Rezeda Kázmér a kertben

A legújabb utazása.

Woody Allen és Diane Keaton az Annie Hall-ben. Fotó: AFP

Közönyös a világ… az ember / Önző, falékony húsdarab, / Mikép a hernyó, telhetetlen, / Mindég előre mász s – harap. / S ha elsöpört egy ivadékot / Ama vén kertész, a halál, / Más kél megint, ha nem rosszabb, de / Nem is jobb a tavalyinál.

(Arany János: Kertben 1851)

– Eddig stimmel – gondolta magában Rezeda Kázmér –, pedig hol van már 1851… Az úgy lehet, hogy már Krisztus előtt 1851-ben is ugyanilyen volt az ember – gondolta aztán, és ettől nem lett jókedve, holott a dolog csak így lehet, mert csak így stimmel. 

– Na, hát ezért olyan nehéz hinni a világmegváltásban. Jézus óta nem is sikerült senkinek, csak azoknak a világmegváltóknak, akik önmagukat sem tudták megváltani, ezért tömeggyilkosok lettek inkább, és hittel hitték, ez lesz a boldogsághoz vezető út.

Szerényi Gábor rajza

Mindez a kertben történt, a Balatonnál, és tavaszodott. A tavasz meg úgy nézett ki mostanában, hogy egyik nap még majdnem fagyott, a szélvihar levitte a fák ágait, odafönt a hegyekben havazott, másnap meg harminc fok meleg lett, és a legyek fejvesztve hányták le magukról a sálat meg a sapkát meg a gátlásokat.

Ebből pedig azok, akiknek kedvenc és egyetlen elfoglaltsága az volt, hogy levonják a nagy, végső és cáfolhatatlan következtetéseket, miközben alapvetően soha, semmiről nem volt semmi fogalmuk, szóval azok levonták azt a nagy, végső és cáfolhatatlan következtetést, miszerint itt a klímaváltozás. Fekete klottgatyában érkezik a klímaváltozás, meg atléta trikóban, nyakában nedvesített törölköző, impertinens, pofátlan, csak a vigyor a képén könyörög a pofonért, magától értetődő hát, hogy woke aktivista vagy neopolitikus lett belőle, és megmagyarázza, miért nem lehet ugyanúgy élni soha többé, ahogy élni érdemes, úgy, hogy az embernek emberhez méltó gondja lehessen, miért feltétlenül szükséges és helyénvaló kihajítani úgy ötezer év emberi kultúráját és hagyományait, s helyükbe állítani az irgalmatlan, nagy, üres, fekete semmit, amit mostantól gyönyörű szivárványnak kell nevezni és látni.  

S persze a klottgatyás klímaváltozás miatt nem érdemes, sőt, nem szabad többé régi módon élni, örülni, tanulni, szeretni, meghalni.

Rezeda Kázmérnak erről mindig Woody Allen klasszikusa jutott eszébe, az Annie Hall, amikor is Alvy Singer visszaemlékszik gyerekkorára, s gyerekkorából pedig erre a beszélgetésre:

Doktor: Miért vagy lehangolt, Alvy?

Anya: Válaszolj Dr. Flickernek! … Azt hiszem olvasott valamit.

Doktor: Valamit olvasott? Huh.

Alvy Singer: A világegyetem tágul.

Doktor: A világegyetem tágul?

Alvy Singer: Igen, a világegyetem minden, és ha tágul, egy nap szét fog esni és akkor vége mindennek.

Anya: Ez nem a te dolgod. (A doktorhoz:) Nem csinál házifeladatot.

Alvy Singer: Mi értelme?

Anya: Mit érdekel, mit csinál a világegyetem! Te Brooklynban vagy! Brooklyn nem tágul.

Hát így. Szerencsére Magyarország sem tágul, s a klottgatyás klímaváltozás is inkább nyugaton pofátlankodik, így aztán mi még egyelőre élhetünk úgy, ahogy akarunk.

