Rezeda Kázmér Gánton ebédelt

Ha Rezeda olyan helyre megy ebédelni, ahol már az ötödik generáció viszi a boltot, akkor elvárásai vannak.

– Ha Gánt históriáját kutatod, hamar eljutsz a derék tótokig és a derék svábokig. Őhozzájuk pedig a törökök vezetnek el, még ha nem is kedvesen, a kezedet fogva… – Na jó, de miért kutatja bárki is Gánt históriáját? – tette fel a kérdést Rezeda Kázmér, természetesen kellős közepén a Gánt utáni kutatásainak. – Ha az ember Gántra megy, legalább kutakodjon kicsit a falu története után… – válaszolta meg önmagának a kérdést Rezeda, és nehéz lenne vitatkozni ezzel, még abban az esetben is, ha nem önmagával, hanem a külvilággal vitatná meg a gánti história utáni kutatás szükségességét. 

Történik pedig mindez Gánton, a Vértes vendéglőben, ismertebb nevén Méri mamánál, hátul a teraszon, egy kora nyári vasárnap délután. A kora nyári vasárnap délutánok fiatal korban frivolak és szemérmetlenek, öregedve pedig távolba nézőek és filozofikusak, aminek az lehet az egyik oka, hogy közelre már alig-alig lát az ember, hát nem marad más, mint a távol, ellenben hiába tűnik fel ott a távolban egy feltűnően csinos menyecske, a frivolságot és a szemérmetlenséget elfújta egy régebbi kora nyár szellője, bár meg kell jegyezzük, hogy Homoródalmáson, legkedvesebb mélázóhelyemen, a kocsmában illogatva betért valami csoport „magyarból”, s volt közöttük két feltűnően csinos menyecske, akiket hosszan nézegetett Mózsi bátyám, majd csak úgy magának, vagy leginkább a söröskorsójának dörmögött, miszerint

édes drága jó Istenem, ha egyszer elveszed a képességet, miért nem veszed el a vágyat is?

, na most ez is jogos felvetésnek tűnik, lássuk be, sőt még frivolnak is nevezhetnénk, annak ellenére, hogy nevezett Mózsi közelebb járt már a nyolcvanhoz, mint a hetvenhez, és mégis…

Fenti tépelődés is Rezeda Kázmérhoz volt köthető, s még mindig a Vértes vendéglő teraszán járunk, Gánton, s hol van még az étkek megrendelése, ugye. Hiszen, ha már a Vértes vendéglőben vagyunk, a Vértes közepén, nem mehetünk el szó nélkül a legendák mellett. Az egyik ilyen legendában III. Henrik német-római császár közeledik, írunk pedig 1051-et. III. Henrik pedig nem hegyi sást vagy hölgymált szedni jött, sőt szemét sem a húsos somra, sem a veresgyűrűs somra, sem pedig az ostorménfára nem vetette; s téved, aki azt hiszi, esetleg magyar zergevirágért, pukkanó dudakürtért, netán medvefül kankalinért tett meg ilyen hosszú utat – pedig a Vértes ilyesmikkel van tele, s 1051-ben is ezekkel kellett tele legyen, bár akkor még nem hívták Vértesnek. De szó sem volt ilyesmiről. Hódítani jött a császár, jött seregével a Duna mellett, míg hajóhada a folyón kísérte. I. András királyunk pedig orosz taktikát alkalmazott, vagyis az ellenség előtt haladva mindenkit elparancsolt a házából messzire, jószágostul, s minden élelemmel együtt, míg a nem mozdítható javakat egyszerűen felégette. Az éhező német sereg pedig végül császárával együtt békéért könyörgött, s minden csata elől megfutamodva, fegyvereiket és vértjeiket elhajigálva menekültek ki az országból.

Itt, a hegyek között mindent elborítottak a menekülő németek vértjei, s innen a hegység neve, vagyis Vértes.

