Rezeda Kázmér a legsürgősebb adriai bevásárolnivalók után nézett

Ha szeptember vagy október van éppen, az ember Bibinjébe megy. Így aztán Rezeda is.

Fotó: Wikimedia Commons

Rezeda Kázmér újfent elutazott az Adriára. Szokása lett ez neki. Ráadásul — s ez fontos! — mióta lassan elkezdett öregedni, leginkább szeptemberben vagy októberben utazott a tengerhez. Vagy az Adriához, vagy lejjebb, Szicíliába.

Oka volt ennek is. Mégpedig a tömegtől való irtózás. A tömegtől való irtózás a normálisan öregedő normális ember teljes természetességgel kifejlődő önvédelme. Vannak persze kerülő utak, hazugságok, önbecsapások – de ha nem vesztetted el az eszed, előbb-utóbb megtérsz a tömegiszonyhoz.

Persze vannak kivételek. Babits például alig huszonöt éves, amikor megírja az In Horatiumot, s így kezdi:

Gyülöllek: távol légy, alacsony tömeg!
ne rezzents nyelvet: hadd dalolok soha

nem hallott verseket ma, múzsák
papja, erős fiatal füleknek. 

Mi sem természetesebb. Hát még ha azt is tudjuk, hogyan végzi:

Görnyedt szerénység, kishitü pórerény
ne nyomja lelked járomunott nyakát:

törékeny bár, tengerre termett,

hagyj kikötőt s aranyos középszert
s szabad szolgájuk, állj akarattal a
rejtett erőkhöz, melyek a változás

százszínű, soha el nem kapcsolt

kúsza kerek koszorúját fonják.  

Magától értetődő. Milyen pompás is az a százszínű változás! Aztán múlik az idő, Babits előbb visszatalál a tömeghez, majd megírja a magyar költészet egyik legnagyobb versét, A gazda bekeríti házát címmel, s benne ezt:

Jöhet a vad tánc, tépő, részeg, ál-buján
vetkőzni csontig a virágokat; jöhet
a vak kacaj ápolt növényeinkre; majd
a fehér-csuhás vezeklő, a tél; te csak maradj a tavaly őre! s ha a jövevény
lenézve így szól: „Én vagyok az Új!” – feleld:
„A Régi jobb volt” – Hősi léceid mögött
mint középkori szerzetes dugott a zord
sisakos hordák, korcs nomádok, ostoros
kép égetők elől pár régi könyvet: úgy
dugd magvaid, míg, tavasz jőve, elesett
léckatonáid helyén élő orgona
hívja illattal a jövendő méheit.

S akkor ennyit a pompás sokszínű változásról. A végén mindig kiderül, hogy a régi jobb volt. S hogy a tömeg elviselhetetlen. Ezért járt Rezeda Kázmér őszökön a tengerre. Mert olyankor odalent, a déli vizeken még nyári a levegő s a víz is, ám a kilométeres partokon szinte nincsen senki sem. Hazatakarodtak az alacsony homlokúak, kikről Csáth Géza így emlékezett meg:

Menni kell. Rossz arcú és alacsony emberi lények közé, akik azt hiszik, hogy e nemtelen és kegyetlen muzsika az Élet törvénye, s amit ők élnek, az maga az élés.

Ezt például nagyon szerette Rezeda Kázmér, kamaszkorában. Azután megvilágosodott, és megértette Csáth Géza iszonyát: „Föltéve, hogy az ópiumszívást mint kifejlett erős férfi kezded, és nagy gondot fordítasz testi épséged fönntartására – amelyet legjobb ügyes orvosra bízni – tíz esztendeig elélhetsz. És akkor húszmillió éves korodban nyugodtan hajthatod fejedet az örök megsemmisülés jeges párnájára. Aki ezen az áron nem mer és nem akar az öröklétből húszmillió évet – az éljen száz esztendeig, és sokasodjék meg az ő utódaiban.”

