Trump új korszakot nyithat a Monroe-elv segítségével

Az Egyesült Államok katonai akciója, amely során elfogták Nicolás Maduro venezuelai elnököt, új korszakot hozhat a világpolitika szempontjából. Donald Trump amerikai elnök régóta hangoztatja, hogy vissza akar térni a Monroe-doktrínához és meg is akarja reformálni azt, azonban lehet, hogy ez kevés lesz Kína befolyásának letörésére.

Fotó: ALEX WONG Forrás: GETTY IMAGES NORTH AMERICA

Könnyelműség lenne azonban azt a következtetést levonni, hogy ez a katonai akció pusztán az Egyesült Államokba áramló drogról, vagy a Venezuelában található olajkészletekről szólna. 

Január 5-én ugyanis megtelt Pekingben a külügyminisztérium épületébe található kék terem, ahol hagyományosan a napi sajtótájékoztatót tartják. Lin Jian, a külügyminisztérium szóvivője igyekezett minden kérdést megválaszolni, ám jól körülhatárolható volt a legfontosabb téma. A nagy nyugati lapok mindegyike arra volt kíváncsi, hogy miként reagál Kína a venezuelai eseményekre. 

Több lap is rákérdezett arra az értesülésre, miszerint a venezuelai elnök néhány órával az elfogása előtt egy kínai delegációval tárgyalt, amit remek hangulatúnak festett le, de a szóvivő nem erősítette meg ezt az értesülést. 

Lin Jian ugyanakkor hangsúlyozta, hogy Kína elítéli az Egyesült Államok lépését, amelyet a nemzetközi jog megsértésének, valamint a nemzetközi együttélés alapvető szabályai felrúgásának nevezett.

A nyilatkozat mögött felsejlik a venezuelai akció mögötti szélesebb kép, ami egyértelműen az érdekszférák ütközésére utal. 

Kifelé a kertemből! 

A Fehér Ház talán legfontosabb helysége az Ovális Iroda, amit eddig még minden elnök a saját képére formált. Így tett Donald Trump is, azonban amíg a baloldali sajtó egy jelentős része csepűrágó belsőépítészt játszott és az arany arányain vitázott, addig elsikkadt egy nagyon fontos részlet felett a tekintetük. Trump asztalától nem messze ott lóg egy portré, amelyen az Egyesült Államok ötödik elnöke, James Monroe szerepel. Ő volt az, akinek a nevéhez az egyik, ha nem a legfontosabb külpolitikai doktrína kötődik. 

A Monroe-elv tényleges kidolgozása ugyan John Quincy Adams akkori külügyminiszter érdeme, ugyanakkor az elnök volt az, aki sikerrel alkalmazta. 

A doktrína megértéséhez nem árt tisztázni, hogy miként is született meg. Az Egyesült Államok, amely idén ünnepli 250. születésnapját, 1776. július 4-én jött létre 13 korábbi angol gyarmatból. Érthető módon tehát a frissen alapított ország nem volt a rajongója az európai gyarmatosító hatalmaknak, sőt ellenpontjának tartotta magát. 

A rögös kezdeti szakasz ellenére az Egyesült Államok és az európai hatalmak viszonya rendeződött, koloniális területek ide vagy oda. 

A helyzet Napóleon bukásával gyökeresen megváltozott. A francia császár távozását követően a vezető európai nagyhatalmak uralkodói létrehozták a Szent Szövetséget, amelynek célja a béke és a fennálló hatalmi rend megőrzése volt Európában. A napóleoni háborúk azonban komoly nyomot hagytak: Spanyolország és Portugália jelentősen meggyengült.

Ebben a helyzetben 1822-ben Verónában már arról tanácskoztak a szövetség tagjai, hogy szükséges-e beavatkozni a spanyol és portugál gyarmatok ügyeibe Dél-Amerikában.

A meggyengült koloniális vezetés következtében ugyanis már 1817-től erőteljes felszabadító harcok kezdődtek egyre nagyobb sikerrel, amik komoly aggodalmat keltettek az európai nagyhatalmak körében.

Az Egyesült Államok azonban nem kért a szomszédjába történő beavatkozásból. 1823. december 2-án az elnök a kongresszus előtt ismertette azt a beszédet, ami később a Monroe-elv kvintesszenciája lett. „Az európai hatalmak háborúiban, melyek az ő belső ügyeik voltak, sohasem vettünk részt, sem azok politikánkat közelebbről nem érintik. Csak akkor utasítjuk vissza a sérelmeket vagy készülünk védelemre, ha jogainkat megtámadják vagy komolyan fenyegetik” – fogalmazott az elnök beszédében. 

Tartozunk annyival az Egyesült Államok és az európai nagyhatalmak között fennálló szívélyes viszony miatt, hogy kinyilvánítsuk: a rendszerük kiterjesztésére irányuló bármilyen kísérlet a nyugati félgömbön veszélyt jelent békénkre és biztonságunkra nézve 

– hangsúlyozta Monroe. 

Ez volt az a pont, amikor az Egyesült Államok világossá tette, hogy a nyugati félgömböt egyértelműen saját érdekszférájának tekinti, az ezen a féltekén történő bármilyen beavatkozást pedig saját biztonsága elleni támadásként értékel. 

Trump már korábban szólt 

Donald Trump amerikai elnök már korábban is jelezte, hogy kiemelkedően fontosnak tartja a Monroe-doktrínát, és nemcsak vissza akarja vezetni, de ha egy mód van rá, meg is szeretné reformálni azt. Az elköteleződést pedig jól jelzi, hogy a doktrína kiadásának évfordulója alkalmából külön üzenetet küldött. 

