Lett némi vigaszuk a kommunistáknak: a Trabant legyőzte a Mercedest

Június 11-én a Mexikó–Dél-Afrika mérkőzéssel kezdődik el az idei labdarúgó-világbajnokság. Pontosan száz nappal a rajt előtt indítottuk el a Magyar Nemzet százrészes sorozatát, amely a világbajnokságok történetének száz – általunk kiválasztott – legérdekesebb történetét meséli el. A hetedik rész az 1974-es labdarúgó-vb érdekes epizódjáról szól, amikor a futballtörténelem során először és utoljára feszült egymásnak a két Németország, és a Trabant legyőzte a Mercedest.

Látszik a kétségbeesés a négykézláb tehetetlen Sepp Maier arcán, az NDK ezzel a góllal nyerte meg első és utolsó válogatott meccsét az NSZK ellen, a labda már a hálóban van Fotó: ROLAND WITSCHEL Forrás: DPA

Amikor azon szép nyári estén 1974. június 22-én Hamburgban Jürgen Sparwasser bukfencezett örömében az ellenfél ötösének a sarkán, aligha az futott végig az agyán, hogy történelmet írt. Az pedig végképp kizárható, hogy a szocialista felsőbbrendűségéről egyetlen gondolat is felötlött volna benne, egész egyszerűen boldog volt, mint minden normális futballista, aki egy labdarúgó-vb bármelyik meccsén gólt szerez. De fogadni lehet arra is, hogy legfeljebb később jutott az eszébe, ezzel a góllal lényegében jól kiszúrt a csapatával, mert a nehéz, lényegében teljesíthetetlen folytatásra terelte vele. Pedig valamilyen értelemben mindegyik igaz lett volna. Az NSZK és az NDK úgy élt egymás mellett 1949 óta, hogy a futballban válogatott szinten elkerülték egymást. Aztán jött az 1974-es világbajnokság a Német Szövetségi Köztársaság rendezésével, és január 5-én, a csoportok sorsolásakor megfagyott a levegő, amikor az 1. csoportba a házigazda mellé az NDK került be elsőként. Helmut Käser, a FIFA svájci főtitkára rögtön Stanley Rousnak passzolta a papírt, mintha az elnök tehetett volna az első ránézésre lehetetlen helyzetről. Egész egyszerűen nem igazán akadt rá precedens, hogy ezt a politikailag kényes helyzetet hogyan kezelje a világ.

Az 1974-es labdarúgó-vb egyik emlékezetes pillanata, Jürgen Sparwasser gólja Fotó: DB/DPA

Az NDK először lett tagja a labdarúgó-vb mezőnyének

Egészen az 1973–1974-es idényig a két Németország csapatait a nemzetközi kupákban – nem szándékosan – nem sorsolták össze, és csupán az 1964-es tokiói olimpiai selejtezőjében, illetve az 1972-es müncheni ötkarikás játékokon akadtak össze egymással, ám ezeket senki sem vette komolyan. Az NDK a legjobbjait vetette be, az NSZK pedig amatőröket, így ez a néhány összecsapás semmilyen érdeklődést sem váltott ki. A nyugatnémetek futballja a világ élvonalába tartozott, mint tudjuk, a válogatottjuk 1954-ben világbajnok, 1966-ban ezüst-, 1970-ben pedig bronzérmes lett, ezzel szemben a keletiek a közelébe sem kerültek a földkerekség legrangosabb tornájának.

Ugyanakkor tény, hogy a hatvanas-hetvenes évek fordulóján az NDK szemlátomást megerősödött. Igaz, az 1974-es világbajnokság előtt a selejtezőkön a román, a finn és albán válogatott megelőzése nem tartozott a bravúr kategóriájába.

