Este az oroszoknál járt Rezeda Kázmér

Rezeda Kázmár rájött: azt, hogy mennyit kell majd meginnod, nem te döntöd el. Viszont fogsz kapni enni legalább.

– Este a székelyeknél már voltam, személyesen is, és a zene nyakában ülve, Bartókkal… Egyik sem túl egyszerű mutatvány – morfondírozott magában Rezeda Kázmér, s valóban.

Ugyanis, ha elmész oda, közéjük, székelyek közé, s ott ér az este, akkor pálinkát fogsz inni, s csak a Jóisten a megmondhatója, hogy milyet. Bár ebben a kérdésben eligazít az öreg Mózsi bácsi, akitől egyszer megkérdezték:

– Mózsi bátyám, aztán ivott-e már rossz pálinkát?

– Ittam fiam…

– S milyen vót?

– Jó…

Ez így végül is leegyszerűsíti a dolgokat, bár arra nem ad megnyugtató választ, mennyit kell majd meginnod, ugyanis azt nem te döntöd el. Viszont fogsz kapni enni legalább, s az ennivalók között nagy valószínűséggel lesz zakuszka, ami jó.

A derék örményektől és a derék grúzoktól indult el a zakuszka, s megjárta Moldvát, úgy érkezett meg Erdélybe, hogy ott otthonra leljen – fura dolog ez, mert ezeregyszáz év alatt szinte minden otthonra lelt nálunk, magyaroknál, aki és ami idevetődött, alig-alig volt kivétel, talán csak a kommunisták meg a liberálisok voltak kivételek, azok soha nem voltak itthon errefelé, s mindig kellett is nekik segítség külföldről, hogy itt maradjanak a nyakunkon.

Na most a zakuszka sem nem kommunista, sem nem liberális, úgyhogy itthon maradt s elmagyarosodott, ami abból látszik, hogy a paprikakrémet nemcsak padlizsánnal, hanem gyakorta rókagombával vagy vargányával keverik, meg adnak hozzá babot is gyakorta, s akkor olyan magyar lesz, erdélyi lesz, csak a neve marad szláv, закусить, vagyis „harapni valamit”, s ezen túl, mondom,

Erdélyben a zakuszka azt jelenti, hogy fogod a paprikát, a kápiapaprikát, a paradicsompaprikát – vagyis a gogost –, a padlizsánt, a vöröshagymát, a gombát, a babot, krémesíted, olajozod, borsozod, sózod, babérozod, snidlingezed, ki tudja még mi a rossebezed, aztán jó kenyérre, finom kenyérre, kovászolt kenyérre kened, s falod, máskülönben megöl a pálinka.

Mondom én, nem egyszerű, na…

De az se túl egyszerű, ha Bartókkal mész a székelyekhez este, mert akkor meg belefutsz olyasféle kérdésekbe, mint például az ősi székely himnusz, amely erre a dallamra énekelhető, s így szól:

„Óh, én édes jó Istenem

oltalmazóm, segedelmem.

Vándorlásban reménységem,

ínségemben lágy kenyerem.

Vándorfecske sebes szárnyát,

vándorlegény vándorbotját,

Vándor székely reménységét,

Jézus áldd meg Erdély földjét.

Vándorfecske hazatalált,

édesanyja fészkére szállt.

Hazajöttét megáldotta, a

Boldogságos Szűz Mária”. 

Eddig nem is tűnik olyan bonyolultnak, igaz-e, legfeljebb az okoz nehézséget, hogy elénekeld sírás nélkül. De aztán hamar kiderül, hogy ugyanerre a dallamra létezik egy másik népdal, az meg így hangzik:

„Kelj fel juhász, ne aludjál,

Elveszett a csengős bárány!

Nem aluszom, csak heverek,

Nem is igaz, hogy elveszett.

Nem szánt-vet az égi madár,

Mégis eltartja a határ.

Én sem szántok, se nem vetek,

Mégis megélek köztetek.

Összejártam járásomat,

Kisbonyai határomat,

Mégsem találtam barmomra,

Csak a kedves galambomra.

Én Istenem, minek élek,

Ha a semmitől is félek.

