Kemény Dénes: Apám ölelésében benne volt hetven év és a remény, hogy nem az utolsó

„Mi hiányzik a legjobban? Az ölelése.” Kemény Dénes harminc éve még vissza akarta vonni a szövetségi kapitányi pályázatát, később három olimpiai aranyéremig vezette a magyar férfi-vízilabdaválogatottat. Sikereiben mindvégig azokat az elveket követte, amelyeket az édesapjától, Kemény Ferenctől látott. Apja már nincs vele, de a nehéz döntések előtt ma is szinte hallja, milyen tanácsot adna.

Kemény Dénes mindvégig azokat az elveket követte, amelyeket az édesapjától látott Fotó: Polyák Attila

Nem is akart szövetségi kapitány lenni

– Harminc éve az édesapja, Kemény Ferenc volt az utánpótlás-kapitány, amikor általános meglepetésre önt is felkérték, hogy pályázzon a szövetségi kapitányi posztra. Mekkora szerepe volt ebben az apjának?
– Comóban, egy kis olasz csapatnál voltam edző, mellette tíz évet dolgoztam egy kisállatklinikán állatorvosként. Apám nyilván kijárt hozzánk látogatóba az unokák miatt is, és látta, milyen edzéseket tartok, megnézte a meccsein­ket. Hitt benne, hogy alkalmas lennék kapitánynak, de családtagként az ő szava nem lehetett hiteles. Szívós István keze volt benne, hogy pályázhattam. Játékostársam, edzőm is volt, jól ismert, és a véleménye olimpiai bajnokként, elnökségi tagként sokat számított. De vissza akartam lépni és nem akartam szövetségi kapitány lenni.

– Mi történt?
– A szövetség 1996-ban, az atlantai olimpia utáni időszakban pályáztatta meg a kapitányi állást. Név szerint küldték ki a felhívást tizenegy edzőnek. Végül a tizenegyből csak négyen adtuk be a pályázatot. Elbizonytalanodtam: talán nem is annyira csinos a menyasszony, különben tolongtak volna érte. 

Javaslatot tett az elnökségnek az edzőbizottság és a klubokat képviselő liga is, hogy négyünkből ki legyen a kapitány. Nem engem támogattak, és én akkor vissza akartam vonni a pályázatomat.

– Miért nem tette meg?
– Mert Szívós Pista felhívott. Nem kiabált, de határozottan megkért, hogy ne tegyem. Utána az elnökség szavazott, és hat:öt:négy arányban engem választott meg. Én hat szavazatot kaptam, Görgényi István ötöt, Gerendás György négyet. Tulajdonképpen az elnökség többsége, kilencen ellenem szavaztak. De kapitányként nekem nem azok lettek a szövetségeseim, akik rám voksoltak, és nem azok az ellenfeleim, akik nem engem akartak. Az én szövetségeseim a játékosaim voltak, az ellenfelek pedig azok, akiket le kellett győznünk a vízben.

– Mekkora előnyt jelentett, hogy az édesapja munkája révén közelről ismerte a Kásás Tamás, Kiss Gergely, Biros Péter nevével fémjelzett, feltörekvő korosztályt?
– Többségüket tizenkét éves koruk óta ismertem. Kásás külön kategória volt, mert az apjával együtt vízilabdáztam, így őt már kétéves korától láttam felnőni. Ezek a srácok a bátorságukkal, a szorgalmukkal, a tehetségükkel az apám örömét szolgálták. Úgyhogy én ezeket a gyerekeket csak szeretni tudtam. Nem vártam el, hogy ők is szeressenek, de én szerettem őket.

Kemény Dénest már azelőtt különleges kapcsolat fűzte Kásás Tamásékhoz, hogy az edzőjük lett Fotó: Polyák Attila

– Hátulütője nem volt ennek a különleges kapcsolatnak?
– Sosem keveredett az edzői munkával. Sőt a srácok ügyeltek rá, hogy ne lehessen ránk sütni azt, hogy esetleg megengedőbb vagyok velük. Nyilván ha nem jöttek volna az eredmények, az elgondolkodtathatta volna az elnökséget. Csakhogy két Eb-arany között egy vb-ezüsttel kezdtünk, amivel ha nem is berúgtuk az ajtót, de az esélyesek közé kerültünk az olimpia előtt.

– Sydney, Athén, Peking. Három egymást követő olimpián vezette aranyéremig a válogatottat. Hitte volna, hogy végül ennyi nagy sikert elérhetnek együtt?
– Azt gondoltam, hogy ha 2000-ben szerzünk egy érmet, az már jó, hiszen húsz éve, 1980 óta nem volt olimpiai dobogós a válogatott, de aranyért mentünk. Örültem, hogy elfogadott a közeg, miután tíz év után hazajöttem Comóból, ahol egy alacsonyabb szintű csapat edzője voltam. Nem több olimpiai aranyban gondolkodtam, az volt a legfőbb célom, hogy a játékosok higgyenek bennem és nyerjünk Sydney-ben.