A keletnémet csapat a bajnok Dynamo Dresdenre és a kupagyőztes Magdeburgra épült – utóbbi 1974-ben, néhány héttel a világbajnokság előtt megnyerte a Kupagyőztesek Európa Kupáját. A Dynamo a BEK első fordulóban kiverte az előző kiírás ezüstérmesét, a roppant erős olasz Juventust, majd megkapta a Bayern Münchent – ez volt az első tétmérkőzésekből álló párharc egy kelet- és egy nyugatnémet labdarúgóklub között.

A fiatal nemzedékek még csak nem is sejtik, mekkora pikantériát rejtett magában egy ilyen találkozó. Nehéz kifejező jelzőt találni a két ország kapcsolatának a fagyosságára, Az NSZK-ban 1969-ben a kancellári posztra került Willy Brandt nevéhez kapcsolható keleti politika (Ostpolitik) egyik fontos eleme volt az NDK-val ennek a kapcsolatnak a normalizálása, majd 1972. december 21-én írták alá a két ország közötti kapcsolatokat rendező alapszerződést (Grundvertrag). A két német állam kölcsönösen elismerte a másikat, és az alapszerződést a következő év június 21-én léptették hatályba.

Műszurkolókat szervezett a Stasi

Ez azonban nem egy szép új barátság kezdete volt, a két fél továbbra sem evett egymás tenyeréből. A keletnémet sportfunkcionáriusok és a Stasi emberei aggodalomra okot adó eseményként kezelték a Dynamo Dresden és a Bayern München párharcát, és a titkosrendőrség kidolgozta az úgynevezett Aktion Vorstoßt (Rajtaütés akciót). Ez magába foglalt mindent, amiről úgy gondolták, „veszélyes” lehet az NDK-ra. 

A következő bő két hétben munkatársak százait állították az ügyre, ellenőrizni a játékosokat és a stáb tagjait, kiválasztani azokat a szurkolókat, akik elkísérhetik a Dynamót Münchenbe. Végül két különvonattal ezer extrán megbízható drezdai szurkoló utazhatott Bajorországba. Kaptak ugyan ajándékba hatalmas zászlókat, de a játékosok a pályán azonnal kiszúrták, hogy kik „szurkolnak” nekik. A kiválasztott műdrukkerek ugyanis egyet sem ismertek a fanatikusoktól minden héten hallható rigmusokból…

A két csapatkapitány, Franz Beckenbauer és Bernd Bransch kézfogása Hamburgban Forrás: Forrás: Flickr

Öt munkatárs kifejezetten azért került a küldöttségbe, hogy biztosítsa, a Dynamo tagjai ne beszéljenek nyugatnémet polgárokkal, s főleg ne ottani újságírókkal. A legfontosabbnak azt ítélték, hogy minden eszközzel megakadályozzák, bárki is a nyugati oldalon maradjon. A Bayern elnöke, 

Wilhelm Neudecker vad és meggyőződéses antikommunista lévén egyszerűen elképzelhetetlennek tartotta, hogy az övéi kikapjanak egy olyan ország bajnokától, ami szerinte nem is létezik, és ezt gyakran hangoztatta is.

A csapat csak közvetlenül a mérkőzés előtt buszozott át Drezdába az országhatár „nyugati” oldalán lévő edzőtáborból, Neudecker így akarta megelőzni, hogy a Stasi emberei hashajtót vagy teljesítménycsökkentő szereket csempésszenek a Bayern futballistáinak az ételébe. A Dynamo megszorongatta a bajorokat, de utóbbiak léptek tovább, és végül meg is nyerték a sorozatot.

Ilyen légkörben érkezett el 1974. június 22., amikor a világbajnokság 1. csoportjában először és utoljára találkozott egymással az NSZK és az NDK válogatottja. Hamburgba a Stasi állította össze az „utaslistát”, attól tartva, hogy nem megfelelő előkészítés esetén esetleg a keletnémetek közül is sokan Helmut Schön csapatának szurkolnának. Mindkét csapat továbbjutott már, így ebből a szempontból nem volt tétje a meccsnek. De hát keletnémet részről ott volt a presztízs, a pártvezetés elvárása, a szocialista csoport felsőbbrendűsége, ám a játékosok a visszaemlékezések szerint pusztán a dicsőség miatt akartak nyerni. És ez a 77. percben össze is jött, Jürgen Sparwasser kitűnő labdát kapott középen, higgadtan kivárt, majd Sepp Maier halójába emelt, és jöhetett az elején említett bukfenc. 

