Akkor, a hatvanas évek elején még nem nagyon voltak fedett uszodák Budapesten. A margitszigeti Sportuszoda harminchármas medencéjén kívül talán csak a vén Császár-fürdő huszonötöse fölött volt tető, sehol másutt. (Komjádi uszoda még nem létezett, évtizeddel később kezdték építeni, helyén üres placc éktelenkedett.) Az úszók, pólósok, öttusázók zöme a zimankóban is nyitott medencékben gyakorolt, mi mást tehetett.

Akkoriban a nyitott medence hőfoka telente csak ritkán érte el a húszat, leginkább csapvízre emlékeztető tizenhét-tizennyolcat mért az úszómester. (A maiak 26-27 fokosban úsznak.) Megszokni még az egyórás edzés alatt sem lehetett a dermesztő vizet. Ha már nagyon fáztunk, s hó volt odakint, kimásztunk a medencéből, röpke percre meghemperedtünk a hóban – darabig utána melegnek tűnt a víz… A boldogságot a falatnyi kismedence, a „brügg” forró vize jelentette a tréning végén. Öt-hat perc jutott erre, hogy el ne késsünk az iskolából. 

Kemény hidegekben, mint most, gyakran jutnak eszembe azok a vacogós, daliás hajnalok. Jó szívvel gondolok vissza rájuk, meg a cimborákra, akikkel együtt dacoltunk, dideregtünk.  

Hogyan van ez?

Meleg szívvel emlékezni zord edzőre? Dermesztő hidegre? Igen. A megmászott akadály melegíti fel az ember szívét az évek távolából. A tudat, hogy nem átvészeltük – legyűrtük a zimankót.