Hát igen. Akkor inkább maradjanak a rossz arcú és alacsony emberi lények, éljenek az alacsony homlokúak, de ha lehet, ne nyáron és ne a víz mellett. Így és ezért maradtak az őszi utazások, mint az idősödő ember tömegiszonyának szükségszerű velejárói. S azt kell még tudni, amit már Kölcsey is tudott, s örökül hagyta unokaöcsére a Parainézisben: „Azonban jól megértsd! – az ember véges állat, hatása csak bizonyos meghatározott körben munkálhat. Azért ne hidd, mintha isten bennünket arra alkotott volna, hogy a föld minden gyermekeinek egyforma testvérök s a föld minden tartományinak egyforma polgáruk legyünk. A nap temérdek égitesteket bevilágít, de a világegyetem minden részeire mégsem hat ki: így az ember, ha nagy erőt nyert örökül, s erejének megfelelő állást vőn a sorstól, ezrek, sőt milliomok előtt jótékony napként világíthat; de az egész emberi nemre jóltevő behatást gyakorolni, az a nagyok legnagyobbikának sem adaték. Sohasem tudtam megérteni: kik azok, kik magokat világpolgároknak nevezik? Az emberi tehetség parányi lámpa, mely egyszerre keskeny kört tölthet meg fényével; s ha egy helyről másra hurcoltatik, setétséget hagy maga után. Bizonyos helyhez kell azért kapcsoltatnunk, hogy azt jótékony világítással állandóul boldogíthassuk. Minden, ami szerfeletti sok részre osztatik, önkicsinységében enyészik el. Így a szeretet. Hol az ember, ki magát a föld minden országainak szentelni akarván, forró szenvedelmet hordozhatna irántok keblében? Leonidás csak egy Spártáért, Regulus csak egy Rómáért, Zrínyi csak egy Magyarországért halhatott meg. Nem kell erre hosszú bizonyítás; tekints szívedbe, s ott leled a természettől vett tudományt, mely szerelmedet egy háznéphez s ennek körén túl egy hazához láncolja.”

Most mondd, hát már Kölcsey sem értette a kozmopolitákat! 

De talán ez idáig sikerült is összefoglalnunk, hogy miért szeptemberben és októberben utazgatott Rezeda Kázmér a tengerhez, s hogy miért és miképpen utálta a tömeget.

Lássuk akkor, hogy kikkel utazott Rezeda Kázmér. Mert nem egyedül utazott. A tömegiszony soha nem jelent ugyanis magányt. Ugyanis ha a tömegiszony magánnyá változik, akkor megérkezik a depresszió, az elmebaj, és akkor az emberből vagy öngyilkos lesz vagy a tömeget bármi áron „felszabadító” és „boldoggá tévő” tömeggyilkos.

Ha Lenin, Hitler, Sztálin, Mao, Pol Pot, Kim Ir Szen, Rákosi és Kádár elutazott volna szeptemberben vagy októberben a tengerhez, jó barátokkal és szerelmekkel, talán másképpen alakul a világ sora, és akkor ez még csak a huszadik század, mert lássuk be, mondjuk Robespierre, Danton meg Saint-Just is elutazhatott volna.

Rezeda Kázmér Alsó- és Felső-Mácsfalvi Mácsfalvi Oborzillal, továbbá annak feleségével, a sótlan és mosolytalan Mácsfalviné született Barbakáni Barbarával utazott, és természetesen gyönyörűséges asszonyával, Rezedáné született Bel-Szegedi Matula Andrea doktornővel.

Ennyi elég is néha.