– Mikor érezte azt, hogy hisznek?
– Amikor az első edzés végén láttam rajtuk, hogy fáradtan, de elégedetten mentek ebédelni. Aznap ismertek meg engem síppal a számban.

Egy sorsdöntő meccs, ami feledésbe merült az olimpiai aranyak árnyékában

– Rengeteg szó esett az elmúlt évtizedekben a legendás mérkőzéseikről, de van-e olyan meccs a kapitányi időszakából, amiről jóval kevesebbet beszélünk, pedig meghatározó volt?
– Igen, az olaszok elleni Európa-bajnoki negyeddöntő 1997-ben. Utólag elsikkadt az a mérkőzés, mert rengeteg szép eredmény követte. De ha az a meccs nincsen, akkor semmi sincs, ami utána jött. Sevillában rendezték az Eb-t, az első nagy világversenyem volt kapitányként. Benne volt a szerződésemben, hogy a legjobb négyben kell végezni, így ha az olaszoktól kikapunk, könnyen lehet, hogy mehettem volna vissza Olaszországba, alighogy hazaköltöztem.

– Nem így lett, Európa-bajnokok lettek. Pedig egy évvel korábban, az atlantai olimpián az olaszok legyőzték a még Horkai György vezette magyar válogatottat a bronzmeccsen. 
– Akkoriban rendre kikaptunk az olaszoktól, akik nem is bánták, hogy velünk találkoztak azon a negyeddöntőn. Legalábbis nem döglöttek meg a vízben előtte az oroszok ellen, hogy elkerüljenek minket. Ez plusz­erőt adott nekünk, sokat számít a lélektan. Később befogtam azt a szelet is a vitorlánkba, amikor a sportminisztérium kijelölte az öt kiemelt sportágat, és nem volt köztük a vízilabda. 

Mondtam a fiúknak, hogy gyerekek, mi nem is vagyunk kiemelt sportág, értitek? Értették. Válaszul győztek, győztek és győztek. Vissza is kanyarodtunk oda, hogy kik voltak az én szövetségeseim. A játékosaim.

– Ez a szövetség volt az a plusz, ami az ugyancsak korszakos klasszisokat felvonultató, olimpiát abban az időszakban mégsem nyerő szerbek fölé emelte a csapatát?
– Még manapság is hallom azoktól a szerb játékosoktól, akik a mi ellenfeleink voltak, hogy nekik sokkal erősebb csapatuk volt, mint amilyen a mai szerb válogatott, mégis az utánuk következő generáció tagjai nyertek háromszor is olimpiát, ők meg egyet sem, mert mi ott voltunk az útjukban. Szerintem is jobb játékosok voltak, és a medencében tudtak is küzdeni egymásért, de azon kívül nem volt olyan lelki kötődésük egymáshoz, mint a mieinknek. Biztos, hogy a fontos pillanatokban ez is jelenthet egy-két gólt.

Volt, akivel megromlott a kapcsolata egy nehéz döntés miatt

– A szeretet és a nehéz edzői döntések hogyan fértek meg egymás mellett? Gondolok például az önt támogató Szívós István fia, Márton esetére, aki nem lett olimpiai bajnok, mert kihagyta a csapatból.
– Szakmai hitem szerint, a csapatérdek mentén hoztam meg ezeket a döntéseket. De eközben – akár Szívós Marcira gondolunk, akár más játékosokra – akik nem kerültek be az olimpiai keretekbe, velük szemben óriási sportemberi felelősséget éreztem és érzek a mai napig, hiszen a döntésem kihatással volt a karrierjükre. Markovits Kálmánnak volt a híres mondása, hogy nagyon jó munka a szövetségi kapitányé, csak válogatni meg nehéz meccseket játszani ne kelljen…

– Volt olyan döntése, amit megbánt?
– Mindig azt a csapatot állítottam össze, amelyről aktuálisan úgy éreztem, hogy a legerősebb, így ilyenfajta megbánásra nincs okom. Azt bánom, ha valakivel megromlott a kapcsolatom egy döntés miatt. Nem mindig tudtam előre, ki hogyan reagál majd, de megesett, hogy már abban a pillanatban tudtam, hogy megváltozott valami, amikor megosztottam a döntést az illetővel.

– Ezen az idő nem segít?
– Van, akivel idővel fölpuhult az ellenérzés, és van, akivel megmaradt az eltávolodás.

– Most hogyan tekint vissza arra, hogy harminc éve mégis megpályázta a kapitányi posztot?
– Megváltoztatta az életemet. Ha nem jövök haza, lehet, hogy a mai napig élem a kispolgári életemet Comóban, és nem sokan ismernek. A két nagyobb fiam már megszületett, de a harmadik csak azt követően, hogy hazajöttem. Lehet, hogy most ő sincs, ha kint maradok, mert nem úgy alakul a magánéletem.

