A Taylor-féle valószínűségkúp egy egész sor forgatókönyvet vetít elénk és osztályoz Grönlanddal kapcsolatban. A kúp legszélén, a potenciális forgatókönyvek között található két extrém szcenárió. Az egyik egy teljes amerikai visszakozó, a másik pedig egy, a venezuelai­hoz hasonló kinetikus akció. Bármilyen kicsi is az esély rá, hogy ezek megvalósuljanak, teljesen levenni az asztalról mégsem lehet őket. A kúp testén belül, egy fokkal beljebb található a plauzibilitás sávja. Az itt parkoló forgatókönyvek valószínűséghányadosa magasabb ugyan, mint a peremen lévőké, de a legvalószínűbb szintje alatt marad. Itt található a Trump elnök által gyakran hangoztatott üzleti tranz­akció, miszerint 

Az általam legvalószínűbbnek tartott forgatókönyv egy többszintű amerikai „hibrid” akció, aminek a körvonalait szeretném itt néhány mondatban felvázolni.

Hogy mik lennének az építőkockái a Trump-adminisztráció Grönland-akciójának? Nos, erre a választ a korábbi panamai, gázai, iráni és venezuelai beavatkozásokban kell keresnünk, továbbá az 1956-os szuezi válság történelmi esettanulmányában.

Lássuk hát, mi a jelentősége azoknak a legóknak, amikből a Trump-adminisztráció geostratégiája építkezik.
 

A történelmi precedens pozitívuma, hogy az Eisenhower-adminisztráció nem vitte túlzásba a dolgot. A precízen kimért nyomásgyakorlás célja a szövetség integritásának a megóvása volt.

A panamai precedens egyrészt világosan megmutatta, hogy a Rubio által vezetett külügyi apparátus milyen hatékonyan kezeli a kényszerdiplomácia eszközét. Másrészt azt is bemutatta, hogy az USA nem ragaszkodik a másik fél szuverenitásának a nyilvános megalázásához. A formális katonai megszállásra a „rotáció” és a „közös hadgyakorlatok”, a fizikai kontrollra pedig az amerikai magáncégek jelenléte húzott selyemkesztyűt.

A gázai diplomáciai beavatkozás tanulsága, hogy Trump olyan kondás, aki képes a legbitangabb kanokat is a csürhébe verni, és ígéretek meg fenyegetések hálójával ott is tartani őket. Végül 

Hogyan is nézhet ki Trump jövőbeli Grönland-akciója? A legzavarbaejtőbb, hogy az akció tulajdonképpen már hónapokkal ezelőtt elkezdődött.

Az első fokozat a biztonsági racionálé megteremtése. „Dánia/Európa nem képes megvédeni Grönlandot az orosz, illetve a kínai behatolás ellen.” Ha pedig a sziget annyira fontos ügy Európa, mint az USA számára, akkor nem hagyhatjuk, hogy kispályások védjék a koronaékszert. Ami ebből a fokozatból egyelőre hiányzik, az a sürgősség, az azonnali veszély narratívája.

A második fokozat a jól ismert „Trump-harmonika”. Masszív nyomásgyakorlás (kinetikus fenyegetés), aztán a hirtelen engedékenység, miután az amerikai jóindulatért cserébe járó védelmi pénz háttéregyezményekben kerül kifizetésre. Új amerikai bázisok, katonai megszállás helyett „hadgyakorlatban részt vevő” és „ideig­lenes” csapatok rotálása, előnyös gazdasági egyezmények. Az erőforrásokat az USA sem magának teszi félre, csupán az „áramlásukat” kívánja ellenőrizni.

A harmadik fokozat pedig a NATO-n belüli aszimmetria kihasználása a nyomásgyakorlásra és a de facto amerikai hatalomátvétel elleni ellenállás megtörésére. 

De nem kell aggódni, ha Grönland el is száll, az arc megmarad. A dán szuverenitás jelei megmaradnak, legalábbis addig, ameddig az amerikai ígéretek meg nem dolgozzák a grönlandi önrendelkezés híveit. Európa felé az üzenet tele lesz a „közös”, a „szövetségi” és „a NATO északi szárnyának a megerősítése” szlogenekkel. Ha pedig valaki túlságosan komolyan veszi az európai önállósdit, akkor hirtelen, „technikai okok miatt” leállhat az Ukrajnának nyújtott hírszerzési támogatás, és egy gyors orosz előretörés hamar észhez téríti a renitenskedőket.

Mindez a realizmus perspektívájából nézve teljesen rendben is lenne, mivel hűen tükrözi az Atlanti-óceán két partja közötti erőviszonyokat. 

A problémát én máshol látom, és ez az aggodalom a NATO kohéziójával és talán a szövetség jövőjével kapcsolatos.

A játékelmélet szemszögéből nézve a dolgot, Európa és az USA két különböző játékban cselekszenek. Az EU meglátása szerint ez egy klasszikus „szarvasvadászat-játék” (staghunt), amiben mindenki jobban jár, ha kooperál, de a legtöbben mégis inkább a saját pecsenyéjüket keresve beérik egy meglőtt nyúllal is. Az USA ezzel szemben a klasszikus „gyávanyúl-játékot” (chicken) játssza, aminek a lényege, hogy mindkét fél eszkalál, ameddig a gyávább el nem rántja a kormányt. A probléma, hogy az előbbi játékban a nem kooperáció kimenetelei nem fatálisak, legfeljebb a szövetség működik alacsonyabb hatékonysággal. Az utóbbiban azonban a kooperáció hiánya mindkét fél részéről fatális ütközéshez vezethet.

Ne essünk a szakmai optimizmus csapdájába. Nincs semmi Fukuyama-féle történelmi szükségszerűség a NATO fennmaradásában. A szuezi válságot sikerült átvészelni, mert akkor tapasztalt és megfontolt vezetők álltak a kormányrúdnál. A kérdés, hogy az előttünk álló grönlandi válságot is hasonló súlycsoportba tartozó vezetők fogják-e menedzselni.

A szerző az Alapjogokért Központ biztonságpolitikai szakértője, lapunk főmunkatársa