A meccs: X. labdarúgó-világbajnokság, I-es csoport, 3. forduló: NSZK–NDK 0-1 (0-0) Hamburg, Volksparkstadion, 60 200 néző. Vezette: Barreto Ruiz (uruguayi) NSZK: Maier – Vogts, Beckenbauer, Schwarzenbeck (Höttges, 69.), Breitner – Hoeness, Cullmann, Overath (Netzer, 70.) – Grabowski, Müller, Flohe. NDK: Croy – Kische, Bransch, Weise, Watzlich – Irmscher (Hamann, 66.), Kreische, Kurbjuweit – Lauck, Sparwasser, Hoffmann. Gól: Sparwasser (77.)

Az NDK-ban természetesen világraszóló sikerként tálalták a győzelmet, és természetesen szóba került a szocialista rendszer felsőbbrendűsége is. Olyannak ítélték, mintha egy autóversenyen a Trabant legyőzte volna a Mercedest. A nyugatnémetek hangulatáról a csapat egyik sztárja, Paul Breitner ezt mondta: 

Nekünk csak egy sima válogatott meccs volt, mintha Japánnal, Tunéziával játszottunk volna. Azzal az egy különbséggel, hogy Japánról vagy Tunéziáról többet tudtunk, mint akkori ellenfelünkről.

Ez így nyilván túlzás, az viszont kétségtelen, hogy a vereség cseppet sem rázta meg őket. Már csak azért sem, mert így elkerülték a folytatásban a hihetetlenül nehéz brazil, argentin és holland triót, azt meghagyták az NDK-nak, majd a jóval gyengébb jugoszlávokat, svédeket és lengyeleket megelőzve a fináléba jutottak, és a hollandok 2-1-es legyőzésével megnyerték a világbajnokságot.

Sparwasser életét csaknem tönkretette az őt ünneplő rendszer

Ezzel együtt a két ország nem kereste az alkalmakat, hogy a futballban találkozzanak egymással. A BEK-győztes Bayern München és a KEK-győztes Magdeburg például hogy, hogy nem, sehogy sem talált mindkettőjüknek megfelelő időpontot az Európai Szuperkupa-mérkőzésre, így abban az évben nem lett gazdája a trófeának. A gólszerző Jürgen Sparwasser azt nyilatkozta, az ő gólját ugyanúgy emlegetni fogja a német futballtörténelem, mint Helmut Rahn a berni vb-döntőn szerzett győztes gólját Puskásék ellen, vagy az 1966-os fináléban Geoff Hurstét, hogy a csatár lövése után bent volt-e a labda vagy sem. Ezeket a szavakat már akkor is sokan megmosolyogták, utólag még inkább komolytalanok. Az a győzelem nem több egyszerű sztorinál, az NDK utána sohasem jutott ki még egyszer világbajnokságra, míg az NSZK továbbra is a világ élvonalába tartozott. 

És még valami: Jürgen Sparwasser a rezsim arca lett, a rothadó nyugatot legyőző hőst csináltak belőle, komoly pénzügyi elismerésben részesült, új autót és lakást kapott. Kár, hogy nem így volt, mert mindabból, ami a médiában megjelent, egy szó sem volt igaz. Sparwasser nem kapott semmit, egyszerű bábként rángatta a hatalom. Ezt 1988-ban elégelte meg, akkori szóhasználat szerint disszidált az NSZK-ba, ahol egyszerű testnevelő tanárként folytatta az életét.