Kemény Dénes: Ha apám most itt lenne, nagyjából tudom, mit mondana

– Januárban lett volna 94 éves az édesapja, és akkor osztotta meg a nyilvánossággal, hogy egy bő hónappal korábban elhunyt. Kezdhettem volna ezzel is beszélgetést, de talán még most sem késő megkérdezni: hogy van?
– Nagyon szerencsés volt ő is, meg mi is. Mert az a család, amely a családtagot hosszú betegeskedés végén vagy egy balesetben hirtelen, esetleg két-három nap orvosi küzdelmet követően veszíti el, borzasztó nehéz terhet cipel. Az nagyon más, amikor valaki szép, teljes életet élt, és csaknem 94 évesen elalszik. Tehát azt gondolom, hogy több szempontból tegyük össze a kezünket. Mondom ezt azzal együtt, hogy ha most itt ülne velünk az asztalnál, nyilván beleszólna, és minden harmadik mondatom után kijavítana.

– Tényleg?
– Legalábbis hozzátenne. Nagyjából tudom, miket mondana. A mai napig, ha egy nehéz helyzetben kell döntést hoznom, belegondolok, ő mit tenne, és szinte hallom, milyen tanácsot adna.

Kemény Dénes nemcsak edzői, hanem emberi mintát is látott az édesapjától Fotó: Polyák Attila

– Különlegesen szoros lehetett a kapcsolatuk.
– Két fázisban nőttem föl. Először apámmal hároméves koromtól körülbelül tízéves koromig. Aztán vele és a második feleségével, a nevelőanyámmal, akinek szintén rengeteget köszönhetek. De volt a gyerekkoromnak egy nagyon meghatározó szakasza, amikor csak ketten voltunk: apám meg én. Sok előnye is volt annak, hogy egy férfias, teljesítménycentrikus gondolkodásmódot adott át nekem. Egész aktív életében mérnökként dolgozott főállásban, és mellette volt vízilabda-edző. Azt láttam, hogy mindenütt helytállt.

– Mi a legfontosabb, amit tanult tőle?
– Hogy mindig bele tudjak nézni a tükörbe, a tőlem telhető legjobbat nyújtsam. „Ne az egyetemen legyél a legjobb pólós és ne az uszodában a legjobb egyetemista”, így mondta. Egyszerűnek tűnik, de nem az. Ha az ember nagyon szeretne valamit, de nem tud magas szintre eljutni, akkor bemegy egy olyan alagútba, ahol örülhet, hogy azt csinálja, amit szeret, de örökké hiányérzete lesz, mert mások sokkal jobbak. Na most azt kell elfogadni, hogy nem muszáj a legjobbnak lenni. De az igenis rajtam múlik, hogy ne legyek rosszabb, mint amilyen lehetnék.

– Eszembe jutnak erről Benedek Tibor híres szavai, hogy mindig ő akarta jobban, ez volt az ő tehetsége.
– Félrevezető ez a Tibiről terjedő gondolatvilág, mert azt az érzetet kelti, mintha nem lett volna tehetséges. Egy frászt nem volt az! Különben sose lett volna háromszoros olimpiai bajnok. 

Persze lehet, hogy Kásás tehetségesebb volt, de Tibi is fantasztikus képességű vízilabdázó volt. Ha pedig más esetleg ösztönösen tehetségesebb volt, de neki meg több volt a szorgalma, akkor az döntetlen. A szorgalom az egyik legfontosabb tehetség.

– Visszatérve az édesapjára: voltak szakmai vitáik?
– Valamennyit szakmáztunk, de kevesebbet, mint sokan gondolnák. Szeretett kísérletezni, lényegrelátó volt. Amit jónak gondoltam, azt ellestem tőle, például azt, hogy ne akarjunk a játékosok gyengeségeiből erősséget faragni, az erősségeiket viszont fejlesszük még tovább. De megvolt bennem az igény, hogy magam találjak ki nyerő ötleteket. A szövetségi kapitányi időszakomban szakmai tanácsot nem adott soha. Úgy volt vele, hogy tegyem azt, amiben hiszek, és majd az eredmény megítél.

„Apám inkább csak fölmentett volna”

– Sosem hívta fel önt egy rossz meccs után azzal, hogy szerinte miben hibázott?
– Ha egy világverseny nem úgy alakult, ahogy szerettük volna, akkor ő inkább arra kereste a lehetőséget, hogy engem valahogy fölmentsen. Ilyen egy apa. De én ezt pontosan tudtam, és láttam a saját felelősségemet.

– Ha most az édesapjára gondol, mi hiányzik a legjobban?
– Az ölelése. Akármikor fölmentem hozzá Dobogókőre az utolsó egy-másfél évben, mindig úgy ölelt meg, hogy abban benne volt az elmúlt hetven év. És benne volt a remény is, hogy nem ez az utolsó alkalom.