Édes Istenem, hányszor kellett volna ezeregyszáz év alatt felégetni mindent, hogy az ellenség kitakarodjon az országból… annyiszor, hogy már régen nem lenne ország, csak üszök…

– így töprengett tovább Rezeda Kázmér, és tényleg.

Gánt nevét először 1193-ból ismerjük, jó III. Béla királyunk egyik okleveléből. S azután, oly sok magyar településhez hasonlóan, Gánt is elnéptelenedett a török időkben, s majd csak Mária Terézia kezdi benépesíteni, méghozzá derék tótokkal és svábokkal. Majd igen hamar, 1776-77-ben megépítették maguknak a katolikus templomot a jó telepesek, utána pedig az iskolát is. Azután pedig, 1920-ban felfedezték a bauxitot, hat évre rá meg is nyitották az első bauxitbányát. Ilyen a fejlődés. hajdan a templom meg az iskola volt a fontos, utána meg a bauxit.

És akkor megérkeztünk Schweighardt Mihályhoz, és feleségéhez, Zimmermann Máriához, akik 1880-ban esküdtek egymásnak örök hűséget, majd kihajóztak Amerikába, ahol is letelepedtek Cliftonban, és ott éltek tizenegy éven át. Rendben is volt minden, csak a gyermekáldás váratott magára, s egy cliftoni orvos végül azt javasolta, menjenek haza, mert talán az otthoni levegő hiányzik a fogantatáshoz. Mihály és Mária pedig megfogadta a jótanácsot, hazajöttek 1911-ben, s mit ad Isten: 1913-ban megszülettek a leány ikreik! Majd 1915-ben ismét megáldotta őket az ég – no meg a gánti levegő – egy leánygyermekkel, és akkor úgy döntöttek, itthon maradnak örökre, és kocsmát nyitnak a faluban. Így is lett, csak aztán éppen megnyílt a kocsma, megitták az első áldomást, s már vitték is Schweig­hardt uramat a nagy háborúba bakának. Ott aztán tüdőlövést kapott, de túlélte, de soha nem lett már olyan erős, magabíró ember, mint előtte volt, valószínűleg a tüdőlövéseknek van egy ilyen mellékhatása. A mellékhatás pedig idővel főhatássá nőtte ki magát, és Mihály uram 1926-ban elhalálozott. A magára maradt özvegy pedig az időközben szállóvá is bővített vendéglőt csak úgy tudta fenntartani, hogy lányait kitaníttatta a szakma csínjára-bínjára, ami meg is történt Budapesten, a legkisebb lány pedig megismerkedett ott későbbi férjével, a szintúgy derék sváb családból való budajenői kereskedővel, s miután összeházasodtak, Gánton telepedtek le. A bánya végett elég jómódú falu lett időközben Gánt, így a friss házasok nem csak a kocsmából vendéglővé lett boltot vitték tovább sikerrel, de fűszerüzletet is nyitottak, hentesboltot is nyitottak – aztán megismétlődött minden. Vagyis befutott az emberek életébe a második világháború, majd megállt és munkához látott. A budajenői derék svábot elvitték Erdélybe harcolni, ott is halt meg, az üzletet pedig ismét az asszony vitte tovább egyedül s tartotta el két gyermekét. Aztán a front megérkezett Gántra is, szétlőttek mindent, a vendéglőt is. 1946-ban pedig következett a kitelepítés, de valami rejtélyes oknál fogva a család maradhatott. „Csak” az ikerlányoknak kellett menniük Németországba. Az itt maradók aztán helyreállították a vendéglőjüket, s már éppen belefogtak volna a munkába, amikor megérkeztek a kommunisták és elvették mindenüket.

Ez a jó kommunistákban, hogy mindig el tudják venni a másét.

