Rezeda Kázmér a kertben

A legújabb utazása.

Woody Allen és Diane Keaton az Annie Hall-ben. Fotó: AFP

Túlzás lenne azt állítani, hogy Rezeda Kázmér kertészkedett. S gyümölcsfái közt se bíbelt. Ennek ezer és egy oka volt, például az, hogy nem voltak gyümölcsfái. Volt egy hatalmas fügefája, amivel semmi bíbelni való nem akadt, nőtt az magától, mint a dudva, s szezonban már beérett vagy háromszor a rajta lévő füge, abból meg volt rogyásig, alig győzte Rezeda Kázmér szedni, enni, fügesalátának elkészíteni, elajándékozni, befőzni lekvárnak, sült húsok mellé adni aztán, kicsit büszkén.

S egy diófája volt még, azon meg nagyjából soha nem termett semmi, leginkább dió nem, s ennek is megvolt az oka bizonnyal, de Rezeda Kázmér ezzel nem igen foglalkozott. Csak gyönyörködött a diófában, s remélte, majd egyszer, amikor ő már nem lesz, a diófa elvénül s termőre fordul, s unokái vagy dédunokái esznek majd róla, s akkor talán, olykor, néha szóba kerül ő is, a nagypapa vagy a dédnagypapa, aki furcsa, magának való, de kedves ember volt, és vicces is, és sokat olvasott, megvan még a könyvtára, no lám…

Ebből is látszik, hogy Rezeda Kázmér leginkább önmagával bíbelt a kertjében, a Balatonnál, s aki bíbel önmagával, az készülődik. Nem nagyon, de kicsit már igen, ami azt jelenti, hogy elfogadta az elfogadhatatlant és megmásíthatatlant. Aki bíbel önmagával, az már le tud ülni néha elbeszélgetni az Istennel. A kert éppen ilyesmire nagyon is alkalmatos.

Aztán volt még Rezeda Kázmér kertjében sok leander, ami azért volt jó, mert tél közeledvén be kellett hordani az összeset védett helyre, s ménkű nehéz ám a leander, ha megnőtt, s ezek megnőttek; aztán tavaszodván, ha sóhajt a rét, az asszony is sóhajt, hogy „ki kellene vinni a leandereket”, és akkor Rezeda Kázmér kiviszi a leandereket, ami után le kell ülni kicsit, esetleg meggusztálni egy fröccsöt, s az jó.

S még az is előfordulhat, hogy egy gerlice búgása hat. Ami jó.

A többi növény meg – muskátlik, tulipánok, mifenék – az asszony fennhatósága alá tartozik, aki ellentétben Rezeda Kázmérral szívesen bíbelt velük, Rezeda Kázmér pedig szívesen bíbelt asszonya látványával, így aztán mindenki jól járt.

[…] Jön a darázs, jön, megszagol, / dörmög s a vadrózsára száll. / A mérges rózsa meghajol – / vörös, de karcsú még a nyár. / Ám egyre több lágy buggyanás. / Vérbő eper a homokon, / bóbiskol, zizzen a kalász. / Vihar gubbaszt a lombokon. // Ily gyorsan betelik nyaram. / Ördögszekéren hord a szél – / csattan a menny és megvillan / kék, tünde fénnyel fönn a tél.

– Ily gyorsan betelik betelik nyaram, bizony – gondolta Rezeda Kázmér.

– Pedig még csak éppen tavaszodik.

Aztán arra gondolt, vajon hova lettek azok a nyarak, amikor még véletlenül sem tűnt fel neki, hogy vannak kertek s kerítések, mert akkoriban a világmindenség és a végtelenség voltak kérdőre vonva. De nem sokáig töprengett ezen, inkább kent egy zsíros deszkát. Még csak dél közeledett, a fröccsel pedig úriember vár, mégis csak vár úgy délután kettőig. Már csak azért, hogy maradjon még idő bíbelni. Önmagaddal.