Megtörni a megtörhetetlent – félreértette az állambiztonság a most ötven éve elhunyt Latinovits Zoltánt

A fél évszázada elhunyt Latinovits Zoltán (1931–76) nemcsak színészkirály, hanem bizonyos szempontból korának leginkább félreértett művésze is volt. Legalábbis ez következtethető ki azokból az állambiztonsági iratokból is, amelyekbe a problémásnak tartott művészeti, kulturális „elhajlások” ellen szervezett megfigyelések anyagai között lépten-nyomon belebotolhatunk.

Arisztokrata forradalmár

Ugyanakkor már 1958-ból is olvashatunk az állambiztonsági anyagban jelentést Latinovitsról, amely minden volt, csak éppen hízelgő nem. Ekkor a debreceni Csokonai Színházban játszott. A jelentésben az erősen jobboldali beállítottságát hangsúlyozták. Sőt azt is rögzítették, hogy az 1956-os forradalom idején annak támogatója volt, és két évvel később is az maradt. Kiemelték arisztokrata származását, sőt azt is állították, hogy a Nyugatra menekült barátaival is folyamatosan tartotta a kapcsolatokat.

Az 1962-ben beszervezett Rácz Gábor, aki a Magyar Televíziónál dolgozott, és sokáig egykori tanáráról, Antall Józsefről, a későbbi miniszterelnökről írt jelentéseket Kiss István fedőnéven, áttételesen került kapcsolatba Latinovits Zoltánnal. Nem őt kellett megfigyelnie, de tartótisztjétől azt a feladatot kapta 1971-ben, hogy ismerkedjen össze Császár István íróval. Az Építők Műszaki Klubjában Császár egy írását Latinovits olvasta fel. Rácz ott tartózkodott, és a lehető legközelebb kellett kerülnie az íróhoz. A szerzői esten Latinovits azt állította: az állambiztonság által kifejezetten izgatással, rendszerellenességgel vádolt Császár komoly tehetség. A színészóriás párhuzamba állította őt a kommunista rendszer által érdemtelenül kezelt Krúdy Gyula, a Cholnoky testvérek (László és Viktor), valamint Csáth Géza életműveivel, akiknek munkáit már nem jelentették meg. Nyíltan bírálta Lukács György kommunista ideológus magyar irodalomról szóló munkáját is. Olyan, a társadalmi problémákat, feltáró munkákat kellene írni – jelentette Latinovits véleményéről nyilván a szocialista társadalom problémáira utalva Rácz –, mint Császár. Az állambiztonság természetesen figyelemre méltónak találta, hogy Latinovits az 1956-os forradalom után tiltott határátlépéssel is elítélt Császárt méltatta.

Mindez nem árnyalhatta a színészkirály addigra már alaposan beskatulyázott negatív titkosszolgálati megítélését.

Az „Olasz”

Persze az is lényeges volt. hogy az éppen aktuális politikai eseményekről miképpen vélekedtek. Szendrő József színész, rendező, főrendező, színházigazgatót (1914–71) barátság is fűzte Latinovitshoz. Együtt is dolgoztak egy időben a Csokonai Színházban. Szendrő sokáig állandó állambiztonsági megfigyelés alatt állt. Sok színművész tartozott a társaságához, ráadásul rendszeresen vendége volt a budapesti Fészek Klubnak, ahol a művészek aktív közösségi életet éltek. Szendrő megfigyelése éppen ezért kaput nyitott rengeteg művész véleményének állambiztonsági szempontú megismeréséhez is. 

Egy „Olasz” fedőnéven beszervezett hölgy 1968-tól mint Szendrő József alkalmazottja, titkárnője és rendszeres sofőrje dolgozott, így könnyen tudott információkat szerezni az alábbi művészekről: Latabár Kálmán, Váradi Hédi, Ajtay Andor, Honthy Hanna, Hofi Géza, Kibédi Ervin, Máthé Erzsi, Latinovits Zoltán, Ruttkai Éva, Kelen Dóra, Jávor Alfréd, Raksányi Gellért, Makay Margit, Pethes György, valamint Izsák József és Molnár Gál Péter színikritikusok. Utóbbi, aki MGP monogrammal is ismert, amúgy zsarolással beszervezett hálózati személy volt. „Olasz” Szendrőre hivatkozva említette, hogy Latinovits elítélte a Szovjetunió fegyveres beavatkozását az 1968-as csehszlovákiai eseményekbe. Akik hallották, állítólag a szavuk is elakadt attól, amit a színész mondott. „Olasz” már 1969-ben kifejtette tartótisztjének, Anhalt Róbert rendőrhadnagynak, hogy Latinovits Zoltánról tud a legtöbb információval szolgálni, mert vele igen szoros kapcsolatot tartott fent Szendrő. Sokat beszélgettek kettesben a Fészek Klubban és az otthonában is, de nagyobb társaságban is többször találkoztak. „Olasz” közvetlenül is hallgathatta Latinovits szavait. A jelentései arról tanúskodtak, hogy egyáltalán nem kedvelte a színművészt. 

L.-t úgy ismertem meg, mint egy állandóan elégedetlen embert – olvashatjuk –, aki örökösen és hangosan zúgolódik. Elképzelése szerint őt nem értékelik művészetének megfelelően, ezért mindenre és mindenkire dühös, és mindent a lehető legrosszabbnak tart, ami nálunk történik.

