Fiumei füstjelek

Fiume alapjaiban ma is őrzi magyar múltját.

Fiume alapjaiban ma is őrzi magyar múltját, amely jóval korábbra nyúlik vissza, minthogy 1779-ben Mária Terézia császárnő Corpus Separatumként hozzácsatolta volna a Szent Korona országaihoz. A ma már jóval terebélyesebb városon átfolyó folyócska sokszor szolgált határként a régi magyar időkben, ugyanakkor Árpád-házi III. Béla és IV. Béla királyaink Frangepánoknak címzett adományainak határát is jelezte.

Mint a Borovszky Samu-féle Magyarország vármegyéi és városai sorozat fiumei kötetében olvashatjuk, a város mai nevét legelőször 1260-ban, második honalapítónk egyik oklevelében találjuk említve. A király ebben a Frangepánokat az elődei által nekik adományozott Modrus és Vinidol vármegyék (Trianonig Modrus-Fiume vármegye) birtokában megjegyzi: „melyek határa – úgymond – éjszak felé elsőben is a Rika (azaz Rieka) folyó és város, azután a mi szabad folyóvizünk a Ricsina (Recsina)”.

Fiuménk Árpád-kori története ugyanakkor még igen homályos. Több akaratnak kellene mutatkoznia ennek kutatására a történésztársadalomban.

Gyűjteményem sok fiumei lapot őriz, még egy olyan panorámalapot is, amelyet kétszer adtak fel, egyszer 1898-ban, és még egyszer az 1960-as években. Igazi postatörténeti kuriózum. De van felvételem, amelyen tonhalhalászat folyik, amelyen kikötői munka zajlik, amelyen ott a helyi valutaváltó a múlt század elejéről, s amelyen ott lobog a magyar zászló is. De ez a felvétel valósággal robban. Nem találkoztam ilyen erőteljes képes levelezőlappal talán sohasem.

„Kelt Fiume, 1910. júl. 1.” – kezdi tudósítását a hátlapon a tengerparti raktár egyik magyar dolgozója, aki egész biztosan tisztában volt azzal, hogy akkori viszonyok között Európa legkorszerűbb tengeri kikötőjében dolgozik, ahol számos rakpart (a Baross Gábor, a Szapáry, a Mária Terézia, a Stefánia, a Ferencz Salvator, az Adamics, a Zichy, a Rudolf stb), közvetlen kikötői MÁV-csatlakozás, terjedelmes farakhely, olajfinomító és torpedógyár is emelte a presztízst – és növelte az irigyek veszélyes táborát. Mindemellett szállodák, templomok és gyárak sokasága, színház, hosszú és előkelő korzó, iskolák, árucsarnok, kormányzói palota és megannyi világlátott hajó határozta meg a hely szellemét. No meg a legfőbb tényező: a csodás Adria, amit Trianon után ki is próbáltak radírozni a magyar emlékezetből a Balaton révén.

Amikor augusztusban ott álltunk a tenger mellett, az igazi magyar Riviérán, akkor tört ránk a hiányérzet. Fürdés közben láttuk a távolban a hatalmas „rijekai” árukikötőt, Horvátország egyik legjelentősebb ilyen létesítményét, majd kezdtek pörögni a számok, hogy mit is veszítettünk.

Amikor területi veszteségekről beszélünk, hajlamosak vagyunk nem forintosítani, pedig nem ártana. Lehet, hogy ma a régi Fiume csak pár filléres képeslapokon keresztül jelenik meg előttünk, miközben ez a kikötő egykor a nagy tengeri üzletek szinonimája volt, amely pengő- és forintmilliárdokat hozhatott volna a haza kasszájába, ha az irigyek nem szakítják el tőlünk, nem szakítják el a köldökzsinórt a tenger és a magyar szárazföld között, és mellesleg nem bomlasztják fel a 800 éves magyar–horvát perszonáluniót.

Ezért örök mementó minden olyan képeslap, amely határon túli magyar területet ábrázol. Ne csak az épületeket és a tájat lássuk e lapokon, hanem az elveszett gazdasági potenciált, amitől megfosztottak bennünket, és amit soha többet nem engedhetünk meg magunknak.