Száraz levél megzörrenik,

Bennem a vér meghidegszik.”

Na most azon túl, hogy magyar lélekkel ezen is tudsz sírni bármikor, külön érdekesség, hogy a népdal szerzője magától értetődően ismerte Jézus tanítását a Hegyi beszédből, ami így szól:

„[…] ne aggódjatok az életetek miatt, hogy mit esztek vagy mit isztok, sem testetek miatt, hogy mibe öltöztök. Nem több az élet az ételnél, és a test a ruhánál?

Nézzétek az ég madarait! Nem vetnek, nem is aratnak, és magtárakba sem gyűjtenek, hanem a ti mennyei Atyátok táplálja őket. Nem értek ti sokkal többet azoknál? […]

Így. S majd aztán Assisi Szent Ferenc hívja fel a figyelmet ugyanerre, no meg a székely népdal ismeretlen szerzője. Szép ez. Abban pedig, hogy „száraz levél megzörrenik, bennem a vér meghidegszik”, benne van ezeregyszáz esztendő magyar históriája…

Mindezen tudások és érzések birtokában mész, hogy eltölts egy estét az oroszoknál. Pontosítok: egy fenét. Mindezen tudások és érzések akkor kerülnek csak elő, amikor ott állsz az ajtóban, Szolnokon, a Balalajka orosz bisztró ajtajában, odabentről, a kicsike helységből barátságos fény szűrődik ki a hideg estébe, egy asztalnál nyolcfős társaság falatozik, te benyitsz a barátaiddal, akik odahívtak, ám az ajtó zárva van.

Na, akkor jönnek a gondolatok, de még nem a fentiekről, hanem inkább olyan magyaros gondolatok, hogy most mi van itten. És akkor feltűnik odabent egy borostás, széles mosolyú férfi, és barátságosan kiinteget, aztán kijön, és elindul végre az este az oroszoknál. Úgy indul, hogy kinyitja az ajtót András, a tulaj, kijön hozzánk, kezében egy gyönyörű, friss cipóval, a cipó tetején egy szelencényi sóval, másik kezében pedig egy üveg vodkával. A vodkát kitölti a bejárat melletti asztalon sorakozó poharakba, majd elmagyarázza a teendőket:

A kenyérből törni, belemártani a sóba, majd meginni a vodkát, megenni rá a falat kenyeret, s így jogot szereztél a belépésre.

Kezd bearanyozódni az este. Kezdi az ember megjegyezni, hol is van: a Balalajka Orosz Bisztróban, Szolnokon.

Illetve odakint, Oroszországban, ami „rőffel mérhetetlen, ésszel érthetetlen”. Odakint vagyunk most már Oroszországban, Puskin, Csehov, Gogol, Tolsztoj, Bulgakov, Solohov földjén, Derszu Uzala földjén, azon a földön, ahol Dosztojevszkij már a 19. században kimondta: „Az egész tizennyolcadik században mást sem csináltunk, mint ábrázatunk megváltoztatásán fáradoztunk. Magunkra aggattuk az európai ízlést, mindenféle fura ínyencségek evésére adtuk a fejünket, igyekeztünk nem fintorogni. […] S ha erről a pontról immár két teljes évszázada sem haladtunk sem előre, sem hátra egy tapodtat sem, hát úgy látszik, ezt a hosszú ácsorgási időt szabta ki számunkra a sors. Ha ugyan nem nevezhetjük elmozdulásnak azt, hogy mind jobban nőtt bennünk önmagunk megvetése, főleg, mikor kezdtük egy kicsit alaposabban megérteni Európát. […] És minél inkább ócsároltuk a kedvükért a mi nemzeti valónkat, annál inkább megvetettek bennünket. Hajbókoltunk nekik, esküdözve bizonygattuk »európai« nézeteinket és meggyőződésünket, ők pedig a magasból meg sem hallgattak minket, legföljebb kioktató mosollyal meg-megjegyezték – mint aki gyorsan meg akar szabadulni a másiktól –, hogy mi tulajdonképpen mindent »félreértettünk«.”

Így. Pontosan így. És nagy, felszabadító érzés, katartikus pillanat, amikor befejezed a Nyugat majmolását és önnön ábrázatod megváltoztatását.

