Mexikói csoda a Síp utcában

A Casa Mexa tacói megérdemlik a dobogós helyet.

Casa Mexa Forrás: Csomos Attila

A taco fogyasztását alapvető emberi jogként kellene minden ország alkotmányában biztosítani. Ezzel szemben csak az ismert, hogy 2010-ben a hagyományos mezőgazdasági módszerek, ősi tudás és kulináris technikák ötvözeteként létrejött tradicionális mexikói konyhaművészetet – kiemelten az egész „lelkének” tartott michoacáni stílus – felkerült az UNESCO szellemi kulturális örökség listájára. Valójában ennek már régóta itt volt az ideje: a taco eredete több száz évre nyúlik vissza, jóval azelőttre, hogy 1521-ben Hernán Cortés spanyol konkvisztádor elfoglalta az Azték Birodalom jól szervezett, monumentális léptékű és mesés gazdagságú fővárosát, Tenochtitlánt, majd létrehozta azt az Új-Spanyolország kolóniát, amelynek első kormányzója lett. Mivel a taco alapja a tortilla, amit hagyományosan nixtamalizált kukoricából készült lisztből készítenek, nem meglepő, hogy az ősi azték vagy maja civilizációk már sütöttek kukoricát és készítettek tortillalapot, amelyet gyakran különféle rovarokkal, magvakkal, babokkal, halakkal töltöttek. (Antropológiai bizonyítékok utalnak arra, hogy a Mexikói-völgy tóvidékén élő őslakos népek kis halakkal töltött tacót fogyasztottak.)

Mexikóban mégis parázs vita alakult ki a taco eredetéről: a maihoz hasonló „legkorábbi” tacók, amelyeket tacos de minerónak, azaz „bányásztacóknak” neveztek, feltehetően a 18. századi mexikói ezüstbányákban jelentek meg. Jeffrey M. Pilcher kanadai történész, a Torontói Egyetem történelemprofesszora, aki az elmúlt húsz évben a mexikói konyha történetét kutatta, rámutatott arra is, hogy ezekben a bányákban a „taco” szó egyben a kis robbanótölteteket jelentette, amelyeket az érc kiemeléséhez használtak; feltehetően innen kapta a nevét az étel is. A taqueriák – kifejezetten tacót árusító büfék – hosszú ideig főként Mexikó munkásosztálybeli negyedeiben működtek. Az Egyesült Államokban az első ismert említés a tacókról egy 1905-ös újságcikkből származik, éppen abból az időszakból, amikor a mexikói bevándorlók tömegesen kezdtek el Amerikába érkezni: a munkanélküliség, a szegénység vagy az 1910-ben kirobbant forradalom elől menekülők bányákban, vasútépítéseken, valamint más nehéz fizikai munkavégzést igénylő állásokban helyezkedtek el. Sokáig maga a jellegzetes mexikói étel megnevezése az amerikai éttermek nevében azt a célt szolgálta, hogy a mexikói konyhát a nem-mexikói közönség számára is vonzóvá tegyék. Ebben alapvetően egy bizonyos, a Közép-Nyugatról származó amerikai vállalkozó, Glen Bell járt élen, aki 1962-ben megalapította a Taco Bell gyorséttermi láncot, amely ma több mint nyolcezer éttermet működtet, és már harminc országban van jelen (igaz, már horvátországi és bosznia-hercegovinai egységeket is nyitottak, a magyar piac még csak ötlet szintjén merült fel a tulajdonos, a Yum! kaliforniai székhelyű multinacionális gyorséttermi vállalat számára).