Mindig az igazság mellett

Egy ízben Szendrő József elmesélt neki egy különös történetet, „Olasz” ekkor még nem volt ott a rendszeres találkozókon. A Fészekben éppen Déry Tibor frissen megjelent önéletrajzi ihletésű munkájával foglalkoztak. Heves vita alakult ki az ügyben. Déryt egyébként az 1956-os forradalom és szabadságharcot követően börtönbüntetésre ítélték, de 1961-ben felfüggesztették annak letöltését, majd amnesztiában részesült. Déry könyve, amelyről vitatkozhattak, az 1969-ben publikált Ítélet nincs című monográfia lehetett. Többen arra utaltak, és Latinovits is köztük volt, hogy Déry erősen meghamisította a valóságot. Úgy tüntette fel saját magát, mint aki a személyi kultusz éveiben, a Rákosi-rendszer legsötétebb időszakában semmilyen politikai szerepet nem vállalt. 

Azt is leírta Déry a Kortárs című folyóiratban folytatásokban megjelent munkában, hogy nem volt hajlandó megírni a Rajk–Brankov-perről azt a tudósítást, amit Révai József, a Rákosi-korszak ideológusa rendelt meg tőle és az állampárt lapjában, a Szabad Népben jelent volna meg. Ám később bevallotta, hogy a cikket valóban megírta, csak rosszul emlékezett. Egyébként az írása valóban nem felelt meg Révai politikai elvárásainak, ezért nem publikálták. Ugyanakkor „Olasz” azt állította: Szendrő szerint Déry azzal, hogy így meghamisította a valóságot, átlépett bizonyos erkölcsi normákat.

Szendrő József (balra elöl) és Latinovits Zoltán (fekve) az Utazás a koponyám körül című film (1970) egy jelenetében (Forrás: Fortepan / Révész György / B. Müller Magda)   

Ruttkai Éva (1927–86), aki 1960 és 1976 között Latinovits élettársa is volt, ellenben védeni próbálta Déryt, írói szabadságként vélelmezve a torzításait. Latinovits – legalábbis „Olasz” jelentése szerint – ekkor kelt ki magából. A kommunista rendszer és annak vezetői ellen tett hangos kijelentéseket, idézzük „Olaszt”:

rongy emberek vezetik az országot, eladták az országot, Magyarország nincs, nem emberek, akik között kénytelenek vagyunk élni. Lehet, a Fészek és ez az egy asztal van, ahol emberek ülnek. Ruttkai Éva azt mondta, hogy nyugodtan elmehet Magyarországról, mire Latinovits azt felelte, hogy nem lehet, mert a magyar sors ide köti őt és itt kell elpusztulnia.

A színész kérlelhetetlen igazságszeretete nem lehetett éppen kedvére a karrierjük érdekében megalkuvó magyar értelmiségi és művészvilágnak.  „Olasz” egy további, talán ennél is érdekesebb jelentéséből arról is olvashatunk, hogy Szendrő szerint Latinovits folyamatosan olyanokról beszélhetett, amik miatt másokat már réges-régen kinyírtak volna. „De neki valamiért lehetett, azzal, hogy saját szórakoztatására megjátszotta a bolondot – olvashatjuk a dokumentumokban – amivel menlevelet szerzett arra, hogy azt tegyen, ami tetszik neki. Mindenfajta következmények nélkül.” 

Közismert, hogy Latinovits nem érezte jól magát a Vígszínházban.

Az igazmondáshoz való ragaszkodása, valamint a tehetségtelenséggel szembeni kritikája, megalkuvást nem ismerő szemlélete és meg nem értett zsenialítása sodorhatta bajba. Az állambiztonsági jelentések azonban ebből is szovjetellenességet kreáltak.

Egy beszervezett egykori színészkollégája, akivel még 1959-ben, Debrecenben ismerkedett össze, egy 1968-as jelentésében is ezzel magyarázta, hogy Latinovits nem akart egy szovjet író, Viktor Rozov darabjában szerepelni. Valójában Latinovits pusztán arra hivatkozott, hogy nem igazán érti a művet, és éppen ezért nem is érezte át az általa játszandó figura „belső lényegét”. Hogyan is vállalhatta volna el így? Mindig a tökéleteset akarta, a középszerűséget megvetette. Valószínűleg ez ma is konfliktusok forrása lenne, de akkor mindez még politikai megbélyegzéssel és állandó rendszerellenes gyanúsításokkal is együtt járt. A kommunizmus művészeti közege és politikája nem óvta meg a zsenit; nem megérteni, hanem megtörni igyekeztek a megtörhetetlent. Mindez sajnos logikusan hozhatta magával tragédiáját is. Latinovits Zoltán fél évszázada, 1976 júniusában, 44 esztendősen halt meg Balatonszemesen.

A szerző a VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár tudományos főmunkatársa, az MMA ösztöndíjas kutatója

Borítókép: Ruttkai Éva és Latinovits Zoltán az Utazás a koponyám körül című film (1970) egy jelenetében (Forrás: Fortepan / Révész György / B. Müller Magda)