– Itt az idő… Holnap megyek viricselni… – mondta Vajákos Biri, Rezeda Kázmér drága húga. – Az jó… – felelt Rezeda Kázmér, és igyekezett olyan arcot vágni, mint aki eddigi életének jelentős részét viricseléssel töltötte, s kicsit unja is már, ám ha egyszer kiadják a viricselő mesterek nagydíját, azt minden bizonnyal neki ítélik majd oda. Abban bízott Rezeda Kázmér, hogy Biri majd a maga természetességével folytatja mondandóját, s akkor ki fog derülni, mi a búbánat az viricselés.

Ám Birit sem ejtették a fejére, tudta ő, honnan fúj a szél – ráadásul vajákos is volt –, úgyhogy nem szólt többet egy árva szót sem. Csak dudorászott, és kevergette kicsit a bablevest. Bablevesben is nagyot, maradandót tudott alkotni Biri, de most nem a bableves a fő témánk, hanem a viricselés. Arról szeretnénk megtudni kicsit többet, de Biri makacsul hallgatott, s az a mosoly bujkált a szája szegletében, amit csak az vett észre, aki ismerte már vagy negyvenöt éve. Rezeda Kázmér észrevette. És kénytelen volt bevallani magának, hogy ezt a kis csatát elveszítette.
– Mi az a viricselés, hogy egyem meg a drága szívedet, édes Birikém? – bökte hát ki végül, gondosan válogatva a szavakat, külön kipingálva, kicsinosítva a mondatot „drága szívemmel” meg „édessel”, abban bízva, hogy Biri e szokatlan kedveskedéstől majd elfelejti kiélvezni a győzelmi pillanatot. De nem felejtette el. – Aztán meddig nem kérdezted volna még meg, édes Kázmérkám, hogy egyem meg a drága szívedet? – vetette oda, immár kajánul vigyorogva, Kázmér pedig bevallotta, abban bízott, hogy majd elmondja ő, azután meg abban, hogy sikerül titokban megnéznie a gúglban. De nem vált be egyik sem, így aztán hallgatja a megoldást.
Biri még kavart néhányat a levesen, sodort egy blázt, látszott rajta, most már elhatározott szándéka, hogy Rezeda Kázmér megbolonduljon a kíváncsiságtól. – Tényleg itt az idő. Évről évre hamarabb van itt az idő. Mármint a viricselő idő, de úgy is mondhatjuk, hogy az idő a viricselésre…
– Meg foglak ölni… – mondta Rezeda Kázmér, és igyekezett még jobban elrejteni azt a mosolyt a szája szélén, amit eleve csak az látott meg, aki ismerte őt legalább hatvan éve.