Cyrano jelenti – Kádárékat minden érdekelte a színházakban

1957-ben Major Tamástól Páger Antalon át Kiss Ferencig széles spektrum jellemezte a magyar színházi élet prominenseinek politikai nézeteit. De a Kádár János vezette új rendszer állambiztonsága mindenre kíváncsi volt, ami a teátrumok környékén zajlott. Ennek érdekes vetülete volt a Teaház az augusztusi holdhoz című amerikai darab budapesti bemutatója, illetve a beszervezett színész, Szakáts Miklós jelentései.

Benkő Gyula Fisby kapitány, Ruttkai Éva Lótuszvirág és Páger Antal Szakini szerepében a Teaház az augusztusi holdhoz egy jelenetében. Fotó: MTI/Horváth Tamás / MTVA Sajtó- és Fotóarchívum

A Magyar Bálint igazgató (az azonos nevű későbbi SZDSZ-es politikus, volt oktatási miniszter édesapja – a szerk.) vezetésével működő Magyar Néphadsereg Színházának erős művészgárdája volt. Az esténként fellépők között megtalálhatjuk Ruttkai Évát, Gábor Miklóst, és a forradalom előtt hazatért Páger Antal is erősítette a társulatot. Sőt itt dolgozott akkoriban az a Szakáts Miklós is, akit a forradalom után beszerveztek, és Cyrano fedőnéven éveken át szorgosan küldte jelentéseit a magyar állambiztonságnak. Págert nem minden színésztársa kedvelte, mivel közismerten erősen jobboldali érzelmű volt. A kommunista színművészek és az állambiztonság egyértelműen fasisztának tartották. Csakhogy a magyar közönséget a politikai nézeteinél sokkal jobban érdekelte a tehetsége.

Szakáts Miklós (1920-1984) egy 1963-as felvételen (Forrás: Fortepan/Hunyady József) 

Nyilván nem volt véletlen, hogy Magyar Bálint szívesen adott neki szerepeket. Ezt Szakáts úgy értelmezte, hogy igazgatója rossz, ellenséges politikai befolyás alá került. Úgy értesült, hogy Páger állítólag kifejtette: az írók 1956-ban ugyan „megtették a magukét”, de akcióképtelenné váltak, ezért a színművészeken a sor, hogy fellépjenek, és ellenzéki színházat csináljanak. Szakáts azt jelentette Nagy Antal nyomozónak, hogy Magyar – Páger szerint – hajlandónak mutatkozott ezen ellenzéki színház megteremtésére. A Teaház Szakáts vélekedése szerint már ennek az állambiztonsági fantazmagóriának a megvalósítását szolgálta volna.

A szocialista Magyarországon vegyes kritikai fogadtatást kapott a darab. Kende István a Népszabadságban a „valóságot” kérte számon a vígjátékon. Mi tagadás, Kende nem annyira nevetni akart volna, hanem sokkal inkább a megszállás véresebb oldalát, az imperialista elnyomást állította volna színpadra. Nem a magyar színművészeket, a játékukat bírálta, hanem John Patrickot és egyáltalán az amerikai darab hazai bemutatásának tényét választotta célpontjául. 

Lehet, hogy John Patricknak van kedve tréfával elütni – és elfedni – a valóságot. Joga van hozzá. Hazai előadása fölött, a valóság idehaza való teljes meghamisítása fölött azonban véleményem szerint sem tréfával, sem egyébként kiváló előadással és valóban tiszteletre méltó színészi, rendezői és díszlettervezői teljesítménnyel sem lehet elsiklani, még kevésbé elismerő sajtókritikákkal

– írta a pártlapban.

Kendének nem tetszett az sem, hogy a magyar kritikusok egy része elismerően írt a magyar változatról. Ezzel szerinte elfogadták a darab mondanivalóját, vagyis a gaz amerikai imperialista hadsereg az ő szemükben nem véres megszálló, hanem kedélyes és kissé együgyű katonák, tisztek gyülekezete.

A valóság azonban: földjükről kiűzött parasztok, megkínzott függetlenségi harcosok, atom- és hidrogéntámaszpont, imperialista hadsereg, háborús felkészülés

– dohogta Kende.

Abba nem is érdemes komolyabban belemennünk, hogy akkor szerinte a szovjet hadsereg mit keresett Magyarországon? Mennyiben „kedélyeskedtek” 1944-től folyamatosan nálunk? Kende csak egyfajta szemüvegen keresztül nézte a színdarab mondanivalóját.

Most akkor melyik megszállás? 

