Rezeda Kázmér megtudta, ki főzött itt Coppolának

Kázmér mindjárt elképzelte, mit adott volna föl Szekula Teréz, ha Coppola nem a szicíliai maffiáról, hanem a szegedi betyárvilágról készített volna filmet.

A csontok végett, csak az öregedő csontok végett… – mentegetőzött magában Rezeda Kázmér, miközben nézte a szomszédos Taorminát, s felötlött benne egy vers is, ugyanis Rezeda Kázmérban mindig felötlöttek versek, s ezek a mindig felötlő versek óvták meg a huszonegyedik századtól, amely század az eddigi tapasztalatok szerint rémisztően verstelen századnak ígérkezett, verstelen és mosolytalan századnak, amelyet bezártak a pillanat és a pogány hedonizmus börtönébe.

Milyen volt szeme kékje, nem tudom már,
De ha kinyílnak ősszel az egek,
A szeptemberi bágyadt búcsuzónál
Szeme színére visszarévedek.

Ez a vers ötlött fel Kázmérban, s legyünk nagyon pontosak, a szeptemberi bágyadt búcsúzó már novemberi bágyadt búcsúzó volt, csak hát odalent Szicíliában, Taormina szomszédságában a novemberi bágyadt búcsúzó is szeptemberi. Még voltak, akik fürödtek a tengerben. Kázmér tartózkodott ettől. Kázmér nyáron is kétszer meggondolta a fürdést a tengerben is, a Balatonban is, ugyanis pszichés alapon fázott negyven fokban is, aminek az lehetett az oka, hogy gyerekkora nagy részében úszóként létezett, hajnali fél hatkor taposta az első havat a Margit-szigeten, és valamikor akkor elkezdett fázni, s erről képtelen volt leszokni.

S azt is feltétlenül meg kell jegyeznünk, hogy Kázmérnak nem kellett visszarévednie kedvese szemének színére, ugyanis kedvese – aki szerencsés módon egybeesett a feleségével – ott ült mellette a novemberi bágyadt búcsúzónál, s vele volt a világ legszebb, legkékebb szeme színe is, úgyhogy Kázmér csak ránézett, s máris ott volt minden, révedezés nélkül.

Mindez persze nem tette zárójelbe Kázmér legkedvesebb elfoglaltságát, a morfondírozást. Soha ne keverjük össze a kettőt. A révedezés javarészt önsajnálat, s mint ilyen, nagyon fontos elfoglaltság, vetekszik az öndicsérettel, amely, mint tudjuk, annyira fontos, hogy soha nem bízhatjuk másra. Ezzel szemben a morfondírozás javarészt önmegvalósítás s egyben gyakorta önfelmentés is, tehát szintúgy nagyon fontos.

A csontok végett, csak az öregedő csontok végett…

– mentegetőzött magában Rezeda Kázmér, s aztán a mentegetőzés helyett elkezdett morfondírozni ezen, határozottan kijelentve magában, hogy hadd ne mentegetőzzön már hatvankét évesen, amiért Szicíliában ül, szemben Taorminával, s versek ötlenek fel benne. Kicsit el is mosolyodott Kázmér, mert belátta, a leghatározottabb kijelentéseit egyre inkább magában tette.

Amúgy pedig az öreg csontoknak határozottan jót tesz a szicíliai bágyadt napsütés. Hát még Taormina, az Etna, a tenger s szemben Calabria látványa, mellé az asszony kék szeme, ilyenkor az öreg csontok visszafiatalodnak, s az ember egyszer csak megint tizennégy éves, s ugyanezt látja, de kizárólag a térkép fölé görnyedve.

Mert bizony, úgy volt az, hogy Rezeda Kázmér ifjúkorában beutazta az egész világot, pedig ki sem tette a lábát a Fészek utcából, csak lapozgatta a térképet, s eljutott mindenhová. Úgy is jó utazgatni. Aztán meg hatvankét évesen így is. Mert mindennek rendelt ideje van.

