Ravasz László, az igehirdető

Az ötven éve elhunyt Ravasz László a két világháború között Magyarország egyik legtekintélyesebb és legbefolyásosabb egyházi és közéleti szereplője volt. Ő azonban mindenekelőtt igehirdetőként tekintett magára, s egész, majd évszázadnyi életével igazolta, hogy az ige hirdetése és hallgatása a mindenkori református egzisztencia.

Fotó: Wikipédia

Miután Petri Elek budapesti református püspök 1921 márciusában meghalt, a Kálvin téri egyházközség meghívta lelkészének, s hamarosan (távollétében) a Dunamelléki Református Egyházkerület püspökévé választották. Ravasz 1921 szeptemberében nehéz szívvel hagyta el családjával együtt a szülőhazáját, amiben nagy szerepe volt annak, hogy siketnémává vált kisfia, Lacika magyar nyelvű oktatása a román világban nem volt biztosított. Püspöki székfoglaló beszédében szolgálata alapvető gondolatát így fogalmazta meg: „Egyháziasítani az egyesületi keresztyénséget, evangelizálni a történelmi egyházat.” Egyházkormányzói tevékenységének legfontosabb feladatát egy „intézményeiben, világnézetében, hitvallásában, színtiszta, integrális kálvinizmus” megteremtésében és az ezt szolgáló korszerű egyházépítő reformprogram kidolgozásában jelölte meg.

Ravasz László a két világháború között, egészen 1944-ig Magyarország egyik legtekintélyesebb és legbefolyásosabb egyházi és közéleti szereplője volt. Egy személyben volt egyházépítő-szervező lelkész és püspök, zsinati elnök, közéleti szereplő, újságíró, lapszerkesztő és rádiós igehirdető, tudós, az Akadémia és a felsőház tagja. Ő azonban mindenekelőtt igehirdetőként tekintett magára – mint 1944-ben megjelent önéletrajzában írta: „Vox viva evangelica, az élő evangélium hangja szerettem volna lenni, halk, szelíd szó a világviharban.”

Igehirdetői szolgálatát 1903 novemberében, 21 évesen a kolozsvári Farkas utcai református templomban kezdte. Majd fél évszázaddal később, 1953. február 8-án, a vasárnapi istentisztelet végén így búcsúzott a budapesti Kálvin téri templomban: „Jelentem a gyülekezetnek, hogy holnaptól kezdve szabadságra megyek, és azután lelkészi szolgálatom ötvenedik évében nyugalomba vonulok. Érzékenykedés nélkül, néma tiszteletadással köszönjünk el egymástól. Egyedül Istené a dicsőség!” A gyülekezet felállt, elénekelte a Tebenned bíztunk eleitől fogva kezdetű 90. zsoltárt, majd a Himnuszt. Az áldás elmondása után könnyező férfiak és síró asszonyok sorfala között távozott 32 évi, Kálvin téri szolgálat után az idős lelkipásztor, akit már öt évvel korábban lemondatott a zsinat lelkészi elnöki tisztéről és dunamelléki püspöki állásáról az erőltetett menetben kiépített kommunista diktatúra. 1948 áprilisában Rákosi Mátyás maga figyelmeztette Ravasz Lászlót, hogy vonuljon vissza a református egyház vezetésétől, s ha netán nem fogadná meg a „tanácsot”, a kormányzat a visszautasítást hadüzenetnek tekintené, és a következményeket könyörtelenül alkalmazná. Ravasz nem mondott nemet a felszólításra, mert (mint írja) „inkább okos voltam, mint erős”. Így – Mindszenty József hercegprímástól és Ordass Lajos evangélikus püspöktől eltérően – megúszta a börtönt.

Miután távoznia kellett a Kálvin téri szószékről, a Rákosival kötött „alku” eredményeként az államosításból visszakapott leányfalui családi nyaralójába költözött, ahol az év nagy részét töltötte. 

Utolsó huszonkét évét (hosszú élete csaknem negyedét) nem tekintette száműzetésnek, hanem túl a hetvenedik életévén belevetette magát a régóta tervezett feladatok megvalósításába. Befejezte a Károli-bibliából az Újtestamentum általa elvégzett revízióját, kommentárokat írt az újszövetségi könyvekhez és a Zsoltárokhoz, s ezek írógéppel sokszorosított példányai családi, baráti és tanítványi körben forogtak, akárcsak kéziratos prédikációi. Nyaranta a vasárnapi istentisztelet után következett az unokák vasárnapi iskolája, s a gyakran megjelenő rokonaival, barátaival, tisztelőivel sok időt töltött beszélgetéssel, közös bibliaolvasással, bibliaórákkal, -magyarázatokkal, és kiterjedt levelezést is folytatott. Ha lehetett, a pócsmegyeri templomba járt át révvel a Dunán, az ottani gyülekezetben presbiter volt. Mint egyik unokája, Szacsvay Éva írta, nem kínozta depresszió, nem élt magányosan, családja és barátai körében alkotó aktivitása töretlen maradt, és bízott abban, hogy nem maradhatnak fenn örökké a kelet-európai ateista diktatúrák.

A magyar nyelvű igehirdetés egyik legnagyobb formátumú művelője fél évszázados lelkipásztori szolgálat után, a kommunista diktatúra által kényszerű szilenciumra ítélve is az élő evangélium hangja maradt. Egész hosszú életével igazolta tézisét, hogy „az Ige hirdetése és hallgatása a mai és a mindenkori református egzisztencia”, ezért a magyar reformátusok számára Ravasz László ma is élő példakép, s életműve szellemi iránytű.

„Az az egyházépítés, ami reám várt 1921-ben (vagy akár 1907-ben, avagy 1918-ban Erdélyben), többé nem lehetséges. Minden történeti helyzet konkrét. De az én hosszú életem, eredményeim és csalódásaim sok igazolást nyújtanak arra, hogy az egyház lelki legyen, független legyen, ne kapcsolódjék politikai rendszerekkel és a szolgálatban találja fel hivatását. […] Az egyháztól fellebbezni kell a gyülekezethez. Az egyház idegen hatalom kezébe került s annak politikai faktorává vált. De a gyülekezet olyan, mint az igehirdetés, a pásztori munka, a munkálkodó Szentlélek. Az élő gyülekezet elbírja a halott egyházat is. […] Feladatunkat ma ebben látom: fel kell építenünk az élő gyülekezetből a megújult egyházat.”

(Ravasz László: Emlékezéseim. A Magyarországi Református Egyház Zsinati Irodájának kiadása, Budapest, 1992)

Borítókép: Ravasz László és Makkai Sándor református püspökök (1936) (Fotó: Wikipédia)