A maradandó hatalom

A kulturális hatalom korunk egyik leginkább mellőzött aspektusa, azonban olyan terület ez, amely nélkül egyetlen nemzet sem tud naggyá lenni. A „soft power”, ha megfelelően használják, olyan maradandó nyomot hagy a világban, olyan hatalmat ad, amelyet nem lehet nem észrevenni. A CIA felismerte ezt az ötvenes években, és olyan műveletet indított, amelyre talán azóta sem volt példa és ami az elkövetkezendő száz évre biztosította Amerika kulturális vezetői szerepét a világban.

Fotó: MASAAKI NAKAJIMA Forrás: Yomiuri

Sokan értelmezték az új irányzatot támadásként, egy olyan dekonstrukciós folyamatként, amely megfoszt minket a nyugati festészet tradícióitól. Azonban még ennél is többen értelmezték az új irányzatot a szabadság manifesztációjaként, hiszen – látszólag – a festészet minden konformizmust levetkőzött magáról, és valljuk be őszintén, mi is lehetne a szabadság jobb kifejeződése, mint az intellektuális lázadás.

A galériák megteltek, Rothko és társai pedig egy csapásra híresek lettek. Talán nem véletlen, hogy ez a történet túl szépnek hangzik ahhoz, hogy igaz legyen. Ahhoz ugyanis, hogy Pollock, Rothko és De Kooning sikeres legyen, az is kellett, hogy valaki meglássa a művészetben rejlő óriási hatalmat és lehetőséget. Ez pedig nem volt más, mint a CIA.

– Ha ez művészet, akkor én hottentotta vagyok – jelentette ki egyszer Harry S. Truman amerikai elnök az absztrakt expresszionisták művészete kapcsán. A megjegyzés éppen akkor hangzott el, amikor az amerikai külügyminisztérium vándorkiállítást szervezett az absztrakt festőknek. A kezdeményezés azonban végül botrányos körülmények között véget ért, miután több képviselő is nehezményezte, hogy „ilyen szemét” promotálására megy el az adófizetők pénze.

Ezt a nézetet azonban nem osztotta a CIA, amely már rögtön a megalapítása után felismerte, hogy az elkövetkezendő évtizedek szembenállásának egyik legfontosabb terepe éppen a kultúra lesz. Az Egyesült Államoknak ugyanis meg kellett mutatnia, hogy mire képes az ember, ha kreatív és megszabadul az ideológia béklyóitól, na meg persze azt is, hogy mi történik, ha mindezt Amerikában teszi valaki. Az absztrakt expresszionizmus pedig éppen az a művészet volt, amely mint egy komplementer szín, még nyilvánvalóbbá tette a kommunista berendezkedés művészeti kötöttségeit és merevségét.

1950 júniusának végén Nyugat-Berlinben megalapították a Kulturális Szabadság Kongresszusa (CCF) névre keresztelt antikommunista szervezetet. Talán senkit nem ér meglepetésként, hogy a kor számos neves filozófusa, gondolkodója, írója, költője tagja lett a csoportosulásnak, a kongresszus manifesztumát pedig nem más, mint Arthur Koestler írta.

A kongresszus célkitűzése egyszerű volt: minden lehetséges módszerrel igyekezett a kommunista ideológia ellen küzdeni. Nicolas Nabokov író pedig egyenesen arról beszélt, hogy „ezzel a kongresszussal egy háborús szervezetet kell felépíteni”. A szervezet irányítását a titkárságra bízták, aminek a vezetője Michael Josselson volt. A négy nyelven folyékonyan beszélő férfi pedig részt is vett a szervezet tevékenységé­ben, konferenciáin, szemináriumain és folyóiratai kiadásában. Josselson számára azonban ez csak „másod­állás” volt, miután csatlakozásakor már a CIA kötelékében szolgált.

Az amerikai absztrakt festészet utazásra indult

Fénykorában a CCF-nek 35 országban volt irodája, több tucat munkatársat foglalkoztatott és több mint húsz rangos magazint adott ki. Művészeti kiállításokat rendezett, hír- és elemzőszolgálatot üzemeltetett, nagy horderejű nemzetközi konferenciákat szervezett, valamint zenészeket és művészeket jutalmazott díjakkal és nyilvános fellépésekkel.

A társaság számos absztrakt expresszionista kiállítást szervezett az 1950-es években. Az egyik legjelentősebb, az Új amerikai festészet 1958–59-ben minden nagy európai városban járt. Szintén nagy hatású kiállítás volt a Huszadik század remekművei (1952) és a Modern művészet az Egyesült Államokban (1955). Ezek a kiállítások azonban költségesek voltak, hiszen milliós festményeket kellett mozgatni a világ túloldalán.