– Amúgy pedig – morfondírozott tovább Kázmér, miközben Taormina megmártózott a napfényben, s utána egy eltévedt felhőcskében megtörölte az arcát —, amúgy pedig ráérünk akkor mentegetőzni, ha megint kommunizmus lesz. Mert elnézve ezt a verstelen és mosolytalan huszonegyedik századot, lesz megint, méghozzá ott, a fényességes nyugaton. Azután majd jönnek megint a barnaingesek, megelevenedik Bergman Kígyótojása, s amiről azt gondoltuk, nem történhet meg soha többé, vigyorogva fogja ránk rúgni az ajtót.

Ilyesmiken morfondírozott Rezeda Kázmér, azután elővette Szekula Teréz Szegedi új szakácskönyvét, mert mostanában a felötlő verseken kívül ilyesmiket olvasott, és olvasni kezdett a novemberi bágyadt búcsúzónál.

Ilyesféléket olvasott Kázmér:

„Tojás eltartása

Egy nagy edénybe nyolcz-tíz liternyi vízbe tegyünk egy liter meszet. A meszet a vízzel jól el kell kavarni, a tojásokat rakjuk a meszes vízbe: de a vizet minden két napban keverjük fel kezünkkel. Ily módon három hónapig is frissen eláll a tojás.”

– Ó, Istenem! – sóhajtott fel Kázmér, s olvasott tovább.

„Forralt sör

Tegyünk egy pohárba egy tojás sárgáját és két kanál tört czukrot, öntsük föl egy pohár forralt sörrel; tegyük ismét tűzhöz, s ha együtt fölforrt, adjuk föl.”

– Jézusmáriám! – sóhajtott fel Kázmér, s olvasott tovább.

„Füle-farka hidegen

A félujjnyi darabokra összevagdalt füle-farkát sózzuk meg s kevés zöldséggel főzzük meg. Ezután levét leszűrjük s közé kevés eczetet öntünk. Egy formába öntsünk egy léből, rakjuk bele a hust, a többi lével öntsük tele s így hagyjuk megfagyni. Tálaláskor a formát forró vízbe mártva fordítsuk ki. Előéteknek is föladhatjuk reszelt tormával körítve.”

– Boci, boci tarka, se füle se farka… – sóhajtott fel Kázmér, s nagy hálával és szeretettel gondolt Szekula Terézre, aki ezt vetette még papírra szakácskönyve előszavában:

„Ehhez a takarékossághoz az nem tartozik, hogy romlott, silány tápszereket olcsóért vegyen, vagy hogy az ételektől elvonja a szükséges kellékeket; mert aki elvonja családjától a szükséges táplálékot és minden rendszer nélkül összehabarja az étkeket, csakhogy legyen valami a tálban, az nagyon csalódik; mert evvel a családföntartó munkaerőt s az egészséget rövidíti meg és többe kerül az orvos meg a gyógyszer, mintha tápláló étkekkel látná el a családot.”

– Na most mondd, micsoda bölcsesség! – morfondírozott magában Kázmér, s megelégedéssel konstatálta, miszerint ő nyilván azért nem habarja az étkeket minden rendszer nélkül, mivel ő, mint „családföntartó” maga főz, így a főzése egyszersmind önszeretet és önmegóvás is, s látta magát egy pillanatra, ahogy egy liter meszet önt „nyolcz-tíz liter vízbe” s abba helyezi a tojásokat, melyek így három hónapig frissen eltartatnak.

Közben a nap eltűnt Taormina mögött, s Taormina magára húzta novemberi páratakaróját, s mintha Csontváry-Kosztka ballagott volna a görög színház romjai felé, zsebében néhány szem szilvával, ahelyett, hogy egy talicskában tolta volna meszes vízben eltartott tojásait.

