Ravasz László, az igehirdető

Az ötven éve elhunyt Ravasz László a két világháború között Magyarország egyik legtekintélyesebb és legbefolyásosabb egyházi és közéleti szereplője volt. Ő azonban mindenekelőtt igehirdetőként tekintett magára, s egész, majd évszázadnyi életével igazolta, hogy az ige hirdetése és hallgatása a mindenkori református egzisztencia.

Fotó: Wikipédia

Az 1975-ös esztendőben a magyar szellem- és kultúrtörténet olyan óriásai távoztak el az élők sorából, mint Németh László, Mindszenty József és Ravasz László. Ötven éve a Magyar Nemzet augusztus 9-i, szombati számának Napi krónika rovatában eldugva, az úgynevezett mínuszos hírek végén volt olvasható, hogy elhunyt dr. Ravasz László nyugalmazott református püspök. A Reformátusok Lapja augusztus 17-én, a címlapján közölte a rövid hírt, hogy dr. Ravasz László, a Dunamelléki Református Egyházkerület volt püspöke, a Zsinat volt lelkészi elnöke augusztus 6-án, életének 93. évében Budapesten elhunyt. A következő számban megjelent nekrológban röviden beszámoltak a temetéséről, ami augusztus 13-án volt a Farkasréti temetőben. A vigasztalás evangéliumát Borzsák Sándor pócsmegyeri-leányfalui lelkipásztor hirdette, s az igehirdetés után a Kálvin téri presbitérium búcsúztatta.

A temetésről fennmaradt néhány névtelen besúgói jelentés is, amelyek szerint a részt vevő egyháztagok megbotránkoztak azon, hogy csak öt lelkész jelent meg palástban, a többiek civilben voltak, a református egyház vezetése hivatalosan nem képviseltette magát, s a koporsót nem engedték kihozni a ravatalozó elé. 

Borzsák István nemzetközi hírű klasszika-filológus, ókortudós professzor – akit 1956-os szerepvállalása miatt eltávolítottak az ELTE-ről – úgy emlékezett vissza a temetésre, hogy az egyházi funkcionáriusok a sokaságban lapultak, s megszégyenülten hallgatták öccse, Borzsák Sándor nem szokványos búcsúztató beszédét, amelyben méltatta Ravasz László több mint országos jelentőségű egyházfői működését. A kommunista diktatúra által félreállított és elhallgattatott volt református püspök temetése néma tüntetés volt a Kádár-rezsim és a hivatalos egyház ellen egyaránt. Még hosszú évek teltek el, amíg megkapta méltó helyét a láthatatlan református panteonban.

Ravasz László. Fotó: Wikipédia

Az 1882-ben Bánffyhunyadon, székely református családban született Ravasz László 93 éve során át- és túlélte az első világháborút, a trianoni ország- és nemzetcsonkító békediktátumot, a második világháborút, a német, majd a szovjet megszállást, a Rákosi-diktatúrát, az 1956-os forradalmat és szabadságharcot, majd a kádári restaurációt. Élete lelkileg és szellemileg törésmentes maradt annak ellenére, hogy Trianon után hazát kellett cserélnie, s annak ellenére, hogy 1948-ban egyházkormányzói tisztségeitől megfosztották, majd budapesti lelkipásztorságából kétszer is (1953-ban, majd 1957 húsvétján véglegesen) eltávolították.

Ravasz a székelyudvarhelyi református főgimnázium után Kolozsváron a Ferenc József Tudományegyetem bölcsészakarán és a református teológiai akadémián tanult, 21 évesen Bartók György erdélyi püspök személyi titkárává és káplánjává nevezte ki. 

1908-ban feleségül vette a püspök lányát, Bartók Margitot, házasságukból négy leány és egy fiú született. (Boriska lányukat Bibó István vette feleségül, mindketten 1979 tavaszán hunytak el.) Alig 25 évesen (!), 1907 őszétől a kolozsvári teológiai akadémia professzora lett a gyakorlati tanszéken. Elismert teológusi, prédikátori, publicisztikai és egyházkormányzati tevékenysége mellett a kolozsvári közélet, sőt az erdélyi politika mind befolyásosabb személyiségévé vált. 1918 elején az erdélyi egyházkerület főjegyzőjévé, püspökhelyettessé választották, s e minőségében főszerepet vállalt a román megszállás alatt, majd 1920-ban de jure is Romániához került önálló erdélyi református egyház megszervezésében.

Miután Petri Elek budapesti református püspök 1921 márciusában meghalt, a Kálvin téri egyházközség meghívta lelkészének, s hamarosan (távollétében) a Dunamelléki Református Egyházkerület püspökévé választották. Ravasz 1921 szeptemberében nehéz szívvel hagyta el családjával együtt a szülőhazáját, amiben nagy szerepe volt annak, hogy siketnémává vált kisfia, Lacika magyar nyelvű oktatása a román világban nem volt biztosított. Püspöki székfoglaló beszédében szolgálata alapvető gondolatát így fogalmazta meg: „Egyháziasítani az egyesületi keresztyénséget, evangelizálni a történelmi egyházat.” Egyházkormányzói tevékenységének legfontosabb feladatát egy „intézményeiben, világnézetében, hitvallásában, színtiszta, integrális kálvinizmus” megteremtésében és az ezt szolgáló korszerű egyházépítő reformprogram kidolgozásában jelölte meg.