A Balalajka orosz bisztróban vagyunk, odakint vagyunk Oroszországban. Csajkovszkij földjén, ahonnét a B-moll zongoraverseny vigasztal, ha úgy érzed hirtelen, hogy nem bírod tovább, és helyesen teszed, ha Szvjatoszlav Richter játékát hallgatod, ha Csajkovszkijt hallgatsz és nem akarsz tovább majmolni önsorsrontó idiótákat, akik ma egyszerre élik Madách Római és Londoni színét, valamint Falanszterét; felülsz Richter zongorájára és repülsz Csajkovszkij muzsikájával oda, ahol Tarkovszkij Andrej Rubljovja festi az ikonokat, s ahol az orosz harangöntő harangot önt, mialatt az odatévedt nyugati idióta vigyorogva szól le a magas lóról, hogy

ezek úgysem tudnak harangot önteni, ezeknek úgysem fog sikerülni.

És még gyerek voltál, kiskamasz, és már kinyílt a bicska a zsebedben, de most Oroszországban vagy, ahol Nyikita Mihalkov Szibériai borbélya varázsol el, és megismered végre Mihalkov segedelmével az igazi orosz lelket, azt a pillanatot, amikor az orosz kadétok a cár előtt tartott díszmenet során, hogy tartsák a sort, titokban összefonják a kisujjukat, megismered a „zapojt”, no meg amikor azt üvölti az amerikai kiképző őrmester, hogy „leszarom Mozartot!”, és azért üvölti ezt, mert fogalma sincs, kicsoda Mozart. És minden újoncnak utána kell üvölteni ezt a mondatot, különben nem veheti le a gázálarcot. És üvölti is minden újonc, egyet kivéve. Andrew nem üvölti. Inkább napokig hordja a gázálarcot, abban alszik, abban fut, mert hát „Mozart nagy zeneszerző”. Andrew nem bírja kimondani, hogy „leszarom Mozartot”, mert Andrew apja Andrej Tolsztoj, az egykori cári kadét, aki Szibériát is vállalta a szerelméért, Andrew anyjáért. Igen, meg kell nézni A szibériai borbélyt mindenkinek, aki még nem látta. Érdekes, hogy az elmúlt harminc év két legnagyobb kelet-európai filmjét két évezredes halálos ellenség, Oroszország és Lengyelország egy-egy fia készítette. Mihalkov A szibériai borbélya az egyik és Wajda Katynja a másik. S valami azt súgja, mindezt pontosan tudja a Balalajka orosz bisztró két tulajdonosa, Kátya és András, a házaspár.

Szerényi Gábor rajza 

Kátya teljesen orosz, András félig, orosz édesanyával és magyar apával, s túl az első vodkán leülünk az asztalunkhoz, s kapunk zakuszkát, de mert Oroszországban vagyunk, a zakuszka itt mást jelent, itt eredeti jelentését értik alatta, vagyis „harapnivaló”, „falat a vodka után”, kevésbé emelkedetten: előétel, s András hordja, vagy nyolcfélét, olyasféléket, mint marhahúsos blincsiki, valamiféle céklás dolog – mennyei –, olyan dolmadesféle finomság, kapunk halat is, füstölve, tojássalátát meg egy másikat, ami répás, aztán valamit gránátalmával, s megkapjuk a második kör vodkát is, hozzá kultúrhistóriai értekezést orosz szokásokról, orosz néplélekről, megtudjuk, hogy a vodkaivásnak szigorú rituáléja van, így például minden kör előtt tósztot kell mondani, az elsőt a barátságra és a találkozásra, a másodikat a szülőkre és az ősökre, a harmadikat pedig a nőkre és a szerelemre – az összes többi szabadon választott; megtudjuk, hogy aki egyedül iszik, az alkoholista, jó, ezt eddig is tudtuk, de kiderül, hogy az oroszoknál azok is alkoholisták, akik kettesben isznak; ezért ha mondjuk a moszkvai metróban látsz egy embert, aki tenyerét a mellén tartva mutató és középső ujját mozgatva jelez, az a következőt jelenti:

Helló, van egy üveg vodkám, ketten már vagyunk rá, van kedved csatlakozni harmadiknak?

