Mifelénk péntek a kukásnap. Reggel hét körül dübörgött végig a szemetesautó az utcában. Gondos lakó már előző este kigörgette a tartályt a kapu elé, ne hajnalban kelljen majd borzasan, borotvahabosan kiszaladni házból a bent felejtett kukával. Néha persze későn kapcsol az ember, Jézusom, péntek van, a kukásautó brummog kint, talán még elérjük! Érző ember a szemetes, ha a lakó, tartállyal az ölében lemarad, a sofőr visszatolat, a srácok meg földobják a cuccot. Szóra sem érdemes, legyintenek, önökért vagyunk! Humanitárius fény csillog a szemükben. Szilveszter előtt BÚÉK-kártyát dobtak a levélszekrénybe: „Legyen sok örömük az új esztendőben! A szemetescsapat.” (A belvárosban, ahol gyerekeskedtem, merő arrogancia volt a szemétipar, vagy elvitték a kukákat, vagy nem. Ha olyanjuk volt, rimánkodhattak nekik a lakók, csak röhögtek nagyokat. De hát az még az átkosban volt. Csak vissza ne jöjjön az a szemétvilág!) 

Egyszer elbeszélgettem egy idősebb kukásemberrel. Apró, mokány figura volt, ügyesen bánt a tartállyal, forgatta, görgette, pattogtatta, élmény volt nézni, ahogyan dolgozott. Arra már nem emlékszem, miről diskuráltunk, csak az maradt meg bennem, hogy jé, ez az ember éppen olyan, mint mi. És ha elmegy mellettünk, nem tőle van büdös, hanem a mi szemetünktől.