Európa nem bánik jól gyermekeivel

A legkisebb szegénylegény mindig a nagyvárosba ment, hogy ott szerencsét próbáljon, megmutassa tudását az embereknek, és ott legyen felnőtt, megbecsült tagja a társadalomnak. Ha a legkisebb szegénylegény ma Nyugat-Európában él, akkor nagyjából semmi esélye erre.

A felfedezők emlékműve Lisszabonban. Hajózni kell, élni nem szükséges Fotó: METIN AKTAS Forrás: ANADOLU

A nyugati testvér

A jelenség egyáltalán nemcsak Írországra jellemző, hanem egész Nyugat-Európára, kisebb-nagyobb mértékben. Portugália egy teljesen másfajta fejlődésen ment keresztül, mint Magyarország, de nagyon hasonlít hazánkra. Területe és lakossága is nagyjából ugyanakkora, ahogy gazdaságilag is körülbelül ugyanarra képes, mint Magyarország. De a régi tizenötök közé tartozik, vagyis problémái is hasonlók, mint a többi államnak. Alapvetően úgy adja el magát, mintha mediterrán ország volna, de nem az, nincs tengerpartja, az Atlanti-óceán mossa partjait, ezért is volt kénytelen hajózni és létrehozni egy gyarmatbirodalmat. A legismertebb népzenéje a fado, amelyet nők énekelnek gitárkísérettel, és minden dal arról szól, hogy a szerelmük elment halászni, de az óceán elnyelte. 

Vagyis még véletlenül sem az az életigenlő, mosolygós nép, amit önmagáról mutat. 

A főváros, Lisszabon agglomerációval együtt nagyjából hárommilliós, vagyis nagyobb a befolyása, mint nálunk Budapestnek, a fiatalok pedig oda akarnak eljutni fatornyos falvacskáikból. Francisco portugál fiatalember, aki Porto de Mósból igyekszik a főváros felé. Ez a kis település húsz percre van Leiriától, ahonnan 130 kilométer Lisszabon. Francisco szerint a faluja bájos és kedves, Leiria is megfelelő, bár meglepően hideg, Lisszabon viszont az a hely, ahol vannak megfelelő munkahelyek. 

Egy lisszaboni, megfelelő helyen levő egyszobás lakás bérleti díja 1000 és 1450 euró között mozog. Ez annak a fényében, hogy az átlagkereset nagyjából 1250–1400 euró, nem tűnik kedvezőnek 

– mondta a fiatalember. Szerinte a portugál lapok is úgy írnak a helyzetről, hogy a fiatalokat lényegében kiszorítják Lisszabonból. A portugál minimálbér 167 százaléka az átlagos lakbér, ehhez hozzájönnek az élet költségei. Harminc-negyven euró a tömegközlekedés, 130–260 euró a rezsi, 150–220 euró pedig az élelmiszer. Ez 310–520 euró, vagyis sehogy sem jön ki az ember, ha nincs megfelelő családi háttere, segítő szülei, esetleg egy örökölt lakása a fővárosban. Ma Lisszabonban csak az tud megmaradni, akinek máshonnan is van jövedelme, ekkora összeget szinte sehol nem adnak egy embernek, legyen fiatal vagy idős. Persze a lisszaboni átlagbér magasabb, mint a kisebb városokban, de nem sokkal, nagyjából 2215 euró. Így marad Leiria, amely kellemes, békés, noha lassú, főleg egy ambiciózus fiatalembernek. Vagy Porto de Mós, ahol Francisco szerint nagyon jó élni, de húszévesen nem erre vágyik még az ember. Leiriában már 600–900 euróért is lehet lakást bérelni, Porto de Mósban pedig 350–550 euróért lakást, 500–700 euróért kisebb házat is.

 Lisszabon csak Londonhoz vagy Párizshoz képest megfizethető hely, egyébként jelenleg lényegében nincs olyan, hogy valaki egymaga éljen egyetlen fizetésből a fővárosban

 – mondja Francisco, rávilágítva egy meglepő jelenségre, ez pedig a rezsiköltség: 

Portugália imázsa az, hogy ez egy napfényes és meleg ország. A valóságban főként a tengerparttól beljebb elég zord telek vannak, a házakat pedig nem szigetelik, így igen borsos számlák érkeznek.