Itt lépett be a képbe Nelson Rockefeller, akinek édesanyja társalapítója volt a New York-i Modern Művészetek Múzeumának. Az intézmény elnökeként Rockefeller az absztrakt expresszionizmus (amit ő „szabad vállalkozásnak a festészetben” nevezett) egyik legnagyobb támogatója volt. Múzeuma szerződést kötött a Kulturális Szabadság Kongresszusával, hogy a legtöbb fontos művészeti kiállítását megszervezze és gondozza.

Pápát kellett játszani

A hatvanas évek végére számtalan sikeres projektet tudhatott maga mögött a CCF, Rothko és társai pedig a társadalmi szembeszélben is óriá­si sikerre és a mai napig tagadhatatlan jelentőségre tettek szert. Ekkor azonban, ahogy az általában lenni szokott, kibújt a szög a zsákból. A szabadság földjén a szabad sajtó is működésbe lépett, a The New York Times pedig öt részből álló cikksorozatot publikált a CIA módszereiről, nem meglepő módon a CCF is előkerült. Ugyanebben az évben, májusban, Thomas Braden, a CCF anyaszervezetének, a CIA kötelékébe tartozó nemzetközi szervezetek osztályának a vezetője a Saturday Evening Postban megjelent Örülök, hogy a CIA „erkölcstelen” című cikké­ben reagált a Ramparts folyóiratban megjelenő, a CCF-et érintő kritikákra.
„Egyesíteni akartuk az írókat, zenészeket és művészeket, hogy bemutassuk, a Nyugat és az Egyesült Államok elkötelezett a szólásszabadság és a szellemi teljesítmény iránt, merev korlátok nélkül azzal kapcsolatban, hogy mit kell írni, mit kell mondani, mit kell tenni és mit kell festeni. Szerintem ez volt a legfontosabb részlege az ügynökségnek, és azt hiszem, óriási szerepet játszott a hidegháborúban” – nyilatkozta később Braden, már visszavonulása után, 1995-ben. A hajdani CIA-ügynök szerint egyértelmű volt, hogy pápát kellett játszani a kor Michelangelói előtt, ez azonban senkinek nem jelentett problémát, ahogy a pénz sem. 1958-ban Párizsban volt látható az Új amerikai festészet című vándorkiállítás, amelyen Pollock, De Kooning, Motherwell és mások művei is szerepeltek. A Tate Galéria szerette volna, ha a kiállítás következő állomásaként náluk lehetne megtekinteni a képeket, de a múzeum nem engedhette meg magának, hogy áthozza a kiállítást. A nap végén egy amerikai milliomos és művészetkedvelő, Julius Fleischmann jelentkezett a pénzzel.

A pénz, amit Fleischmann biztosított, azonban nem az övé volt, hanem a CIA-é. Egy Farfield Alapítvány nevű szervezeten keresztül érkezett, amelynek Fleischmann volt az elnöke, de az alapítvány korántsem volt egy milliomos jótékonysági szervezete, hanem a CIA pénzeszközeinek titkos csatornája.

„Egy pápa vagy valaki sok pénzzel kell ahhoz, hogy felismerje a művészetet és támogassa – mondta Braden. – És sok évszázad után az emberek azt mondják: »Ó, nézd! a Sixtus-kápolna, a Föld legszebb alkotása!« Ez egy olyan probléma, amellyel a civilizáció az első művész és az első milliomos vagy pápa óta szembesült. Mégis, ha nem lettek volna a multimilliomosok vagy a pápák, nem lenne művészetünk.”

Érdekes kérdés, hogy hova vezetett volna Pollock vagy épp Rothko útja a láthatatlan kéz támogatása nélkül. Szerencsére azonban nem kell gondolkodnunk róla, hiszen az Egyesült Államokban voltak olyan művészek, mint Rothko és Pollock, de olyan emberek is, mint Thomas Braden, Nelson Rockefeller, Julius Fleischmann, akik nemcsak patrióták, de lázadók is voltak. Olyan emberek, akik megértették, hogy a kultúra mindig és minden körülmények között hatalom, olyan hatalom, amelyet nem lehet pénzben mérni, és ami nélkül ma az Egyesült Államok és a világ sem lenne az, ami. Így hát nekünk sem marad más hátra, mint köszönetet mondani Thomas Bradennek és társainak ezért a történelmi „erkölcstelenségért”, és gyönyörködni mindabban, aminek teremtéséhez tevékenyen hozzájárultak ennek közepette.

Borítókép: Látogatók Jackson Pollock festménye előtt