Létezés a határon

A Karsz nevű határváros a helyszíne Orhan Pamuk Hó című regényének.

A Karsz nevű határváros a helyszíne Orhan Pamuk Hó című regényének, amelyben Ka, a költő, aki baloldali nézetei miatt az 1980-as katonai puccs után németországi emigrációba kényszerül, anyja halálakor hazatér Isztambulba, majd onnan elutazik a városba, ahol egykori egyetemi évfolyamtársnője, a szép és elvált Ipek él. A nő miatt megy oda, és hogy tudósítsa az isztambuli Köztársaság című lapot a közelgő helyhatósági választásokról, illetve kiderítse, mi lehet az oka, hogy a városban a fiatal lányok sorban vetnek véget önkezükkel az életüknek. 

Karszban előretört a politikai iszlám. A lányok egy része vallása parancsának megfelelően kendővel fedi be fejét. Ám a szekularizált köztársaság tiltja a vallási jelképeket az oktatási intézményekben, s miután a diákok nem veszik le a kendőjüket, kizárják őket az iskolából, amivel elvész számukra a diploma megszerzésének, egy könnyebb és jobb életnek a lehetősége is. Vallás és világ, hit és élet nehezen feloldható ellentéte ez, s aki nem tud megbirkózni vele, a vallás tiltotta utat választja a menekülésre: az öngyilkosságot. 

Karszot a folyamatosan hulló hó elzárja a külvilágtól, az utak járhatatlanná válnak, és az ellentétek szabdalta, szegénység és munkanélküliség sújtotta, a választások küszöbén álló, felfokozott feszültséggel terhelt település magára marad. Ka és Ipek egy teaházban tanúja lesz, amint egy iszlamista merénylő megöli a lányokat kitiltó pedagógiai intézet igazgatóját. A németországi magányban töltött évek után a boldogságot kereső költő lassan belegabalyodik a kusza viszonyokba, miközben igyekszik feltérképezni a városban uralkodó állapotokat, keresi a történések okait. Megismerkedik az imámképző álmodozó, hitbéli kétségeiket hangoskodással és színpadiassággal pótoló kamaszaival, Éjszeművel, a bujkáló fundamentalista terroristával, a városi potentátokkal, a pártvezetővel, az újságtulajdonossal, a rendőrfőnök-helyettessel.
Kikerekedik a település világa, amelyhez hozzátartozik a munkanélküliség, a nyomorúságukban napról napra a teaházakban ücsörgő férfiak ugyanúgy, mint a rendőrség és a titkosszolgálat foglalkoztatta besúgók és titkosrendőrök vagy az egykori szovjet tagköztársaságokból érkező szerencsétlenek, akik a nyomor elől menekülve keresnek itt munkát, bocsátják áruba testüket; az egykori harcos baloldali forradalmárok, akik időközben megöregedtek, s talán ezért lettek már a valamikor felforgatni kívánt köztársaság hívei. Sokféle kín, sokféle frusztráció és elsősorban sokféle válasz a bőven akadó problémákra. A városi televízió első élő adásában, melyet a nemzeti színházból közvetítenek, Szunaj Zaím, a félresiklott életű, konferansziéi szerepre és vándorlásra kényszerülő színész – hajdani katonai iskolás barátjával szövetkezve, a hadsereg ott tartózkodó egységeire támaszkodva – átveszi a hatalmat a városban. Letartóztatják, kínvallatásnak vetik alá az iszlamistákat, jó néhány embert kivégeznek. Ahogy a végletekig kiélezett történet elér a kifejletig, lassan kirajzolódik, hogy az egyébként sem nyugodt felszín – ha lehet ilyen – sokkal szövevényesebb, forrongó, ki nem mondott bűnökkel terhes, bármelyik pillanatban kitöréssel fenyegető, nyugtalan világot takar.

A boldogságot Ipekkel megtalálni vélt Ka kénytelen ráébredni, hogy a nehezen megszerzett asszony hosszú ideig a vallás mindenekfelettiségét hirdető Éjszemű szeretője volt, akit az életével meghasonlott, ebbéli bánatában hajdani önmagát eláruló és a politikai iszlámba menekülő férje, Muhtar vitt a házukba. Ka egyedül megy vissza Frankfurtba, ahol négy évvel később egy felolvasóestről hazafelé tartva az éjszakai utcán agyonlövik. Nem marad utána más, csak a Karszban írt naplója.

Pamuk a Hóban modellt alkot. Eljárása hasonló a természettudományokból ismert metódushoz, csak ebbe a modellbe a XXI. század eleji Törökországot sűríti bele. Az író távolból figyel, feljegyez, megjelenít. Ezt a távolmaradást szolgálja az is, hogy Ka és vele Karsz néhány napját Orhan, a költő barátja utólag próbálja rekonstruálni. Nincs előzetes koncepció, nincs részrehajlás, nincs szimpátia, az emberek, az események, a gondolkodásmódok és a viselkedési formák a maguk valóságában bontakoznak ki. S ez teszi átélhetővé a szereplők helyzetét, így tárulnak fel motivációik, villannak fel az emigránslét keservei, a szegénység, a magukat lenézettnek érzők vallási fanatizmusa, az identitásukhoz – mint végső fogódzónak tudotthoz – ragaszkodók kétségbeesése, nem beszélve az eszmények és a valóságos élet, az elvárások és a gyengeségek, a szerepek és a szerepeket alakítók egyénisége közötti szakadékokról.

A Hó jelentős alkotás. Szerzője megérteni, ezzel együtt megértetni szeretné a jelenlegi Törökország bonyolult, néha kegyetlen, néha elkeserítő, néha szomorú és mindezekkel együtt szeretnivaló világát, nem beszélve arról, hogy olyan közösség életébe nyújt bepillantást, amelyről mi oly keveset tudunk. És teszi ezt úgy, hogy egy pillanatig sem lehet kétségünk afelől: az ábrázolt világot nemcsak ismeri a legapróbb rezdüléséig, de szereti is.

(Orhan Pamuk: Hó I–II. Ulpius-ház Könyvkiadó, Budapest, 2005, 337 és 379 oldal)