátékon. Mi tagadás, Kende nem annyira nevetni akart volna, hanem sokkal inkább a megszállás véresebb oldalát, az imperialista elnyomást állította volna színpadra. Nem a magyar színművészeket, a játékukat bírálta, hanem John Patrickot és egyáltalán az amerikai darab hazai bemutatásának tényét választotta célpontjául.
Lehet, hogy John Patricknak van kedve tréfával elütni – és elfedni – a valóságot. Joga van hozzá. Hazai előadása fölött, a valóság idehaza való teljes meghamisítása fölött azonban véleményem szerint sem tréfával, sem egyébként kiváló előadással és valóban tiszteletre méltó színészi, rendezői és díszlettervezői teljesítménnyel sem lehet elsiklani, még kevésbé elismerő sajtókritikákkal
– írta a pártlapban.
Kendének nem tetszett az sem, hogy a magyar kritikusok egy része elismerően írt a magyar változatról. Ezzel szerinte elfogadták a darab mondanivalóját, vagyis a gaz amerikai imperialista hadsereg az ő szemükben nem véres megszálló, hanem kedélyes és kissé együgyű katonák, tisztek gyülekezete.
A valóság azonban: földjükről kiűzött parasztok, megkínzott függetlenségi harcosok, atom- és hidrogéntámaszpont, imperialista hadsereg, háborús felkészülés
– dohogta Kende.
Abba nem is érdemes komolyabban belemennünk, hogy akkor szerinte a szovjet hadsereg mit keresett Magyarországon? Mennyiben „kedélyeskedtek” 1944-től folyamatosan nálunk? Kende csak egyfajta szemüvegen keresztül nézte a színdarab mondanivalóját.
Most akkor melyik megszállás?
Bogáti Péter az Élet és Irodalomnak írt kritikát a darabról, Kende véleményéhez képest jóval pozitívabbat. Méltatta a színészi játékot, kiemelte Szakinit, a japán tolmácsot megformáló Págert. Ráadásul kifejezetten tetszett neki Ruttkai Éva játéka is. Ebből is érthető talán, hogy Szakátsot elégé idegesítette az amerikai darab, még akkor is, ha olvasta Bogáti kritikáját, aki mindamellett nem tartotta maradandó műalkotásnak a vígjátékot. Nos, ebben meglehetősen nagyot tévedhetett, mert a Teaházat időnként ma is műsorra tűzik. Mindeközben Szakáts azt jelentette Págerről: a színész úgy nyilatkozott, játékából mindenki tudni fogja, melyik megszállásra utal a műben nyújtott alakításával. Azt is tudni vélte, Major Tamás, a Nemzeti Színház igazgatója szándékosan nem forszírozta az egészet, miközben teátruma népszerűsége éppen lejtmenetben volt. Egyik jelentésében Ascher Oszkár színházigazgatóra hivatkozva Szakáts Aczél György, a Kádár-rendszer vezető kultúrpolitikusa és Kállai Gyula művelődésügyi miniszter megdöbbentő tájékozatlanságát ecsetelte. Úgy érezte, az előző évek túlzott állami kontrollja után a kultúrpolitikusok most a másik végletbe estek. Szerinte gyakorlatilag nem volt a színházaknak gazdája, miközben Kállai és Aczél Major befolyása alatt álltak. Ugyanakkor Major szerinte szándékosan hagyott dilettáns vezetőket más színházak élén, hogy ne jelentsenek konkurenciát az ő Nemzeti Színházának. Aczél és Kállai nyilván nem voltak közömbösek a színházakban uralkodó helyzettel kapcsolatban, ugyanakkor a Művelődésügyi Minisztérium megszervezése, az oktatással kapcsolatos teendők és általában a kiépülő Kádár-korszak gondjai megnehezítették, hogy folyamatosan a színművészekkel foglalkozzanak.
De miképpen értékelte Cyrano súlyos gondolatait a tartótisztje? Az iratanyagból kiderül, hogy Nagy Antal nyomozó kifejtette: Szakáts az ő utasítására adott tájékoztatást Majorról, Págerről és a többiekről. Ugyanakkor azt is rögzítette, hogy Cyrano meglehetős szenvedélyességgel írt a Magyar Néphadsereg Színházában folyó ellenséges tevékenységről. A nyomozó kénytelen volt elismerni, hogy a jelentés ezen tartalmát meglehetősen nehéz ellenőrizni, de mivel a szöveg főképpen olyan színművészekről szólt, mint Ajtay Andor, Kiss Ferenc és Páger Antal, akiknek „ellenséges hozzáállásuk” a kommunista körökben Nagy szerint teljesen közismert volt, ezért elfogadta a szöveget.