Ha szeptember vagy október van éppen, az ember Bibinjébe megy. Ahol Barbakáni Barbara édesanyja, Barbakániné Jutka asszony várta őket egy tölgyfa méretű bougainvillea tövében, olyan kedves mosollyal, hogy felfakadt tőle egy Pelinkovac-forrás, odafönt a teraszon. Vannak italok, amelyek csak ott fogyaszthatók, ahová valók, ahol megszülettek. Ilyen például az ouzó, Görögország mostohalánya, és ilyen a Pelinkovac is, Horvátország ürömben fogant zabigyereke, amiről ezt olvashatjuk:

Az egyik legkeresettebb horvát likőr a Badel Pelinkovac Gorki. Válogatott gyógynövények – elsősorban fehér üröm – hagyományos macerációs (áztatás) eljárásával készül. A Badel Pelinkovac Gorki az első horvát márka, amely minőségének köszönhetően III. Napóleon udvarában is meglelte a helyét. Jéggel is tökéletes, de keserű-édes ízét legjobban egy szelet citrom egészíti ki. Alkoholtartalom: 31 százalék.

Redundáns, kissé fontoskodó megfogalmazás ez, a Pelinkovac a derék horvátok Unicumja, gyomorkeserűje, ami a bougainvillea tövében megtermő kedves mosolyok hatására felfakad. Kibuggyan.

Így történt most is.

Azután este lett és reggel, második nap.

Másnap Oborzil és Kázmér autóba ültek, és behajtottak Zadarba – olyan nagyon nem kellett hajtaniuk, mivel Bibinje gyakorlatilag Zadar (Zára) külvárosa –, hogy elintézzék legsürgősebb bevásárolnivalóikat. Amikor Kázmér meghallotta a „legsürgősebb bevásárolnivalók” szóösszetételt, mindig ugyanaz jutott eszébe: Gorcsev Iván A tizennégy karátos autóból:

„Bolond ember volt ez, veszett csikó, a vak is láthatta. Azután felkereste a Lafayette áruházat, hogy legsürgősebb bevásárlásait elintézze. Elsősorban sok mikiegeret vett, néhány teniszlabdát, több tucat töltőtollat és négy tábla csokoládét. Azután felöltözött tetőtől talpig. Szmoking, kemény ing, ragyogó mellgomb, selyemzsebkendő, fehér krizantém van a gomblyukban, ahogy öreg hírlapírók és operaházi bennfentesek járnak. Ezután még vesz egy üveg parfőmöt, a fejére szalmakalap kerül, és olyan kesztyűt húz fel, amely sárgalázban elhunyt kínai kulik arcszínére emlékeztet. Most már csak egy bambuszbot a hóna alá, szemébe az a remek, rettenetes, fekete keretes monokli, és végül felcsapja hetykén, kissé rézsút a szalmakalapot, azután öntelten néz a tükörbe.”

Így haladt Kázmér és Oborzil Zadar (Zára) Lafayette áruháza, az Interspar felé, hogy a legsürgősebb bevásárlásaikat elintézzék. Szombat volt, meleg, szikrázó napsütés, s a bevásárlóközpont annak ellenére tömve volt, hogy a turisták már elmentek. Tolták a bevásárlókocsit, és belepakolták a legsürgősebbeket. Vettek Pelinkovacot. Dingacot – abból többfélét, bár abban konszenzus volt a két Gorcsev Iván között, hogy a Matusko a legjobb. De hát mindent ki kell próbálni.

Aztán következtek a dalmát fehér borok. Bekerült a kerekeken guruló bevásárló kosárba néhány palack Posip Cara,ami egészen kiváló bor Korculáról. Vugava következett, amiről ezt lehet tudni: „Eme fehér bor az őshonos vugava szőlőfajtából készül, mely kizárólag kizárólag csak a legtávolabbi középdalmáciai Vis szigetén terem meg. Vugava bor jellemzői: a krémes szerkezet és friss gyümölcsös íz, mely 12,5 százalék alkoholt tartalmaz. A Vis szigeti vugava bor dicsősége egészen az antik időkig nyúlik vissza. Többen is úgy vélik, hogy amikor a görög történelemíró Agatarhid erre a borra gondolt, mikor leírta, hogy az Issa szigeti bor a legjobb a többi sziget béli borhoz képest. Vugava ideális frissítő a nagy melegben, melyet roston sült fehér hal, tengeri különlegességek és bárány mellé szolgálnak fel.”

