1906-ban kelt útjára nagyenyedi képeslapunk Budapestre. A felvétel Alsó-Fehér vármegye egykori székháza tetejéről készült, ahonnét belátni a csodás magyar városka történelmi központját a vártemplommal és a kollégiummal. A kegyetlen mészárlás után 57 évvel megjelent felvétel már azt tanúsítja, hogy a vármegyeszékhely ekkorra már talpra állt. De egészen biztosan nem feledte el a történteket, hiszen, mint báró Kemény Gábor írja visszaemlékezésében: „minden család menekülésének vagy felkoncoltatásának, minden ház feldúlásának, elégettetésének vagy megmaradásának külön története, a többiekkel egybe nem függő sorsa van.” Az Axente Sever és Simion Prodan vezette oláh martalócok kegyetlenségeiről Szilágyi Farkas Nagy-Enyed pusztulása 1849-ben című korrajza ad némi fogalmat. Ebben fejszével kettévágott magyar fejekről, ujjak levágásáról, lándzsával való összeszurkálásról olvashatunk. Az egyháznál megbúvókat sem kímélték:
a templom ajtaja közelében fegyveres oláhok vártak rájuk s a kijövőket a legembertelenebb módon lepuskázták, leszurkálták, vagy dorongokkal agyonverték. A templom előtti tért nehány percz alatt halottak és haldoklók borították.
Mintha a Zrínyi Kiadó Háborús bűnök című felkavaró művét olvasnánk.
Románia ma sem kért még bocsánatot
A románság bocsánatkérésének hiánya és hazugságspirálba menekülése azért is furcsa, mert a magyar emlékírók szót ejtenek az értünk kiálló helyi románokról is. „Kétséget nem szenved egyébiránt, hogy még a legnagyobb bőszültség pillanataiban is, egyes becsületes oláhok sokakat megmentettek. Többeket elszöktettek vagy elbújtattak; többeknek megölését közvetlen magok közbevetése által megakadályoztatták” – írja báró Kemény. Talán az a bajuk, ott a lenti Bukarestben, hogy románként ők a mi hőseink is? Lehet, de készüljenek bármilyen újabb, körmönfont történelemhamisítási kísérletek, mi nem feledjük sem őket, sem azokat az ártatlan magyarokat, akiket 1848–49-ben tervszerűen, hónapokon keresztül vadásztak le az Erdélyi-szigethegységben.