Vigyázó szemeink

Ha már Francisco Párizst emlegette, érdemes megnézni, ott mi a helyzet. Julian toulouse-i férfi, aki nemrégiben költözött Párizsba, ambícióktól vezéreltetve, mert Franciaországban azért Párizs külön kategória. Általános nézet szerint Dél-Franciaország az a hely, ahol az emberek szeretnek élni, elegáns és kicsit latinosan zűrös, kellemes a klíma, ott a Cote d’Azur, Nizza, Monaco. De nem dolgoznak valami sokat. Északon folyton esik az eső, a városok hidegek, ott élni nem jó, de legalább arrafelé dolgozik valaki. Párizs pedig kaotikus, az autóközlekedés minősíthetetlen, meglepően erőszakossá vált az utcák népe az elmúlt évtizedekben, ugyanakkor az az ország szíve. 

1700-1800 eurónál olcsóbban sehol nem lehet lakást bérelni Párizsban. Ez a legolcsóbb városrészekben van

 – mondta Julian, hozzátéve, jelenleg teljesen kizárt, hogy valaki egyedül kibéreljen egy lakást a fővárosban és fenn is tudja tartani. Ezért alakult ki a szokás, hogy több lakótárs bérel ki egy lakást, esetleg valakinek csak egy szobára futja a fizetéséből. Ez húszévesen még működhet, de egy középkorú ember számára már kényelmetlen, ráadásul szinte lehetetlenné teszi, hogy valaki saját életet kezdjen, családot alapítson, vállalkozásba fogjon. Julian szerint a nagy kérdés mindenképp az, hogy milyen fizetésből kell fenntartani magát. Az írországi háromezer és a portugáliai 1450 eurós átlagbér közé fér be Franciaország, ahol átlagosan 2190 eurót keresnek az emberek. Vagyis pontosan ugyanúgy járnak, mint ír és portugál társaik, rokonok adják össze a segítséget a tehetséges gyereknek, aztán bíznak a legjobbakban, amely azonban soha nem jön el.

A birodalom fővárosa

Németországban minden ráköltött pénz és a hosszú idő ellenére máig létezik a megosztottság Kelet és Nyugat között. Anyagilag, jövedelmek tekintetében és persze gondolkodásmódban is. Nyugat-Németország sokkal fejlettebb és drágább, rendkívül zsúfolt, viszont vannak megfelelő munkahelyek. Keleten ma is emberközelibb az élet, a diktatúra évtizedei lassabb fejlődést eredményeztek, amely ma már előnyként mutatkozik meg. 

Berlinben 800–1300 euró körül van egy egyszobás lakás bérleti díja. De szinte biztos, hogy nem találsz lakást, annyira kevés van a piacon

 – mondta Oliver, aki Lipcsében él és nem kíván onnan elmozdulni. Ő azon ritka németek egyike, akinek családja is van és nem Mohamednek hívják a fiát. „Berlin nem szép, és nincsenek is megfelelő munkahelyek” – húzta alá. De az a főváros, így özönlik oda a németek zöme. 

Állítása szerint havonta egy ember nagyjából 200–400 eurót költ élelmiszerre, a rezsiköltség pedig 150–300 euró körül alakul. A nagyvárosokban mindenütt ugyanaz a helyzet, rémisztően magasak a bérleti díjak és a lakáshiány, ugyanakkor keleten viszonylag elfogadható a helyzet. Lipcsében 500–800 euróért lehet egyszobás lakást bérelni, a szintén keletnémet Gera 300–500 eurós árral nagyon baráti, Köln viszont már berlini árakkal riogat, Bréma és Bochum 500–800 euróval a középmezőnyben van. A németek 3300 eurós átlagbérrel viszonylag jól állnak, de a lakhatási válság itt is riasztó. A nagyon kevés kiadó ingatlan azt eredményezi, hogy egy-egy hirdetésre tömegével jelentkeznek az érdeklődők, a ház tulajdonosa pedig leszűkíti a listát, és a kiválasztott néhány ember között licit indul el, ki mennyit hajlandó fizetni a bérlésért.

 

A sivatag közepén

Az Ibériai-félsziget valóban mediterrán országában, Spanyolországban pontosan ugyanazzal küzdenek, mint máshol, a helyzetük pedig épphogy picivel jobb, mint Portugáliának, igaz, sokkal többen vannak. A fiatalok körében csaknem 25 százalékos a munkanélküliség, aki pedig jót akar magának, az Madridba megy dolgozni, minthogy néhány régióban valóban nem történik semmi. Marta is így tett, amikor elhagyta a napsütötte Murciát, hogy az úgyszintén napsütötte fővárosban éljen.

