A marosvásárhelyi Postaréten álló Székely vértanúk emlékmű a hősi helytállás szimbóluma. E helyen végezték ki 1854. március 10-én a Habsburg-ellenes felkelés mártírjait, Gálffy Mihályt, Török Jánost, Horváth Károlyt, Benedek Dánielt és Bertalan Lászlót. Ők az itteni „aradiak”. Emléküket másfél százada obeliszk őrzi, alapkövén nyíltól sebzett oroszlánnal, lábánál a nemzeti lobogóval és a magyar címerrel. Az oszlopon Jókai Mór sorai: „Élni szabadságban, vagy ezért meghalni merészen: ezt hitték, vallták, s haltak érte híven.” Minden igaz magyar ehhez az eszméhez nyúlt, ha a szabadságért indult Rákóczival, Kossuthtal, a pesti srácokkal – a postaréti obeliszknél ez a gondolat járja át minden évben a mártírokra emlékezőket. A székely szabadság napjának aktuális üzenete az évszázada vágyott autonómia. Földhözragadt, dacos nép a székely; földhözragadt a szó nemes értelmében, mert ragaszkodik ősei földjéhez, s dacos, hisz dacolt tatárral, törökkel, osztrákkal, orosszal, mikor ki tört a hazájára.

Több mint főhajtás ez a március tizedike. Néhány éve sok tízezredmagammal én is ott álltam postaréti emlékezők közt. A pesti Múzeumkertben, azon a nagy márciuson lehetett hasonló hangulat, mint akkor, ott az obeliszk tövében. Még az eső is ugyanúgy szemerkélt, még a pontokba szedett követelések is rímeltek: „Mit kíván a magyar nemzet? – Mit kíván a székelység?” A beszédek szusszanásszüneteit harsány kiáltások törték meg: „Tűrjünk-e tovább?” – nyomában megfényesedett tekintetű ezrek torkából mennydörgött a válasz: „Nem! Nem! Soha!”