Azután, ebben a szicíliai alkonyatban összeült a szokásos társaság, Kázmér asszonya, Belső-Szegedi Matula Andrea, továbbá Belső-Szegedi Szemevilága Ilona, kinek nevét sokan áldották, mert visszaadta nekik látásukat, aztán az ő férje, Belső-Szegedi Szépész Fridrich, ki legalább oly népszerű volt a hölgyek körében, mint Gedeon bácsi, és majdnem biztos, hogy él valahol egy Salgováczné, aki neki is sütögetett túrós buktát. S ekkor Fridrich rámutatott egy házra, ott, Forza d’Agróban, a girbegurba utca végén, s nekiszegezte Kázmérnak a kérdést:

Tudod-e, ki ebédelt itt egykoron?

Kázmér szerette azt gondolni, hogy tud mindent, amit tudni érdemes, de erre a kérdésre nem tudta a választ, amit becsülettel be is vallott.

– Hát Coppola – közölte Fridrich diadalittasan. – Az úgy történt, hogy egy idős szicíliai asszony lakott itt, mi még ismertük, de már akkor koros volt, amikor Coppoláék itt forgatták a Keresztapa néhány részét. Villara volt a neve, ő volt Mamma Villara. S egy napon meghívta Coppolát ebédre. Coppola pedig elfogadta a szíves invitálást. Úgy tartja a helyi emlékezet, hogy Mamma Villara stuzzichinit rakott ki az asztalra, majd antipastóként capresét szolgált fel, utána volt még Contadino s egy egyszerű pizza diavola, italnak pedig az Antichi Muri vino di casája volt, a vörösből, ami fölöttébb jó.

Örvendett rezeda Kázmér a történet hallatán, szerette az ilyesféle mentalitástörténeti előadásokat, s mindjárt elképzelte, mit adott volna föl Szekula Teréz, ha Coppola történetesen nem a szicíliai maffiáról, hanem a szegedi betyárvilágról készített volna filmet.

Szerényi Gábor rajza 

Lett volna egyszerű húsleves („öt személyre 1 kiló marhahúst számítunk”), a benne főtt jó marhát „zsemlyés foghagyma” mártással adta volna föl Teréz („egy gerezd foghagymát finomra megvágva forró zsírba teszünk s rá egy kanálka lisztet adunk; fél zsemlyét vizbe áztatunk s azután kicsavarva, tegyük a foghagyma közé, ereszszük föl húslével, sózzuk meg, tegyünk bele sáfránt és hagyjuk forrni”); Ezt követte volna szoros követéssel „füle-farka hidegen”, no meg egy kis kapros káposzta („egy fazékba savanyított káposztát téve adjunk bele egy darab friss sertésoldalt besózva és fél kiló dagadót »bauch-fleck« s főzzük együtt mindaddig, mig megpuhul. Kaporral készítsünk rántást öntsük föl a káposztával s ha jól elforrt tejfölre tálaljuk ki”); végezetül került volna az asztalra Kenyér-torta („negyed kiló mandulát törjünk össze, adjunk hozzá negyed kiló finomra tört czukrot, 9 gramm fahajat szegfűvel, egy czitromhéjat apróra vagdalva, két kanál jó fehér borban megáztatott fekete kenyérbelet s tegyük egy mély tálba. Ezután két egész tojást, hatnak meg a sárgáját beleöntjük s mindezt fél óráig keverjük. Most négy tojás fehérjéből készült kemény habot kavarunk hozzá, egy formát írósvajjal kikenünk, a keveréket beleöntjük és kisütjük. Ezután kis ideig a formában hagyva szitára fordítjuk és fehér öntettel leöntjük.”)

Ezt ette volna végig Coppola Szegeden, Szekula Teréz konyháján, s aztán elvitte volna a mentő, s abbamaradt volna a szegedi betyárvilágról készülő film forgatása.

Eddig mesélt Rezeda Kázmér a társaságnak, s jót kacagtak, a Vino alla Mandorla is elfogyott, az Etna pedig pöffentett egyet, s a teraszról úgy tűnt, örömében teszi.

Ugyanis – bár egyre nehezebb észre venni –, de mégis csak szép az élet…

Borítókép: Illusztráció