Nagyenyedet sem felejtjük

Nem feledhetjük, hogy százhetvenhét esztendeje, 1849. január 8-án és 9-én nyolcszáz, más források szerint ezer védtelen magyar – főként nő, gyermek és agg – esett áldozatul Enyeden a császárhű erdélyi mócoknak.

Újév táján adta le a Duna a Jókai Erdélyben című dokumentumfilmet. Ebben az egyik állomás maga Nagyenyed volt, sorstragédiáink azon helyszíne, amelyről valamiért sajnos nagyon ritkán beszélünk. Talán azért, mert 

az 1849 januárjában itt történt tragédia valójában népirtás volt. S talán azért, mert a románság részéről ezért a brutális tettért soha senki nemhogy nem vállalta a felelősséget, de nem is kért bocsánatot.

Nagyenyed: magyarság az ortodoxia szorításában Fotó: Balázs D. Attila

Mint a filmben elhangzott, a magyar kultúra és tudomány egyik fellegvárában, lapunkon a háttérben megbúvó Bethlen Gábor Kollégium híres könyvtárában, mindössze ötszáz becses könyvritkaság élte túl a hegyi oláhok szisztematikus pusztítását ekkor. A téka jelenkori gondnoka a régi magyar könyvtár (RMK) remekeit rejtő szekrényből pedig egyszer csak kiemelte „a magyar Hippokratész”, a kollégium jeles professzora, Pápai Páriz Ferenc egyik művét, amelyről nemrég derült ki, hogy az Alzheimer-kór első leírását tartalmazza. A feledés betegségének a kórtanát. Azt a nyavalyát, amiből nemzeti szinten is jó lenne kikezelnünk magunkat végre!

Mert nem feledhetjük, hogy százhetvenhét esztendeje, 1849. január 8-án és 9-én nyolcszáz, más források szerint ezer védtelen magyar – főként nő, gyermek és agg – esett áldozatul Enyeden a császárhű erdélyi mócoknak, és legalább ugyanennyi menekülő honfitársunk fagyott halálra a román rajtaütés éjjelekor. 

Hogy pusztán etnikai tisztogatás jellege volt a támadásnak, azt bizonyítja, hogy a helyi szászokat jószerint megkímélték.

 A háborús bűntettnek beillő tettekre ugyanakkor bőven rárakódott az állati ösztönök kiélése és a fosztogatás vágya is. Az irigység pedig már a Horea, Cloșca és Crișan vezette 18. századi erdélyi magyartalanítási hadjárat idején megmutatkozott, mi mégis kesztyűs kézzel bántunk ezek után is azokkal, akiknek megengedtük, hogy beszivárogjanak erdélyi hegyeink közé.

Miért nem tanulunk a hibáinkból?

Hogy reflexeink és hozzáállásunk konkrétan életveszélyes, azt nemcsak Nagyenyed, hanem az 1919-es köröstárkányi tömegmészárlás és az 1944-es magyarremetei román vérengzés megtörténte is mutatja. Mikor tanulunk már végre a közelmúlt hibáiból? Hogy Bukarest hiába számít a történelem színpadán ideig-óráig kereskedelmi partnernek, a szemükben mi mindig csak holmi mongol szálkák maradunk.

Az 1849-es nagyenyedi népírtás mementója Fotó: Balázs D. Attila

1906-ban kelt útjára nagyenyedi képeslapunk Budapestre. A felvétel Alsó-Fehér vármegye egykori székháza tetejéről készült, ahonnét belátni a csodás magyar városka történelmi központját a vártemplommal és a kollégiummal. A kegyetlen mészárlás után 57 évvel megjelent felvétel már azt tanúsítja, hogy a vármegyeszékhely ekkorra már talpra állt. De egészen biztosan nem feledte el a történteket, hiszen, mint báró Kemény Gábor írja visszaemlékezésében: „minden család menekülésének vagy felkoncoltatásának, minden ház feldúlásának, elégettetésének vagy megmaradásának külön története, a többiekkel egybe nem függő sorsa van.” Az Axente Sever és Simion Prodan vezette oláh martalócok kegyetlenségeiről Szilágyi Farkas Nagy-Enyed pusztulása 1849-ben című korrajza ad némi fogalmat. Ebben fejszével kettévágott magyar fejekről, ujjak levágásáról, lándzsával való összeszurkálásról olvashatunk. Az egyháznál megbúvókat sem kímélték: 

a templom ajtaja közelében fegyveres oláhok vártak rájuk s a kijövőket a legembertelenebb módon lepuskázták, leszurkálták, vagy dorongokkal agyonverték. A templom előtti tért nehány percz alatt halottak és haldoklók borították.

Mintha a Zrínyi Kiadó Háborús bűnök című felkavaró művét olvasnánk.

Románia ma sem kért még bocsánatot

A románság bocsánatkérésének hiánya és hazugságspirálba menekülése azért is furcsa, mert a magyar emlékírók szót ejtenek az értünk kiálló helyi románokról is. „Kétséget nem szenved egyébiránt, hogy még a legnagyobb bőszültség pillanataiban is, egyes becsületes oláhok sokakat megmentettek. Többeket elszöktettek vagy elbújtattak; többeknek megölését közvetlen magok közbevetése által megakadályoztatták” – írja báró Kemény. Talán az a bajuk, ott a lenti Bukarestben, hogy románként ők a mi hőseink is? Lehet, de készüljenek bármilyen újabb, körmönfont történelemhamisítási kísérletek, mi nem feledjük sem őket, sem azokat az ártatlan magyarokat, akiket 1848–49-ben tervszerűen, hónapokon keresztül vadásztak le az Erdélyi-szigethegységben.