Casa Mexa. Fotó: Csomos Attila

– Nagyon régen, amikor még séfként dolgoztam az egyik budapesti étteremben, egyszer Dani bejött, megkóstolta az ételeimet. Aztán elmentünk egy bárba inni, és megkérdezte, nem szeretnék-e éttermet nyitni: egy mexikói éttermet, ahol mexikói ételeket készítünk. Akkor azt mondtam, nem hiszem. Eleinte nem akartam belevágni a saját projektbe, mert tudtam, hogy rengeteg munkával fog járni és sok fejfájást fog okozni. De ő nagyon lelkes volt az ötlettel kapcsolatban, és újra megkérdezett. Végül azt mondtam: tudod mit, üljünk le, gondoljuk át. Körülbelül fél évig beszélgettünk a tervünkről – meséli a Mexikóvárostól egyórányi autóútra található Pachuca de Sotóból származó Hector Ruiz López, a budapesti Casa Mexa társalapítója és társtulajdonosa. A második legnagyobb mexikói városhoz, az 1,3 millió lakosú Guadalajarához kötődő, 2016 óta Budapesten élő Daniel Sánchez Mencias végül nem mondott le az álmáról: a negyvennégyzetméteres vendégtérrel – és majdnem akkora, harmincöt négyzetméteres konyhával – rendelkező taqueriát tavaly júliusban nyitották meg a VII. kerületi Síp utcában. (Van egy harmadik társuk, az eddigi sajtómegjelenésekben nem igazán látszódó Victor Ceniceros, aki a chihuahuai Ciudad Juárezből származik.)

A szinte kizárólag magyarul nem tudó latin-amerikaiakat alkalmazó Casa Mexa egyszerre hozza a nagyvárosi betonrengeteg hangulatát és a kötetlen street food lazaságát. A bejáratról nyíló vendégtere színes, tiszta és átlátható. A geometrikus mintázatú pulttal szemben, a bal oldali falon látható az a zöld kaktuszon álló, csőrében kígyót tartó barna sas (Vitzilopocstli azték háború- és napisten inkarnációja), amely a mexikói címerben is szerepel. Az étterem ugyan mindössze két-három asztallal rendelkezik, de a fából készült bárszékek a falmenti evőpultoknál is kényelmes ülőhelyet kínálnak. Ezek felett a hely legnépszerűbb fogásait bemutató fotók sorakoznak, míg a tér közepe felett elhelyezett műnövények – akadnak kiscserepes kaktuszok is az egyik fali tárolóban – trópusi hangulatot varázsolnak az enteriőrbe. Daniel szerint a Casa Mexa megalkotásának egyik fő célja az volt, hogy megmutassák: a mexikói konyha korántsem mindig olyan puccos, mint ahogyan sokan képzelik; a magyar fővárosban is több olyan étterem nyílt, amely a tradicionális mexikói ízeket modern, elegáns köntösbe öltöztetik (ilyen a Hercegprímás utcai, mexikói ihletéssel világkonyhát vivő Maia, de akár az elegáns Tereza is a Nagymező utcában). – Tudod, néha lehet egy kicsit drágább az alapanyagok miatt, de mi igyekszünk a lehető legolcsóbban elkészíteni az ételeket, hogy a magyarok is képet kapjanak arról, milyen például Mexikóvárosban enni. Például úgy, hogy odamész egy taco árushoz vagy egy food truckhoz, és gyorsan, egyszerűen, olcsón eszel valamit. Mi is ezt próbáljuk itt megteremteni. Nem azt szeretnénk, hogy az emberek úgy tekintsenek a mexikói ételekre, mint ünnepi fogásokra, hanem mint olyasmire, amit akár minden nap is lehet enni – vélekedik a korábban pénzügyi szakemberként dolgozó (társ)tulajdonos.

