Fiumei füstjelek

Fiume alapjaiban ma is őrzi magyar múltját.

Többször hangoztattam már emlékezetpolitikai és helytörténeti írásaimban, hogy a régi magyar képeslapkincs legfőbb mai üzenete az, hogy a magyar múlt erejével a hátunk mögött érezzük otthon magunkat a Kárpát-medencében, bárhol is járjunk a mai határon túl. És persze azokon a területeken, amelyek ezen az óriási régión kívül is a régi, teljes országhoz tartoztak.

Magyarország legnyugatibb pontja, és egyben legnyugatibb nagyvárosa volt Fiume. Az itt látható hatalmas, háromosztatú képeslap pedig minden kétség nélkül az egyik legszenzációsabb, ami megjelent királyságunk tengeri ékkövéről. Drezdában adta ki a kor híres kiadója, a Stengel, ennek ellenére nem találtam nyomát egyetlen magyar szakkönyvben sem, de még a 2021-ben, helyben – csak horvát és olasz nyelven – megjelent Pozdrav iz Rijeke – Un saluto da Fiume című régi lapokat felvonultató albumban sem. Pedig e 115 éve útra kelt panorámalap hatására kerekedtem fel családostól Fiumébe először, idén nyáron. Lám, milyen ereje tud lenni egy régi felvételnek! Hát még egy olyannak, amelyen a gőzhajó úgy ontja a füstöt, mintha épp le akarna sodródni a lapról.

Látni akartam, mi maradt a fiumei magyar világból, a város vitathatatlan fénykorából. Látni akartam a Grand Hotel Európát, a Lloydot, a Fellner és Hellmer tervezte színházat, hogy miben hasonlít a nagyváradihoz és a budapesti Vígszínházhoz, az Adria Magyar Tengerhajózási Rt. parti palotáját, és a Pfaff Ferenc által megálmodott impozáns pályaudvart. Hogy őriznek-e még ezek az épületek valamit azokból az időkből, amikor a fiumei képeslapok akár egy nap alatt eljutottak országon belül a legkisebb faluba is. És kijelenhetem: igen. Sőt!

Meg akartam tudni, hogy egyáltalán milyen is volt az igazi magyar tengerpart, hogy 130 év után is használják-e még a Skull Mátyás vasöntödéjéből származó kikötőbakokat a mólók szélén? És bizony használják, jól feszítik az arra vetődő dollármilliárdosok luxusjachtjainak köteleit. Valójában minden ott volt, amit kerestem, ahogy a magyar múlt sem illant el a paloták árnyékából, hiába dolgozott ezen az őrült olasz D’Annunzio, meg az egész Jugoszlávia, hol királyságként, hol köztársaságnak álcázott balkáni birodalomként.

Fiume alapjaiban ma is őrzi magyar múltját, amely jóval korábbra nyúlik vissza, minthogy 1779-ben Mária Terézia császárnő Corpus Separatumként hozzácsatolta volna a Szent Korona országaihoz. A ma már jóval terebélyesebb városon átfolyó folyócska sokszor szolgált határként a régi magyar időkben, ugyanakkor Árpád-házi III. Béla és IV. Béla királyaink Frangepánoknak címzett adományainak határát is jelezte.

Mint a Borovszky Samu-féle Magyarország vármegyéi és városai sorozat fiumei kötetében olvashatjuk, a város mai nevét legelőször 1260-ban, második honalapítónk egyik oklevelében találjuk említve. A király ebben a Frangepánokat az elődei által nekik adományozott Modrus és Vinidol vármegyék (Trianonig Modrus-Fiume vármegye) birtokában megjegyzi: „melyek határa – úgymond – éjszak felé elsőben is a Rika (azaz Rieka) folyó és város, azután a mi szabad folyóvizünk a Ricsina (Recsina)”.

Fiuménk Árpád-kori története ugyanakkor még igen homályos. Több akaratnak kellene mutatkoznia ennek kutatására a történésztársadalomban.

Gyűjteményem sok fiumei lapot őriz, még egy olyan panorámalapot is, amelyet kétszer adtak fel, egyszer 1898-ban, és még egyszer az 1960-as években. Igazi postatörténeti kuriózum. De van felvételem, amelyen tonhalhalászat folyik, amelyen kikötői munka zajlik, amelyen ott a helyi valutaváltó a múlt század elejéről, s amelyen ott lobog a magyar zászló is. De ez a felvétel valósággal robban. Nem találkoztam ilyen erőteljes képes levelezőlappal talán sohasem.

„Kelt Fiume, 1910. júl. 1.” – kezdi tudósítását a hátlapon a tengerparti raktár egyik magyar dolgozója, aki egész biztosan tisztában volt azzal, hogy akkori viszonyok között Európa legkorszerűbb tengeri kikötőjében dolgozik, ahol számos rakpart (a Baross Gábor, a Szapáry, a Mária Terézia, a Stefánia, a Ferencz Salvator, az Adamics, a Zichy, a Rudolf stb), közvetlen kikötői MÁV-csatlakozás, terjedelmes farakhely, olajfinomító és torpedógyár is emelte a presztízst – és növelte az irigyek veszélyes táborát. Mindemellett szállodák, templomok és gyárak sokasága, színház, hosszú és előkelő korzó, iskolák, árucsarnok, kormányzói palota és megannyi világlátott hajó határozta meg a hely szellemét. No meg a legfőbb tényező: a csodás Adria, amit Trianon után ki is próbáltak radírozni a magyar emlékezetből a Balaton révén.

Amikor augusztusban ott álltunk a tenger mellett, az igazi magyar Riviérán, akkor tört ránk a hiányérzet. Fürdés közben láttuk a távolban a hatalmas „rijekai” árukikötőt, Horvátország egyik legjelentősebb ilyen létesítményét, majd kezdtek pörögni a számok, hogy mit is veszítettünk.

Amikor területi veszteségekről beszélünk, hajlamosak vagyunk nem forintosítani, pedig nem ártana. Lehet, hogy ma a régi Fiume csak pár filléres képeslapokon keresztül jelenik meg előttünk, miközben ez a kikötő egykor a nagy tengeri üzletek szinonimája volt, amely pengő- és forintmilliárdokat hozhatott volna a haza kasszájába, ha az irigyek nem szakítják el tőlünk, nem szakítják el a köldökzsinórt a tenger és a magyar szárazföld között, és mellesleg nem bomlasztják fel a 800 éves magyar–horvát perszonáluniót.

Ezért örök mementó minden olyan képeslap, amely határon túli magyar területet ábrázol. Ne csak az épületeket és a tájat lássuk e lapokon, hanem az elveszett gazdasági potenciált, amitől megfosztottak bennünket, és amit soha többet nem engedhetünk meg magunknak.