Az írás olcsó hobbi

Aki a műveit olvassa, érzi, hogy távolról integet Kosztolányi és Heltai Jenő, tehát a klasszikus magyar tárcanovella, Jaroslav Hasek és Mrozek, valamint fűszerként egy csipetnyi punk – mondja Pozsonyi Ádám, akivel annak kapcsán beszélgettünk irodalomról, olvasásról, hogy új kötettel jelentkezik az Ünnepi Könyvhéten.

Fotó: Mirkó István

– A rendszerváltozás után lett uralkodó nézet, hogy az irodalomnak, illetve az írónak nincs dolga a közélettel. És ez addig (valójában addig sem) volt mindig igaz, ameddig a nekik szimpatikus politika formáció irányította az országot. Hogy látod ezt, illetve praktikus-e íróként publicisztikát írni?

– Jókait is érdekelte a közélet. Mikszáthot is. Aki azt állítja, hogy nem érdekli, az hazudik. És hát sokan hazudnak. Rengeteg írót vagy zenészt láttam, aki hangosan hirdette, hogy nem politizál, csak a nagybetűs tiszta művészet, aztán valahogy a nevük meg az arcuk mégis ott szerepelt politikai petíciók alatt vagy agitpropfesztiválok plakátjain. Hogy praktikus-e íróként közéleti dolgokban megszólalni? Nem praktikus. Mármint patriótaként. Akkora mértékű ellentűz van. Ha konfliktusba kerülsz, senki nem véd meg, és a díjakat is valahogy mindig a másik oldal kapja, mintha köszönetet várnánk vagy hálát, ami eddig egyszer sem történt meg. Nekem vajon hány díjam vagy elismerésem van? Talált. Nulla. De hát nincs más választásunk. Ellenben a konkrét pártpolitika művészetbe emelésével nem értek egyet. Minél aktuálisabb dolgot feszeget valaki, annál hamarabb avul. Hiszek abban, hogy a művészetnek az örök emberi játszmákkal kell foglalkoznia elsősorban. Persze mindig jelenkori díszletekkel.

– Kicsoda Keskeny Károly, akiről azt írta Domonkos László a Hitelben, hogy „alighanem a magyar irodalomban a legelső, merőben eszmei alapú Örök Társadalmon (értsd: a decens köz-elfogadottságon, a mindenkori PC-n) Kívüli figura”?

– „Író, ködlovag és hivatásos reakciós.” Ez van beleírva a buszbérletébe vagy az irataiba. De lehet, hogy ezt írja a szállodai bejelentő papírra is az adatai mellé. Mert ez a hivatalos – én tettem azzá – titulus vele kapcsolatban. Ő tényleg ködlovag. Néha azt érezzük, a Tabánban borozik Cholnoky Lászlóval, gúnyosan támadja modern korunkat, aztán meglepetésünkre előveszi a mobiltelefonját. Amúgy meg nem szeretem levetni a maszkomat. Jó lenne, ha ez megmaradna rejtélynek, amit pedig, gyaníthatom, a legtöbb olvasóm már tud, hogy az én alteregóm. Ez nem új a magyar irodalomban. Krúdy Szindbádja vagy Kosztolányi Esti Kornélja is voltaképp alteregó, de Bólya Péter mindegyik hőbörgő alakja igazából saját maga. Persze nem teljesen én vagyok. A személyiségemnek egy-egy szelete, néha olyan szelete, ami nem is vagyok, de akár lehetnék. Először novellafigurának indult, aztán kibővült egy teljes körképpé, ami majd a Rákospalotai ködlovag című regényben lesz olvasható. Sok év óta kíséri az életem. Néhányszor felbukkan az alakja a könyvhétre kijött novellagyűjteményemben is, ami a Hajótörés a járdaszigeten címet viseli, és a Hitel Kiadó gondozásában jelent meg.

– Nemrég azt olvastam egy neves írónővel készített interjúban: tudomásul kell venni, hogy az irodalomnak megszűnt a befolyásoló ereje, mert ilyenné lett a világ. Hogy látod ezt?

