Ha beköszön a sors szombat délután

William Faulkner egyik leghíresebb regénye egy utazás története. Recenziónk.

Fotó: Alfred Eriss

Mi hoz össze két embert egy Mississippi menti kisváros üres fűrésztelepén egy nyári szombat délután, amikor a település lakóinak legtöbbje egy égő házhoz sereglik, s begördül egy szekér egy állapotos nővel? Hogyan fonódnak össze életek innentől, s ki milyen végzet felé sodródik? Milyen erők milyen egymásra hatása alakít embert, közösséget, mindazt, amiből a létezés nagy és sokszínű szőttese megszövődik? Hasonló kérdések motoszkálnak az emberben William Faulkner egyik leghíresebb regényének olvastán. A könyv lényegében egy utazás története.

A megesett parasztlány, Lena Grove a terhességének utolsó heteiben útra kel az alabamai Doan’s Millből, hogy elmenjen születendő gyermekének apja, bizonyos Lucas Burch után, aki a helyi fűrészmalomban dolgozott, s miután kiderült a lány állapota, gyorsan kereket oldott, azt a soha be nem váltott ígéretet hagyva maga után, hogy visszamegy érte vagy üzen, ha egy másik helyen sikerült berendezkednie. Lena egyszerű teremtés, mentes minden rafinériától, ártatlan (tűnhet tán együgyűnek is), fenntartás és érzékelhető gyanakvás nélkül mondja el újra és újra a történetét az embereknek, nem törődve vele, mit gondolnak, mentséget és magyarázatot keresve az őt otthagyó és időközben nevet is változtató férfi viselkedésére, amikor mindenkinek nyilvánvaló, hogy becsapták.

Az ő útja kapcsán rajzolja meg az író az elhallgatásokkal, előítéletekkel, nemzedékeken átöröklődő sértettséggel és beletörődéssel átitatott, a létezés súlyától nehéz, behorpadni érzett világot. 

 

Faulknerre szokták azt mondani, hogy ő a Dél írója, s mint ilyen, Mark Twain, Robert Penn Warren, Flannery O’Connor, Truman Capote, Eudora Welty és a színdarabíró Tennessee Williams mellett egyike az amerikai déli irodalom egyik legfontosabb alkotóinak. Ami nyilván igaz, hiszen megalkotott egy Mississippihez közeli megyét, Yoknapatawphát és a központját, Jefferson várost, hogy aztán sok regényben és novellában mutassa meg figuráit, viszonyait. Amit ha valaki képes érzékenyen befogadni, máig hatóan ért meg Amerikában zajló folyamatokat, dacára a földrajzi távolságnak.

De Faulkner több ennél, sűrű, áradó művei kapcsán csöppet sem véletlenül időződnek meg az emberben magyar szerzők, Móricz vagy Illyés művei, mert nagyon közeli az attitűd, a viszony az elbeszélt világhoz és a szereplőihez.

Faulkner 1949-ben kapta meg a Nobel-díjat, 1955-ben Pulitzer-díjas lett, és két Nemzeti Könyvdíjban (National Books Award) részesült, dolgozott forgatókönyvíróként Hollywoodban. Nemrég azt olvastam egy interjúban, hogy nem kelendők mostanában Faulkner könyvei, s a Kalligram Kiadó három kötet után abba is hagyta a Géher István irodalomtörténész, műfordító által elindított, tizenöt darabosra tervezett sorozat kiadását a szerző újrafordított műveiből. Az ok elméletileg Faulkner szövegeinek nehézsége, illetve az, hogy az olvasó kevéssé tud kapcsolódni az általa ábrázolt világhoz. A felvetés ismerős, nálunk is előkerül vissza-visszatérően, elsősorban Jókai kapcsán, hogy „moderníteni” kellene, hozzáigazítani a mai világhoz, ahogyan láthatjuk a kísérleteket arra, miként kellene megreformálni az irodalom befogadását hangzó és képes segédletekkel, miközben pontosan tudható, hogy az irodalom esetében hiába a feszülés, nem kerülhető meg az olvasás. Inkább az a kérdés: mit kap, aki veszi a fáradtságot, és belevág mondjuk az Augusztus fénye című regénybe? Olyan történetet, amely csöndes, mély, messze van a napjainkat jellemző, habzó, percre kalibrált világtól. Nem tudom, milyen lenne egy Faulkner-könyvek nélküli világ, de azt hiszem, nem is akarnám megtudni.

(William Faulkner: Augusztus fénye. Kalligram Kiadó, Pozsony, 2010, 408 oldal)

Borítókép: William Faulkner Hollywoodban az 1940-es években (Fotó: Alfred Eriss / Getty Images)