Kertészkedem mélán, nyugodtan, / Gyümölcsfáim közt bíbelek; / Hozzám a tiszta kék magasból / Egyes daruszó tévelyeg; / Felém a kert gyepűin által / Egy gerlice búgása hat: / Magános gerle a szomszédban – / S ifjú nő, szemfödél alatt.

Ez már nem stimmel olyan nagyon.

Túlzás lenne azt állítani, hogy Rezeda Kázmér kertészkedett. S gyümölcsfái közt se bíbelt. Ennek ezer és egy oka volt, például az, hogy nem voltak gyümölcsfái. Volt egy hatalmas fügefája, amivel semmi bíbelni való nem akadt, nőtt az magától, mint a dudva, s szezonban már beérett vagy háromszor a rajta lévő füge, abból meg volt rogyásig, alig győzte Rezeda Kázmér szedni, enni, fügesalátának elkészíteni, elajándékozni, befőzni lekvárnak, sült húsok mellé adni aztán, kicsit büszkén.

S egy diófája volt még, azon meg nagyjából soha nem termett semmi, leginkább dió nem, s ennek is megvolt az oka bizonnyal, de Rezeda Kázmér ezzel nem igen foglalkozott. Csak gyönyörködött a diófában, s remélte, majd egyszer, amikor ő már nem lesz, a diófa elvénül s termőre fordul, s unokái vagy dédunokái esznek majd róla, s akkor talán, olykor, néha szóba kerül ő is, a nagypapa vagy a dédnagypapa, aki furcsa, magának való, de kedves ember volt, és vicces is, és sokat olvasott, megvan még a könyvtára, no lám…

Ebből is látszik, hogy Rezeda Kázmér leginkább önmagával bíbelt a kertjében, a Balatonnál, s aki bíbel önmagával, az készülődik. Nem nagyon, de kicsit már igen, ami azt jelenti, hogy elfogadta az elfogadhatatlant és megmásíthatatlant. Aki bíbel önmagával, az már le tud ülni néha elbeszélgetni az Istennel. A kert éppen ilyesmire nagyon is alkalmatos.

Aztán volt még Rezeda Kázmér kertjében sok leander, ami azért volt jó, mert tél közeledvén be kellett hordani az összeset védett helyre, s ménkű nehéz ám a leander, ha megnőtt, s ezek megnőttek; aztán tavaszodván, ha sóhajt a rét, az asszony is sóhajt, hogy „ki kellene vinni a leandereket”, és akkor Rezeda Kázmér kiviszi a leandereket, ami után le kell ülni kicsit, esetleg meggusztálni egy fröccsöt, s az jó.

S még az is előfordulhat, hogy egy gerlice búgása hat. Ami jó.

A többi növény meg – muskátlik, tulipánok, mifenék – az asszony fennhatósága alá tartozik, aki ellentétben Rezeda Kázmérral szívesen bíbelt velük, Rezeda Kázmér pedig szívesen bíbelt asszonya látványával, így aztán mindenki jól járt.

[…] Jön a darázs, jön, megszagol, / dörmög s a vadrózsára száll. / A mérges rózsa meghajol – / vörös, de karcsú még a nyár. / Ám egyre több lágy buggyanás. / Vérbő eper a homokon, / bóbiskol, zizzen a kalász. / Vihar gubbaszt a lombokon. // Ily gyorsan betelik nyaram. / Ördögszekéren hord a szél – / csattan a menny és megvillan / kék, tünde fénnyel fönn a tél.

– Ily gyorsan betelik betelik nyaram, bizony – gondolta Rezeda Kázmér.

– Pedig még csak éppen tavaszodik.

Aztán arra gondolt, vajon hova lettek azok a nyarak, amikor még véletlenül sem tűnt fel neki, hogy vannak kertek s kerítések, mert akkoriban a világmindenség és a végtelenség voltak kérdőre vonva. De nem sokáig töprengett ezen, inkább kent egy zsíros deszkát. Még csak dél közeledett, a fröccsel pedig úriember vár, mégis csak vár úgy délután kettőig. Már csak azért, hogy maradjon még idő bíbelni. Önmagaddal.