– Ez összetett kérdés. Mert egyrészt így van. Megszűnt. Ma körülbelül mindenki úgy áll hozzá, hogy az irodalom az egyfajta hobbi. Az ember úgy irkálgat. Ahogy az amatőr zenészek zenélgetnek. Egyik negyven éve alternatív zenész ismerősömet azzal lehet kihozni a sodrából leginkább, ha megkérdik: „Zenélgetsz még?” Egy-két kivételtől eltekintve az írótársadalom nagy része is irkálgat. Vagy írogat. Ez sokkal olcsóbb hobbi, mint a zenélés. Nem kell próbahelyet fizetni. De a fő kérdés inkább az, hogyan jutottunk el idáig. Az Aczél-korszakban, ha egy íróval ki akartak szúrni, akkor kiadták a könyvét öt- vagy tízezer példányban, aztán jó napot. Ma az írók túlnyomó többsége a hátsóját a földhöz verné, ha ez megtörténne vele. De a kérdés az, hogyan és miért változott ilyenné? Mert egyrészt ott van az internet, ami azzal hitegette az embert – vagy minket hitegettek ezzel kapcsolatban –, hogy csuda jó világot hoz, mert minden információ a tiéd. Aztán most ott tartunk, hogy az emberek kevesebbet tudnak, mint amikor lexikonból kellett böngészni és könyvtárba járni, és kevesebb dolog is érdekli őket. Ott tartunk, hogy két percnél tovább az emberek egy része képtelen odafigyelni, összpontosítani, és a felnövő generációk egy része szövegértési problémákkal küzd. Vesszőparipám, hogy mindig az emberi természetből kell kiindulni, és akkor nem tévedhetünk. Hogyan gondolta bárki is komolyan, hogy ha a lakosságnak lehetővé tesszük, hogy bármit tanulmányozhasson, korlátok nélkül, akkor nem az ostoba, felesleges vagy kifejezetten káros tartalmakat részesítik majd előnyben? A YouTube-on az írószövetség elnökének ünnepi beszéde hetven megtekintés, Lilike körmöt fest háromszázezer, cuki fehér nyuszi répát eszik meg tizenkétmillió. De ismétlem, ez csak az egyik dolog. Nem pusztán a technikai változások és a társadalmi korlátok a hibásak. Hosszú úton jutottunk el idáig, ahol most tartunk. 1990 után az irodalmi közéletet egyes körök szépen lenyúlták, majd a maguk képére formálták. Aki ebbe nem állt be, nem igazodott, annak esélye sem volt a fennmaradásra. A túlélésre. A maguk képére formálást úgy értem, hogy aki ma, illetve az elmúlt évtizedekben magyar nyelvű prózát olvasott, az egyszerűen nem találta meg benne a saját arcát. Amit olvasott, az nem róla szólt, nem hozzá szólt, nem azokkal a kérdésekkel foglalkozott, ami őt személy szerint vagy – félve jegyzem meg – akár mint magyar embert érintette. És nem a saját nyelvén. Ha netán magát látta, akkor is koszosnak, büdösnek, tahónak, rossznak, megvetendőnek látta. Hát erre persze hogy nem kíváncsi senki. Persze hogy nem olvassák. Ki szeret sértegető, gyalázkodó leveleket olvasgatni ismeretlen emberektől, majd pénzt fizetni érte, és a polcon tárolni, hogy naponta szembesüljön vele? De mivel az emberben mégiscsak ott van nemcsak a kiirthatatlan rossz, hanem a kiirthatatlan jó is, hát fennmaradt, máig létezik egy réteg, aki szeret olvasni. Igenis szereti a betűt. És mivel a szövegirodalomban nem találja meg, hát jobb híján kardos-varázslós hősöket fal, és a polcán tárol könyvnek látszó tárgyakat, amik messziről úgy néznek ki, mint holmi bonbon- vagy csokoládésdoboz. Vagy pedig egzotikus országok irodalmát falja, gyűjti a svéd, ugandai, orosz vagy japán szerzőket, hogy ne kelljen magyart olvasni. A videómegosztók tele vannak lelkes kislányokkal, akik a könyves videóikban ájuldozva mutogatják a többkilónyi vaskos könyvet, hogy ők ezt mind elolvasták vagy szeretnék elolvasni. Igenis, van vágy, van igény az olvasásra. Hát, nekik ez marad. Pedig olvashatnának Pozsonyit is. Csak engem nem ismernek.

