Államszocialista kísérletek a sikerre

A szaktudás – és persze annak birtokosa – a rendszer számára alapvető fontosságú volt, hiszen a politikai vezetés nélkülözhetetlen eszközként tekintett rá saját céljai megvalósításában.

A tizenkilencedik század végétől elméleti szinten, míg a huszadik század során a gyakorlatban (például a kutatás és a fejlesztés világában, vagy az állami és nemzetközi szintű gazdaságpolitikai törekvésekben) is megjelent az a szemlélet, hogy a szaktudást kvázi minden problémára választ adó és szinte korlátlan lehetőségeket biztosító eszköznek tekintsék. Ennek szellemében pedig nemcsak konkrét gyakorlati feladatok megoldását várták tőle, hanem azt is, hogy képes legyen az egyes államok, sőt a nemzetközi színtér, társadalmi és történelmi fejlődését irányítani. A szaktudás ezen fölértékelődése a modern politikatörténetben a hatalom és a szakértelem szoros összekapcsolódását eredményezte. Ez különösen nagy hangsúllyal volt megfigyelhető a szovjet típusú politikai berendezkedésekben, így az államszocialista korszak Magyarországán is. Ezt dolgozta föl Technokraták a pártállamban. A szakértelem és a hatalom dinamikája a szocializmusban című könyvében Bódy Zsombor akadémiai doktor, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Társadalomtudományi Karának szociológus, társadalomtörténész professzora.

Bódy Zsombor a kötetben azokat a jelenségeket és folyamatokat elemzi, amelyek meghatározták a pártállam és a szakemberek viszonyát. Ez a kapcsolat első pillantásra ellentmondásosnak tűnik. Az egyes szakemberek személyükben ugyanis gyakran nagymértékben kiszolgáltatottak voltak a hatalomnak. Maga a szaktudás – és persze annak birtokosa – ugyanakkor a rendszer számára alapvető fontosságú volt, hiszen a politikai vezetés nélkülözhetetlen eszközként tekintett rá saját céljai megvalósításában. A szovjet mintájú politikai rendszer a maga fejlődését – s hosszú távon a kapitalizmussal szembeni fölény esetleges elérését is – a tudományosan megalapozott szakértelemtől remélte. A könyv az 1940-es évek második felében kiépülő politikai berendezkedésnek ezen technokrata vonatkozásaira helyezi a hangsúlyt, s rámutat arra, hogy a tudomány és a szakértelem problémamegoldó képességébe vetett feltétlen bizalom – vagyis a technokrata szemlélet – a szocialista rendszer egyik meghatározó jellemzője volt. Mindezt azonban nem a kutatói, tervezői, menedzseri stb. szabadság és hatékonyság jellemezte, hanem erős ideologikus terheltséggel, totalitárius törekvésekkel és paternalista hatalomgyakorlással társult.

A könyvben olvasható esettanulmányok és elemzések arra világítanak rá, hogy a politikai szempontok gyakran felülírták a szakmai megfontolásokat, vagyis az állampárt különböző szintjein meghozott humánpolitikai döntéseknél sok esetben nem a hozzáértés, hanem politikai lojalitás számított leginkább. Mindez azonban nem jelentette azt, hogy a technokrata tudás háttérbe szorult volna, a rendszer ugyanis komoly lehetőségeket kínált a szakértők számára. Nem csupán egyes kiválasztott szakemberek juthattak jól finanszírozott, társadalmilag elismert pozíciókhoz, hanem maga a pártállam hozott létre egy kiterjedt, sajátos technokrata intézményrendszert, amely fontos szerepet kapott a gazdaság és a társadalom átalakításában. Ez a folyamat különösen az úgynevezett hruscsovi fordulat után vált látványossá.

A kommunista állampárt, a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottsága 1961-ben határozatban üdvözölte a Nyikita Hruscsov szovjet pártfőtitkár nevével fémjelzett azon törekvéseket, amelyek a technikai fejlődésre és a termelés növelésére alapoztak. Mint fogalmazott a hazai pártvezetés: „A Szovjetunió Kommunista Pártjának programja célul tűzi ki a kommunizmus anyagi-műszaki alapjainak megteremtését 1980-ig. Néhány év múlva a Szovjetunió elhagyja az Egyesült Államokat nemcsak a mezőgazdasági, hanem az ipari termelés összmennyiségében is. A kommunizmus építésének 20 éves programja szerint a Szovjetunió ipari termelése 1980-ban az 1960. évinek hatszorosa lesz, vagyis lényegesen több, mint ma az egész világ ipari termelése. […] Ugyanakkor a Szovjetunióban lesz a legrövidebb munkaidő és legpezsgőbb tudományos és kulturális élet a világon.” Ez a terv azonban nemhogy nem valósult meg, de maga a Szovjetunió is megszűnt az 1990-es évek elejére.

A technokrácia szellemében hazánkban is jelentősen növelték a kutatás-fejlesztési ráfordításokat, új intézményeket hoztak létre, s egyre nagyobb hangsúlyt helyeztek a tudományos-technikai fejlődés eredményeinek kommunikálására. Magyarországon ekkor alakult meg az Országos Műszaki Fejlesztési Bizottság, amely az 1960-as években a „tudományos és technikai forradalom” egyik jelképévé vált. A világgazdasági versenyben végül a szocialista blokk országai maradtak alul a kapitalista gyökerű kompetitív piacokkal szemben. Ahogy Bódy Zsombor megfogalmazta: „A technológiai előrelépésre fordított minden erőforrás és a technokrata szakértelem erőfeszítései ellenére a mérleg inkább negatív. Nyugati irányba a technológiaalapú magyar export aránya a teljes magyar kivitelen belül nem haladta meg az 1970-es évek végén sem a két világháború közötti szintet. A szovjet típusú rendszer feltétel nélkül hitt a racionális, tudományosan megalapozott szaktudásban. Érvényesülését, sikerét viszont valójában éppenhogy nem tudta biztosítani. Végül is a tudás, mint olyan a történeti fejlődésben a technokrata szaktudás formájában neki juttatott szerep betöltésére talán nem is lehetett alkalmas.”

(Bódy Zsombor: Technokraták a pártállamban. A szakértelem és a hatalom dinamikája a szocializmusban. Jaffa Kiadó, Budapest, 2025, 224 oldal)