Bogáti Péter az Élet és Irodalomnak írt kritikát a darabról, Kende véleményéhez képest jóval pozitívabbat. Méltatta a színészi játékot, kiemelte Szakinit, a japán tolmácsot megformáló Págert. Ráadásul kifejezetten tetszett neki Ruttkai Éva játéka is. Ebből is érthető talán, hogy Szakátsot elégé idegesítette az amerikai darab, még akkor is, ha olvasta Bogáti kritikáját, aki mindamellett nem tartotta maradandó műalkotásnak a vígjátékot. Nos, ebben meglehetősen nagyot tévedhetett, mert a Teaházat időnként ma is műsorra tűzik. Mindeközben Szakáts azt jelentette Págerről: a színész úgy nyilatkozott, játékából mindenki tudni fogja, melyik megszállásra utal a műben nyújtott alakításával. Azt is tudni vélte, Major Tamás, a Nemzeti Színház igazgatója szándékosan nem forszírozta az egészet, miközben teátruma népszerűsége éppen lejtmenetben volt. Egyik jelentésében Ascher Oszkár színházigazgatóra hivatkozva Szakáts Aczél György, a Kádár-rendszer vezető kultúrpolitikusa és Kállai Gyula művelődésügyi miniszter megdöbbentő tájékozatlanságát ecsetelte. Úgy érezte, az előző évek túlzott állami kontrollja után a kultúrpolitikusok most a másik végletbe estek. Szerinte gyakorlatilag nem volt a színházaknak gazdája, miközben Kállai és Aczél Major befolyása alatt álltak. Ugyanakkor Major szerinte szándékosan hagyott dilettáns vezetőket más színházak élén, hogy ne jelentsenek konkurenciát az ő Nemzeti Színházának. Aczél és Kállai nyilván nem voltak közömbösek a színházakban uralkodó helyzettel kapcsolatban, ugyanakkor a Művelődésügyi Minisztérium megszervezése, az oktatással kapcsolatos teendők és általában a kiépülő Kádár-korszak gondjai megnehezítették, hogy folyamatosan a színművészekkel foglalkozzanak.

De miképpen értékelte Cyrano súlyos gondolatait a tartótisztje? Az iratanyagból kiderül, hogy Nagy Antal nyomozó kifejtette: Szakáts az ő utasítására adott tájékoztatást Majorról, Págerről és a többiekről. Ugyanakkor azt is rögzítette, hogy Cyrano meglehetős szenvedélyességgel írt a Magyar Néphadsereg Színházában folyó ellenséges tevékenységről. A nyomozó kénytelen volt elismerni, hogy a jelentés ezen tartalmát meglehetősen nehéz ellenőrizni, de mivel a szöveg főképpen olyan színművészekről szólt, mint Ajtay Andor, Kiss Ferenc és Páger Antal, akiknek „ellenséges hozzáállásuk” a kommunista körökben Nagy szerint teljesen közismert volt, ezért elfogadta a szöveget.

Még Majort is figyelték 

Mi állhatott annak hátterében, hogy a már a Rákosi-rendszerben is prominensnek számító Major is a megfigyelés középpontjába került? Csak a Magyar Szocialista Munkáspárt vezetésének politikájából tudjuk valamelyest megérteni a történteket. Maga Kádár János is sokat kínlódott azzal, hogy megmagyarázza, illetve párt­zsargonra fordítsa az 1956-os forradalom kitörésének okait. Saját szerepét is meg kellett magyaráznia, amely nem 1956. november 4-én, hanem jóval előbb, már 1956. október 25-én elkezdődött, hiszen akkor választották meg a Magyar Dolgozók Pártja első titkárának. Valójában a kádári időszámítás is ekkor indult, ezt kellene tekintenünk a nulladik percnek. Kádárnak később döntenie kellett, és mivel a hatalomban és a szovjetek kegyében akart maradni, ezért átállította az órát 1956. november 4-re. Mintha ő maga nem is létezett volna a forradalom alatt.

Egykori kommunista harcostársai a vádlottak padjára, majd, ha kellett, jeltelen sírokba, ő viszont a minisztertanácsi bársonyszékbe került. Ehhez szükséges volt az 1956 októberben kitört forradalom teljes egészét elítélnie, de úgy, hogy annak résztvevőit és a forradalom előtti állapotokat egyforma súllyal kárhoztassák.

Nem szerette volna, ha Rákosi Mátyás és követői visszatérnek, miután ő megteremti az új „rendet”. Így aztán az előző rendszer prominens haszonélvezői is megüthették a bokájukat, ha nem álltak be Kádár mögé. Éppen ezért az új rendszernek a teátrumok világából azokról is információkat kellett szereznie, akik a Rákosi-rendszerben kiemelt szerepet töltöttek be. Major sem volt kivétel, sőt éppen a problémát, a bizonytalan tényezőt jelentette a Nemzeti Színházban. Ezért mindenről tudni akartak, ami vele kapcsolatos. Ráadásul Major már 1953-tól igyekezett eltávolodni Rákosiéktól, fokozatosan sodródott Nagy Imre és követői irányába. Emiatt Kádáréknak különösen fontos volt tudniuk arról, mire törekedett a forradalmat követően. Sőt a hatalom mindenre kíváncsi volt, ami a színházakkal, a darabokkal, a művészekkel kapcsolatos. A Teaház körüli ügy ennek csak egy tünete volt.

A szerző a VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár tudományos főmunkatársa, az MMA ösztöndíjas kutatója

Borítókép: A Vígszínház (ekkoriban a Magyar Néphadsereg Színháza) az újjáépítés utáni megnyitáskor, 1951-ben, a tetején a vörös csillaggal. (Forrás: Fortepan /Nagy Ilona)