Az Egyesült Államok soha nem fog meginogni hazánk, érdekeink vagy polgáraink jólétének védelmében. Ma a kormányom büszkén megerősíti ezt az ígéretet a Monroe-doktrína új »Trump-kiegészítéseinek« keretében: hogy az amerikai nép – nem külföldi nemzetek vagy globalista intézmények – irányítja majd a maga sorsát ezen a féltekén 

 – fogalmazott az elnök üzenetében. 

Ez élesen szembemegy azzal az állásponttal amit a korábbi, Barack Obama vezette kormány képviselt, hiszen John Kerry, akkori külügyminiszer kijelentette, hogy „a Monroe-doktrína korszaka véget ért”. Trump azonban nemzetbiztonsági stratégiája szerves részévé tette, amelynek célja, hogy a megtagadja a versenytársaktól azt a képességet, hogy katonai erőket vagy más fenyegető képességeket helyezzenek el, illetve hogy stratégiailag létfontosságú eszközöket és erőforrásokat birtokoljanak vagy ellenőrizzenek a nyugati féltekén. Maduro pedig érezhetően közeledett Kínához, amellett, hogy eközben még a vádak szerint az Amerikába irányuló drogkereskedelemben is részt vett és jó kapcsolatokat ápolt a kommunista Kubával, Oroszországgal és Iránnal is. 

Jól láthatóan azonban a nyilvánvaló tények ellenére az Egyesült Államok ötödik elnökének és külügyminiszterének öröksége még az országon belül is megosztó, ennek pedig megvan az oka. 

A furkósbot ezúttal kevés lehet

Talán a Monroe-elv visszásságaira a legjobban Theodore Roosevelt kijelentései mutatnak rá, aki maga is megreformálta a doktrínát. Roosevelt már korábban is támogatta a volt elnök külpolitikai irányvonalát, ugyanis harcolt a spanyol gyarmatosítók ellen Kubában. 

Egész szívemből és lelkemből hiszek a Monroe-elvben. Van egy régi mondásunk: „Beszélj csendesen, de legyen nálad egy nagy bot, és messzire jutsz”. Ha az Egyesült Államok csendesen beszél, de ugyanakkor kiépíti és a legtökéletesebb kiképzésben részesíti a haditengerészetét, akkor a Monroe-elv messzire jut

– fogalmazott Roosevelt 1903-ban. 

A kijelentések nyomán a sajtó „furkósbot-politikáról” beszélt, nem sokkal később pedig már amerikai erők indultak a Dominikai Köztársaságba 1903-ban és 1904-ben, Nicaraguába 1911-ben, Haitire pedig 1915-ben.

Ezzel az Egyesült Államok felvette a világ rendőre szerepet, a doktrína pedig több, megkérdőjelezhető beavatkozásnak is az alapja lett, például Salvador Allende, Chile demokratikusan megválasztott, de szocialista elnökének a megbuktatása és Augusto Pinochet hatalomra segítése is ide tartozik. Habár Pinochet megítélése még ma is kétes, azonban az biztos, hogy hatalomátvétele után 17 év katonai diktatúra következett a dél-amerikai országban. 

Ezen a ponton rajzolódik ki az Egyesült Államok egyik legnagyobb kihívása, Kína erősödő befolyása. Ezt a befolyást azonban éppen a történelmi visszásságok miatt lesz nehéz megtörni. 

Kína nyitott szemmel járt

Az érdekszférák versenyében Kína kiemelkedő módon látta meg a lehetőségeket. A nyitás és reform politikájának bevezetése után az országnak hirtelen megnyílt az útja, hogy visszatérjen a világpolitika színterére. Ma Kína a világ második legnagyobb gazdasági hatalma, ami lényegében egy visszatérés, hiszen korábban is egy hatalmas birodalom volt, amit előbb az Európai gyarmatosítók, majd a második világháború borzalmai tépáztak meg. 

Az ország azonban szépen lassan felállt, és történelmi tapasztalatát kihasználva kezdte el a saját maga érdekszféráját kiépíteni. 

Kína befektetésének visszásságait ugyan sokan kritizálják, de annyi biztos, hogy azon országokra is figyelmet fordított, amelyeket a Nyugat cserben hagyott. Felkarolta a gyarmatosító hatalmak által magára hagyott afrikai országokat, ahogy kulturális és gazdasági kapcsolatokat keresett az amerikai kormányzat által a hidegháború hevében mostohán kezelt dél-amerikai országokkal. 

Ráadásul Kína tiszta lappal indul ezen országok szemben, hiszen egyrészt maga is megszenvedte az európai gyarmatosítást, másrészt kommunista országként egyértelműen szembe helyezkedik az Egyesült Államok által propagált politikával. 

Hogy mi volt a venezuelai beavatkozás oka? A választ talán úgy lehetne a legjobban összefoglalni, hogy Európa és az Egyesült Államok is elkésett. Ahogy az Európai Unió vezetése Ursula von der Leyennel az élen most hirtelen keresni kezdte a kapcsolatokat Afrika országaival, úgy az Egyesült Államok is későn ébredt rá a növekvő kínai befolyásra. 

Az egymást követő demokrata adminisztrációk rendre kerülték a nyílt konfrontációt, Donald Trump megítélése szerint azonban elérkezett az a pont, ahol már nem lehetett tovább hátralépni.

A kérdés már csak az, hogy mit szólnak ehhez a dél-amerikai országok, Grönland kapcsán Európa. Mit lép erre Kína? Hiszen az ország elidegeníthetetlen részének tekinti Tajvant, akikkel éppen most kötött fegyvervásárlási megállapodást az Egyesült Államok. Ahogy az is kérdés, hogy hogy érinti ez Kubát, ami már régóta szúrja az Egyesült Államok szemét. 

Borítókép: Donald Trump amerikai elnök (Fotó: AFP)