Ha pedig vége a kommunizmusnak, mindig a kommunisták lesznek legelőször a legnagyobb kapitalisták, mert „visszaszerzik” azokat a vagyonokat, amelyeket ők vagy az apjuk meg a nagyapjuk vett el. Aztán kapitalistaként erősen gyűlölik azokat a kapitalistákat, akik másképpen szerezték a vagyonukat, mint ők.

Szerényi Gábor rajza 

De ne szaladjunk ennyire előre. A lényeg, hogy a Zimmermannék üzletéből előbb gabonaraktár, majd iskola lett, aztán a bánya kiharcolta, hogy legyen ismét egy italbolt a faluban, ahol a derék bányászok elénekelhetik később, miszerint:

„A kocsmában, ott van a nagy élet,
Tompulnak az agyak, élesek a kések,
Sűrű a levegő az olcsó sör szagától,
Eleged van már e kib…szott világból.”

Szóval kocsma lett a Zimmermannék hajdani kocsmájából, és úgysem hiszik el, de a kommunisták a hajdani tulajdonos asszonyt alkalmazták.

De legalább alkalmazták.

Hiszen korábban már kuláknak bélyegezték.

Így például a gyermekei alig-alig tanulhattak, végül előbb cukrásznak tanult Piroska néni, majd kereskedelmi szakiskolát is végzett. Majd Piroska néni – a kuláklistára tett asszony leánya – férjhez ment, és férjével együtt a 60-as évek vége felé szintúgy visszaköltöztek Gántra. Valamiért itt minden generáció visszaköltözött Gántra. S a bolt egészen a rendszerváltásig állami tulajdon volt, amikor is úgy döntöttek, hogy ők márpedig visszaszerzik. S láss csodát! 

Kivételesen nem a gánti párttitkár vagy a téeszelnök „kapta vissza” a Schweighardt–Zimmermann család tulajdonát, hanem a Zimmermannék tényleg visszaszerezték. És ma már az ötödik generáció, Piroska néni unokái is a vendéglőben dolgoznak.

Na, hát ide jött ebédelni Rezeda Kázmér, kedves barátokkal s még kedvesebb asszonyával. S ha az ember olyan helyre megy ebédelni, ahol már az ötödik generáció viszi a boltot, akkor az embernek elvárásai vannak. S ez a vendéglő bizony megfelel az elvárásoknak. Az étlap-itallap tizenhét oldalas, amelyből nyolc oldal az étkeké s még Kázmér is ki tudta számolni ennyi információ birtokában, hogy kilenc az italoké. Na most egy gánti vendégló kilencoldalas itallapja azért figyelemre méltó. Nézzük a fontosabb tételeket: Aperitifek között Aperol Spritz és Martini extra dry mosolyog. Rendben. A pezsgők felhozatala impozáns, bár döntő többségben a Törleyk vannak, továbbá Hungaria extra dry is akad – Kázmér az édes pezsgőkkel egyszerűen nem foglalkozik –, s van még Mionetto Prosecco és Sauska Brut, ez is rendben.

A kimért borok kivétel nélkül a Móri borvidékről valók – nagyon helyesen! A Bozóky, a Geszler és a Sáfrán picészetek minden terméke kapható, a móri ezerjótól a tramini Prémiumon át egészen a zöldvelteliniig és a generosáig. A nem móri vidékek borai is széles kínálatúak, Pannonhalmától Szeremley Hubán át Gere Attiláig, s amitől Rezeda Kázmér szíve végképp meglágyult, az a Sauska pincészet sárga muskotálya, amely bor Kázmér első számú kedvence lett valahogyan, s ott van a gánti vendéglő itallapján. A palackozott borok nem kimérve lista is impozáns, van ott Szent Tamás, Takler és Tiffán (ami külön jóleső meglepetés!), Bujdosó és Grand Tokaj és Pátzay, na, szóval, aki itt nem talál kedvére való bort, az igyon sósborszeszt.