 Ő egyike azoknak, aki megfogta a szerencse istenasszonyának a lábát.

 „Egy idős hölggyel sikerült megbeszélnem, hogy havonta 572 euróért kiadja a kis garzonját. Ez a valódi piaci áron legalább a duplája volna” – mesélte, hozzátéve, hogy a neki jutott harminc négyzetméter azért elég aprócska. „Szívesen mentem volna nagyobb lakásba, de természetesen annyi pénzem nincs” – mondta. Havonta 160 eurót költ élelmiszerre, s talán spórolásból is, de vegetáriánus, így olcsóbban kijön. Szerinte nem járna jobban, ha bárhol máshol élne, egész Spanyolországban nagyjából hasonló a helyzet, egyelőre a nagyvárosokban jelentős a probléma, de azok húzzák maguk után a kisebbeket is. 

Mivel olyan munkám van, amelyet otthonról is el tudok végezni, nekem voltaképp mindegy, hol élek. Ezért is gondolkodom már régóta azon, hogy Magyarországra kellene költöznöm. Gyönyörű hely, barátságos emberekkel, ahol megfizethető a lakhatás és a mindennapi élet is. Már csak a nyelvet kellene megtanulnom

 – tűnődött a spanyol hölgy.

A sör. Európát a kereszténységen és a görög–római filozófián kívül semmi sem alakította látványosabban, mint az alkohol. Az ivás és a nyugati civilizáció szövetsége mindennél erősebb és megtörhetetlennek látszik, az európaiaknak egy korsó sör elfogyasztása természetes és örömteli, máshol ez furcsa addikciónak tűnik. A kocsmák pedig mindenhol, mindig tele vannak. De nem mindegy, ki mennyit fizet. Marta egy sörért 3,50 eurót ad ki egy madridi kocsmában, ha boltban venne, az nagyjából két euró volna. Oliver a lipcsei kedvenc helyén négy–hat euró közötti összeget fizet egy sörért, ugyanez az ABC-ben 0,8–1,50 euró volna. Ha Francisco inna egyet a barátaival, mindössze 1,50–2,50 eurót kérnek el tőle, rávilágítva, vagy Super Bock vagy Sagres márkájú sört lehet választani: „Ez majdnem olyan, mint a futballklubok rivalizálása, a Super Bock van északon, a Sagres délen. A kisebb kocsmákban vagy egyik, vagy másik van, nem tűrik el a kettőt egyszerre.” Julien Toulouse-ban még nagyjából hat euróért tudott sörözni, egy jobb helyen inkább hét euró az átlag, de Párizsban szemrebbenés nélkül elkérnek kilenc eurót is egy korsó sörért, vagy akár többet. Magyarországon egy belvárosi helyen nagyjából négy euróba kerül egy sör, de a falvakban ma is könnyen lehet egy-másfél eurós árakkal találkozni.

Ágyrajárók. A lakhatási válság új életmódot követel meg a nyugatiaktól, ráadásul a mai kor erkölcsi normái jelentősen eltérnek a korábbiaktól. A lakótársakkal való együttélés teljesen természetessé vált, ahogy az is, hogy a teljes bizonytalanság miatt a fiatalok nem vállalnak gyereket, nem akarnak családot, nem házasodnak meg, csak próbálják meghúzni magukat és elvégezni a munkájukat, hónapról hónapra élve egy aprócska zugban. Eközben persze élnek, hiszen fiatalok, eljárnak szórakozni, vannak barátaik, akik ugyanolyan helyzetben vannak, mint ők. A nagyon is kényelmes, de sehová sem vezető élet egyik furcsa torzulása a poliamória jelensége, amely több szerelmi viszony fenntartását jelenti párhuzamosan úgy, hogy a kapcsolat összes résztvevője tudatában van ennek. A lakótársak így alkalmi szeretőkként élnek együtt, kapcsolódnak ide-oda, olyanokhoz, akik maguk is pontosan ugyanígy élnek. Bár a helyzet kényszeres, a benne levők úgy állítják be, mintha ez tudatos és előremutató életmód volna, és internetszerte büszkén vallják be szabados életüket.