Stimmel.

Ekkor pillantották meg a Grasevinát. Ami „az egyik legközkedveltebb fehér bor Horvátországban. Az azonos nevű szőlőből készül, hagyományosan Horvátország kontinentális részében termesztik, többségét Szlavóniában.Grasevina zöldessárga színű, száraz, friss gyümölcs és virág illatú. A származása alapján nem őshonos szőlő Horvátországban, de az íze és a karaktere nagyon tipikus. Éppen ezért nevezik Horvátországot a Grasevina hazájának. A Grasevinát 8-10 °C-ra hűtve tálaljuk tészták, halak és fehér húsok mellé.”

Ebben sincs semmi csücsök, kellemetlen szeglet, lekerekítetlen kocka.

S amikor mindenki azt gondolná, vége van, feltűnnek a polcon a Vrbnicka Zlahtina palackjai. S hogy mi bújik meg ezekben a palackokban? Hát ez:

Krk szigete is büszkélkedik egy őshonos borral. Ez a Vrbnicka Zlahtina, minőségi száraz fehér bor, mely őshonos szőlőfajtából készül, a fehér zlahtinából. Ezt a ritka fajtát csak Krk borvidéken, a Vrbnicka mezőn termelik. A Vrbnicka zlahtina egy könnyed és frissítő bor, virág és gyümölcs illatokkal. Fogyasztását kecskesajt, halak, könnyed szószos tészták és fehér húsok mellé ajánljuk.

Lassan kikerekedett a nagybevásárlás, már csak a borok mikiegere, a Malvazija volt hátra. Aminek semmi köze Dalmáciához, Isztria gyermeke, ám ez az

Isztriai-félsziget első számú (fehér)bora, a malvázia (horvátul malvazija), ez a sokszínű szőlő, ami magabiztosan hozza a könnyed, légies stílust, de a határozott, karakteres, érlelt kategóriában is remekel. Malvázia nélkül elképzelhetetlen lenne a horvát borszortiment, a félsziget minden gasztronómiai kincse mellé, báránytól a szarvasgombán át a tengeri ételekig bátran javasolt fogyasztani.

Továbbá: „A malvazija (vagy olaszul malvasia) egy görög eredetű szőlőfajta, amelyből világszerte, főleg Olaszországban, Spanyolországban, Madeirán és Horvátországban készítenek borokat. A belőle készült borok jellege változatos, a könnyed, friss fehérboroktól a testesebb, édes desszertborokig terjednek, de a legelterjedtebb az isztriai, testes, magas alkoholtartalmú fehérborok.” 

Vettek abból is. Majd Oborzil egyszer csak, egy váratlan pillanatban, amikor Kázmér nem figyelt éppen oda, ugyanis egy palack Bogdanusa kötötte le a figyelmét, nos, Oborzil ezt kihasználva egy doboz rukkolát tett a kosárba, és így álltak be a pénztár felé kanyargó sorba.

– Ma bor lesz rukkolával... – vigyorgott Oborzil, és Kázmér vele vigyorgott.

Majd elhallgattak, és csendben nézték az előttük álló sort, a megpakolt bevásárlókocsikat, és egyszerre mondták ki:

– Itt senki nem vesz semmi mást, csak piát?

És igen. Azokban a bevásárlókocsikban hűtőből kivett, párálló sörök, Pelinkovacok és borospalackok, továbbá Rakiják sorakoztak.

– Ide senki nem szokott beugrani egy vajaskifliért?

– Senki.

És elkezdték szégyellni magukat a doboz rukkola miatt. Aztán fizettek, bepakolták az autóba az italokat, és kiballagtak a piacra.