És akkor mindig akad valaki, aki csatlakozik, vadidegenek lesznek így ismerősök és isszák meg azt az üveg vodkát hármasban, nehogy alkoholistának tűnjenek. Mert a vodkaivás amúgy munka is és dicsőség is.

És András gondoskodik róla, hogy folyamatosan dolgozzunk és büszkék legyünk, hamar megisszuk az első hármat, ami ugye négy, csak a belépésre feljogosító nem számít bele, ott nincsen tószt, csak „nazdaróvje!” felkiáltás, de a zakuszkák végére túl vagyunk a barátságra, ősökre és asszonyokra mondott tósztokon, jöhetnek a szabadon választottak, s három (négy) után könnyedebbé válik a lét és megmozdul a fantázia is, és egyre sűrűbben nyúlsz a „bezalkoholnüje napitykikhez”, van belőlük elég, van kvász, ami ugye erjesztett fekete kenyérből készül, s a „kvász” nem egyéb, mint „kovász”, aztán kapunk nyírfalét, mert hát a viricselést is az oroszok találták fel, van Borjomi ásványvíz meg Narzan ásványvíz, valamint Essentuki No.17 ásványvíz még, az egyik Sztálin kedvence volt, de elfelejtettem, melyik; s megtudjuk, hogy míg a magyar nők férjhez mennek, vagyis „odamennek a férjükhöz”, addig az orosz nők „ott állnak a férjük mögött”, hátulról tolják az élet útján a siker felé és támogatják egyszersmind, s ez szép, csakúgy, mint az orosz mondás, amellyel „kaukázusi hosszúságú és szibériai egészségű életet” kívánunk egymásnak, mindeközben érkezik szoljanka és borscs, és álomi finomak ezek, arról nem is beszélve, mennyire jóságosan, szeretetteljesen és odaadóan ápolgatják az ember ötödik (hatodik) vodka utáni gyomrocskáját – érdekes, hogy a hatodik (hetedik) vodka után szép lassan minden és mindenki megkapja a maga ka-ke, cska-cske kisebbítő képzőjét, megszelídülsz, na, ilyen ez a vodkácska, ráadásul már eljutottunk a Russkaya vodkától az Imperial Collection Golden Snow-n át a Belugáig, ami szintúgy többféle, többfélécske a Belugácska, a Noble Celebrationön túl vagyunk, talán a Hunting Berrynél tarthatunk, a „berricskénél”, közben eszünk pelmenyit, varenyikit, marhatokányt Kreml-módra, hajdinával, s aztán előkerül Kátya, a balalajkával, és játszik nekünk, szól a Moszkvai éjszakák…

„Nézd a parkot, álmodik csendesen.
Ezüst fényben úsznak a fák.
Nékem, tudnod kell, nincsen kedvesebb,
mint a moszkvai éjszakák.
Nékem, tudnod kell, nincsen kedvesebb,
mint a moszkvai éjszakák.

[…]
Fejed, édes, vállamon megpihen.
Szemed könnyét szám fogja fel.
El kell mondanom, s mégsem mondom el,
amit szívemből látnod kell.
El kell mondanom, s mégsem mondom el,
amit szívemből látnod kell.”

Kapunk még desszertet. Pavlovát. Olyan finom, hogy sírni kell. Megy az, nyolc (kilenc) után. Beluga Imperiával búcsúzik Kázmér ettől a két pompás, nagyszerű embertől s Oroszországtól – s e búcsú közben Rezeda Kázmér erősen elhatározza, megy újra, újra oda, Moszkvába és Szentpétervárra, s messzebb, a Bajkál-tóhoz és Szibériába, oda, ahol még igazi az élet, s addig is, itt van a Balalajka Szolnokon, el kell hozni ide a barátokat, kortyoljanak és harapjanak egy kis Oroszországot, orosz lelket, ami önmagában is csoda, de főleg most, hogy éppen be van tiltva…

Borítókép: Illusztráció (Forrás: Facebook / Balalajka Orosz Bisztró hivatalos oldala)