Ravasz László a két világháború között, egészen 1944-ig Magyarország egyik legtekintélyesebb és legbefolyásosabb egyházi és közéleti szereplője volt. Egy személyben volt egyházépítő-szervező lelkész és püspök, zsinati elnök, közéleti szereplő, újságíró, lapszerkesztő és rádiós igehirdető, tudós, az Akadémia és a felsőház tagja. Ő azonban mindenekelőtt igehirdetőként tekintett magára – mint 1944-ben megjelent önéletrajzában írta: „Vox viva evangelica, az élő evangélium hangja szerettem volna lenni, halk, szelíd szó a világviharban.”

Igehirdetői szolgálatát 1903 novemberében, 21 évesen a kolozsvári Farkas utcai református templomban kezdte. Majd fél évszázaddal később, 1953. február 8-án, a vasárnapi istentisztelet végén így búcsúzott a budapesti Kálvin téri templomban: „Jelentem a gyülekezetnek, hogy holnaptól kezdve szabadságra megyek, és azután lelkészi szolgálatom ötvenedik évében nyugalomba vonulok. Érzékenykedés nélkül, néma tiszteletadással köszönjünk el egymástól. Egyedül Istené a dicsőség!” A gyülekezet felállt, elénekelte a Tebenned bíztunk eleitől fogva kezdetű 90. zsoltárt, majd a Himnuszt. Az áldás elmondása után könnyező férfiak és síró asszonyok sorfala között távozott 32 évi, Kálvin téri szolgálat után az idős lelkipásztor, akit már öt évvel korábban lemondatott a zsinat lelkészi elnöki tisztéről és dunamelléki püspöki állásáról az erőltetett menetben kiépített kommunista diktatúra. 1948 áprilisában Rákosi Mátyás maga figyelmeztette Ravasz Lászlót, hogy vonuljon vissza a református egyház vezetésétől, s ha netán nem fogadná meg a „tanácsot”, a kormányzat a visszautasítást hadüzenetnek tekintené, és a következményeket könyörtelenül alkalmazná. Ravasz nem mondott nemet a felszólításra, mert (mint írja) „inkább okos voltam, mint erős”. Így – Mindszenty József hercegprímástól és Ordass Lajos evangélikus püspöktől eltérően – megúszta a börtönt.

Miután távoznia kellett a Kálvin téri szószékről, a Rákosival kötött „alku” eredményeként az államosításból visszakapott leányfalui családi nyaralójába költözött, ahol az év nagy részét töltötte. 

Utolsó huszonkét évét (hosszú élete csaknem negyedét) nem tekintette száműzetésnek, hanem túl a hetvenedik életévén belevetette magát a régóta tervezett feladatok megvalósításába. Befejezte a Károli-bibliából az Újtestamentum általa elvégzett revízióját, kommentárokat írt az újszövetségi könyvekhez és a Zsoltárokhoz, s ezek írógéppel sokszorosított példányai családi, baráti és tanítványi körben forogtak, akárcsak kéziratos prédikációi. Nyaranta a vasárnapi istentisztelet után következett az unokák vasárnapi iskolája, s a gyakran megjelenő rokonaival, barátaival, tisztelőivel sok időt töltött beszélgetéssel, közös bibliaolvasással, bibliaórákkal, -magyarázatokkal, és kiterjedt levelezést is folytatott. Ha lehetett, a pócsmegyeri templomba járt át révvel a Dunán, az ottani gyülekezetben presbiter volt. Mint egyik unokája, Szacsvay Éva írta, nem kínozta depresszió, nem élt magányosan, családja és barátai körében alkotó aktivitása töretlen maradt, és bízott abban, hogy nem maradhatnak fenn örökké a kelet-európai ateista diktatúrák.

A magyar nyelvű igehirdetés egyik legnagyobb formátumú művelője fél évszázados lelkipásztori szolgálat után, a kommunista diktatúra által kényszerű szilenciumra ítélve is az élő evangélium hangja maradt. Egész hosszú életével igazolta tézisét, hogy „az Ige hirdetése és hallgatása a mai és a mindenkori református egzisztencia”, ezért a magyar reformátusok számára Ravasz László ma is élő példakép, s életműve szellemi iránytű.

„Az az egyházépítés, ami reám várt 1921-ben (vagy akár 1907-ben, avagy 1918-ban Erdélyben), többé nem lehetséges. Minden történeti helyzet konkrét. De az én hosszú életem, eredményeim és csalódásaim sok igazolást nyújtanak arra, hogy az egyház lelki legyen, független legyen, ne kapcsolódjék politikai rendszerekkel és a szolgálatban találja fel hivatását. […] Az egyháztól fellebbezni kell a gyülekezethez. Az egyház idegen hatalom kezébe került s annak politikai faktorává vált. De a gyülekezet olyan, mint az igehirdetés, a pásztori munka, a munkálkodó Szentlélek. Az élő gyülekezet elbírja a halott egyházat is. […] Feladatunkat ma ebben látom: fel kell építenünk az élő gyülekezetből a megújult egyházat.”

(Ravasz László: Emlékezéseim. A Magyarországi Református Egyház Zsinati Irodájának kiadása, Budapest, 1992)

Borítókép: Ravasz László és Makkai Sándor református püspökök (1936) (Fotó: Wikipédia)