Ott előbb a pékhez mentek friss, illatos bagettért és túrós burekért. A péktől pedig a sonkáshoz vezetett az út.

A zadari (Zára) sonkásról, akinek boltja a piacon van, egyszer majd ódát vagy elégiát kell írni. Talán himnuszt is, ha nem túlzás, hogy az utókor értesüljön róla, ebben a mi korunkban, amikor az ördög átvette az irányítást a világ felett, méghozzá a legtökéletesebb és legyőzhetetlennek tűnő fegyverével, a „szósöl” médiával, amelyben minden rettenetes ember nyilvánosságra hányhatta megrothadt lelkének szennyes árját, és ezt ünnepelték demokráciaként, és amikor nem volt többé sem múlt, sem jövő, szóval ebben a korban is voltak menedékek, szigetek, ahová vissza lehetett húzódni a borzalmas jelen elől. Ilyen sziget volt a zadari (Zára) piac sonkása.

Szerényi Gábor rajza

Oda ment be Oborzil és Kázmér, s rendelt háromszor harminc deka dalmát sonkát. Egy-egy pakkot hazavitelre, egyet pedig aznapra. Na mármost, a sonkás egy hölgy volt. Olyan ötven-hatvan közötti, tündéri mosolyú horvát hölgy, aki úgy állt a sonkatartóba befogott sonka mögött, kezében a hatalmas sonkaszeletelő késsel, ahogy hajdanvolt ősünk állhatott az elejtett mamut mögött.

Oborzilt nagy örömmel köszöntötte, mert Oborzil visszajáró vendége volt, s örült Kázmérnak is, majd nekilátott leszeletelni a háromszor harminc dekát. Irgalmatlanul nagy késsel, mely oly’ éles volt, mint egy Hattori Hanzó szamurájkard. Azzal vágta a szeleteket hajszálvékonyra.

Lassan, komótosan dolgozott, miközben folyamatosan beszélt hozzájuk horvátul, ugyanis ezen a nyelven tudott egyedül, de nem is volt szüksége semmi más nyelvezetre, mindenki értett mindent, mert a szeretetről, együvé tartozásról, közös kulturális örökségről, génekben hordozott hagyományokról szólt minden – csupa olyasmiről, ami kiveszett ebből a nyomorult, ördög uralta korból.

Egy harmincdekás adag leszeletelése nagyjából negyedóráig tartott. Amikor a horvát hölgy feldobta a mérlegre a leszeletelt csodasonkát, a mérleg 28,9 dekát mutatott.

– Még egy szeletet?

– Igen, kérünk még egy szeletet!

S megkaptuk, harminc deka, becsomagol, első adag megvan, majd a hölgy egy kis türelmet kért s eltűnt hátul. Perc múlva visszatért, kezében két pohár, s elmesélte, hogy ez itt Pelinkovac tonikkal, jéggel és citrommal, igyuk meg bátran, mert nagyon finom, üdítő, jó étvágyat csinál, s elmúlt egy perccel tizenegy, megihatjuk bátran.

Megittuk, bátran. Csodafinom volt. És üdített és jó étvágyat csinált.

Aztán fél óra múlva elköszönt Oborzil és Kázmér, szatyrukban három harmincdekás csomag felséges dalmát sonkával — érlelési idő háromszáz nap! —, aztán letelepedtek a piac egyik sarkában, elővették a bagettet, gazdagon pakoltak bele sonkát, tetejébe friss rukkolát, s ettek.

A rukkola is elnyerte értelmét.

Ettek, s jó volt. Több mint jó. Fölséges. Este pedig bort ittak. A teraszon, a tölgyfa méretű bougainvillea tövében, s Rezeda Kázmér ismét megállapította, miszerint a tengeri népeknek azért könnyebb sors jutott...

Borítókép: Valahol az Adrián. Képünk illusztráció (Forrás: Wikimedia Commons)