A sörökre sem lehet panasz. Csapoltból ötféle akad, közte Dreher s Hofbrau meg Pilsner Urquell, üvegesből pedig ugyanezek, továbbá Arany Ászok és alkoholmentes Gösser. Aki itt nem tud inni egy kedvére való sört, az igyon kakaót.

Limonádéból ezeket lehet választani: citromos-mentás, bodzás, epres-rebarbarás, málnás, gyömbéres-citromfüves és uborkás-bazsalikomos. Aki itt nem talál kedvéra való limonádét, az igyon zoknivizet.

Pálinkákból képviselteti magát az Agárdi, a Panyolai, a Czimeres és a Pannonhalmi pálinkaház, van itt birs, bodza, szamóca, feketeribizli, mézes-rumos gesztenye és zölddió pálinka a kötelezőkön kívül, aki itt nem talál egy pálinkát magának, az igyon Bakter barackízű szeszesitalt a netdiszkontból.

Konyakból van Metaxa, Martell és kétféle Remy Martin. Whiskeyből pedig az említésre méltó tételek listája úgy néz ki, hogy Famous Grouse, Chivas és – nagy meglepetés! – Glenlivet, méghozzá tizennyolcéves öregúr.

Mindezek után Rezeda Kázmér beült az égető kíváncsiság borulékony ladikjába, és átevezett az étlaphoz. Ahol aztán partra szállt, és egyik ámulatból a másikba esett. Az előételek érzékeny frontvonalán olyasfélék ásták be magukat az éhség lövészárkába, mint szarvastatár savanyított lilahagymával vagy vargányás kacsamájmozaik lilahagymalekvárral. Ahol így kezdik, ott nagyon biztosak a dolgukban, hiszen innen felfelé kapaszkodni nem egyszerű feladat. És akkor még nem is ejtettünk szót az orondpusztai kézműves grillsajtról, ami mellé epres friss saláta és körtepüré dukál, ugye…

Levesfronton orja, hús, fácán és tárkonyos szarvasragu forgolódik altiszti rangban; a főétkek közt pedig találunk olyasmiket, mint rozé kacsamell pirított kacsamájjal, borsó veloutéval és parmezán rizottóval, aztán rántott harcsafilé zöldfűszeres tejföllel, rozmaringos báránycsülök és Fledermaus (denevér) rántott szelet, nem beszélve az egészben sült szűzpecsenyéről, erdei gombás és vargányás friss metélttel és érlelt sajtmorzsával. S aki még a Fledermaustól sem hatódott meg, ráakad a vadak oldalára, azon pedig vaddisznótarja, vörösboros szarvasragu, szarvasgerinc és -comb kelleti magát. Salátafélékből sincs hiány, desszertnek pedig csokoládészuflét, somlói galuskát és túrógombócot kínálnak.

Namost úgy alakult a helyzet, hogy Kázmér elindította a hadjáratot egy lilahagymalekváros kacsamájmozaikkal, és annyira, de annyira finom volt, hogy Kázmér kicsit könnyezett. Szárnysegédje és neje, Belső-Szegedi Matula Andrea pedig fürjtojásos fácánlevessel támogatta a rohamot jobbszélről, és szintúgy elmorzsolt egy könnycseppet a szeme sarkában. S mivel lendületben voltak, egy rohammal bevették az egészben sült szüzet – ezt Kázmér vállalta magára –, asszonya pedig rávetette magát a harcsára.

Hibátlan és tökéletes étkeket kaptak, hibátlan és tökéletes kiszolgálással, s a baráti társaság minden tagja ugyanilyen elégedettséggel nyugtázta a gánti vendégló konyhájának remekeit. A csokoládészufléjukról pedig egyszer ódát kell írni, de minimum egy szonettet, Petrarca modorában. Hiába no, ha egy vendéglőt már az ötödik generáció visz, s ahová minden generáció visszatér valamiért, ott ilyen a konyha. S ott még a kommunisták is tehetetlenek…

Borítókép: a Zimmermann család (Forrás: vertesvendeglo.hu)