„A Casa Mexa egy vidám, pörgős, ám nem túl nagy hely dél-amerikai zenével – és ami legfontosabb – isteni ételekkel” – írja a több mint hétszáz menő vendéglátóhelyet rangsoroló Street Kitchen Guide 2025/2026-os kiadványa, amely a nemzetközi konyha kategóriában első helyre emelte Hector, Daniel és Victor szerelemprojektjét. Az elismerést, amelyet a három tulajdonos személyesen vett át a júniusi Street Kitchen Fesztiválon, a Casa Mexa feltétpultja előtt kiállítva tekinthetik meg azok a vendégek, akik leemelik tekintetüket a taco, burrito vagy quesadilla választékról. Mondjuk, az igazi látványosság az a sok hozzávaló, amelyből a tacókat lehet összerakni (sajnálatos, hogy több autentikus alapanyag itthon nehezen vagy egyáltalán nem beszerezhető): barátaimmal, a kémikus-vegyész Attilával és újságíró-szerkesztő Eszterrel birria, al pastor és cochinita tacót választunk, meg birria hússal töltött sajtos quesadillát. Amíg rövid ideig várakozunk az ételek elkészítésére, a barátságos tulajdonosok előételként egy nagy tál guacamole mártogatóst szolgálnak fel, amelyet ropogós, háromszög alakú kukoricachipsszel tálalnak. Az avokádóból készült kenegető nem csak érezhetően házi készítésű, hanem teljesen friss; enyhén krémes állagú, a hozzáfacsart lime-tól kicsit savanykás, a sótól, fokhagymától pedig tökéletes ízt kap. A sárga és barna chips – a színt a kukorica fajtája és sütése határozza meg – méretre ideális, ráadásul nagy előnye, hogy harapáskor nem morzsálódik szét. 

Casa Mexa. Fotó: Csomos Attila

A papírral bélelt műanyag kosárban érkező tacók valóban megérdemlik a dobogós helyet. A birria taco szinte pontosan olyan, amilyennek a lassan főtt, sajttal összesütött marhahúsos ételnek lennie kellene, ha létezne elfogadott „nagykönyvi” recept. A marhahús omlós és ízletes, a tortilla igazán autentikus, mellé pedig friss, apróra vágott ananász, koriander, hagyma és lime-gerezd jár. Nem érheti panasz az enyhén pikáns, jól fűszerezett sertéshúsos al pastor változatot, de a hosszan pácolt malackából született cochinitát sem. Noha az első találkozásom a mexikói konyhával a quesadillával történt (tizenhat-tizenhét éves lehettem, amikor féltestvérem, Csilla elvitt a Kazinczy utcában működő, 2021-ben bezárt El Rapidóba), a gyakran kizárólag sajtból és tortillából álló, látványosan és érezhetően zsíros étel, bár kezdetben sokszor rendeltem, sosem lett a kedvencem. A birriás változat azonban egészen más szint: a lassan főtt, szaftos és fűszeres hús egy másik galaxisba vezeti át az ételt. Ráadásul ez a változat még kevéssé ismert, így az újdonság ereje is sokak számára vonzó lehet.

A mexikói taqueriákban általában három-négyféle szószt kínálnak, a Casa Mexában is többféle csípősségű salsa közül választhatunk. Közülük a paradicsomból, chiliből és fűszerekből készült piros szósz (salsa roja), valamint a tomatillo, azaz mexikói földicseresznye és zöld chili ízére alapozott zöld szósz (salsa verde) a legfinomabb. Mivel ebben a műfajban nem jellemző a desszert, az étkezést egy újabb üveg Jarritos zárja. Az 1950-es években alapított mexikói üdítőital-márka valamennyi magyar taqueriában megtalálható, a Síp utcai mexikói enklávé hűtőjében legalább öt-hat íz közül választhatunk. Bár nem olcsó, hatalmas cukortartalma miatt nagyon „itatja” magát, így szerzetesi önfegyelem szükségeltetne ahhoz, hogy nemet mondjunk rá.

Tacóra specializálódott helyként meglepő, hogy a hétfőnként és péntekenként zárva tartó, augusztusban az Oktogonnál már a második egységével debütáló Casa Mexában nincsen Taco Tuesday, de mivel az árak egyébként sem magasak, nem bánjuk különösebben. Ráadásul a vállaltan kutyabarát, ott létünkkor is sok külföldi turistát etető helyen nem kell – nem is lehetne – asztalt foglalni, de szinte így is garantált, hogy lesz helyünk, maximum előbb sorba kell állnunk két-három percet. És a legrosszabb, ami történhet velünk: valaki elkéri tőlünk a szószos tubusokat, hogy aztán a következő tacónál mi kérhessük vissza!