– Ellened elég komoly tiltakozás bontakozott ki annak idején, amikor az interpretációk szerint könyvek megsemmisítésére hívtál fel. Botrány volt. Hogyan emlékszel erre?

– Megvallom, kicsit megijedtem. Mint amikor a kisdiák súgva ellő egy viccet a kémiaszertárban, aztán kijön a Készenléti Rendőrség, és lezárja az utcát. Mert a kultúrkommandó egyértelműen vicc volt. Jókat kuncogtam, miközben papírra vetettem. Hogy ebből több hétig tartó hajsza lesz, és még parlamenti felszólalás is, azt álmomban nem gondoltam volna. Akkor engem konkrétan likvidálni akartak a közéletből. Pedig mai szemmel elég ártatlan kis vicc volt, igazi diákcsíny egy olyan jelenhez képest, amikor előadók a színpadról ordíthatják, hogy melyik politikusokat kell fellógatni, kibe csapjon a villám és kinek a fejére kell rátenni intim testrészeket. Ráadásul ezekben humor sincs. Nem hinném, hogy bármelyikük, miközben a míves szövegét fogalmazta, kuncogott volna. De érthető. A lincselés soha nem vicces. A Hajótörés a járdaszigeten című új kötetem tele van vaskos poénokkal, cinikus kacsintásokkal, odaszúrások is találhatók benne, de csak abban a formában, ahogy mondjuk Gorcsev Iván felkonferál egy pofont. Ezt mindenki megtapasztalhatja, aki megtisztel a könyvem elolvasásával, amit lelkesen dedikálok 13-án, 15 órakor a Hitel Kiadó standjánál.

– Milyen szerinted a jó irodalom, kik a példaképeid és mit gondolsz a magyar irodalom jövőjéről?

– Általában a legegyszerűbb kérdésekre a legnehezebb válaszolni. Mi a haza? Mi a szabadság? Mi a szeretet? Mi a rossz és mi a jó? Úgyhogy pontos definícióval nem szolgálhatok, inkább csak elmondom pár gondolatomat ezzel kapcsolatban. A művészet elsősorban élmény, és a jó művészet az, ami hatást tud kiváltani. Ezért értelmetlen az olyan kritika, hogy egy zenész csak három hangot tud lefogni. A három hangból álló zene is lehet izgalmas, a háromszáz hangból álló is középszerű. Természetesen ez fordítva is igaz. Ha a háromhangos dal klisévé válik, éppolyan unalmas, mint a kétórás ujjgyakorlat. Megvallom, mindig megdöbbenek, amikor a Piszkos Fred a kapitányra, ami egyedi és megismételhetetlen, azt mondják, hogy ponyva, és valami olvashatatlan kortárs vacakra meg azt, hogy magaskultúra. Hiszek abban, hogy mindig az arany középút a jó. Ha valami teljesen a tömegekre támaszkodik, óhatatlanul silány lesz, mert az alsóbb szellemi szintekhez kell alkalmazkodnia, de a belterjes és öncélú művészet meg gyakran olyan, mintha a pszichiáter előtt ülne valaki, és motyogna az életéről, amit csak ő ért, csak ő élvez és csak rá tartozik. Lehet, hogy ezért is a kedvencem a századforduló – nem ez, az eggyel ezelőtti –, mert már volt annyira modern, hogy furcsa és különös legyen, de a polgári keretek még működtek, és mindezt azon belül hozta létre. Amúgy is szeretem az úttörőket. Rákosi Viktor, más néven Sipulusz a XIX. század végén már abszurd humort képviselt, a két Cholnoky már akkor hátborzongató volt, és Krúdy egyszerre volt korát megelőzően modern, közben már akkor avítt és ósdi. Valami ilyesmit írok én is. Aki Pozsonyi Ádámot olvas, érzi, hogy távolról integet Kosztolányi és Heltai Jenő, tehát a klasszikus magyar tárcanovella, Jaroslav Hasek és Mrozek, valamint fűszerként egy csipetnyi punk. Nézzünk a tükörbe, és ismerjük fel magunkat benne!