Ozzy, a csodák csodája 

Életének 77. évében elhunyt Ozzy Osbourne. Szinte lehetetlen küldetés egy szokványos nekrológot írni róla. Illetve nem lehetetlen, csak felesleges. Nem is kísérletezem szikár életrajzi adatokkal, maradok néhány szemelvénynél, hátha azokból kibontakozik valami megfogható abból a józan ésszel alig felfogható őrületből, ami körülvette és ami benne lakozott. 

Fotó: Getty images/Mick Hutson

Gyökerek 

 1948-ban született, Angliában, Birminghamben, azon belül is Astonban. Ez nem az angol kisasszonyok világa. Külváros, melós negyed, nagy család, sok tesó, tapintható szegénység, néha kenyérre is alig futja. Innen indul a mesebeli történet a fényűző gazdagságig. A környék egyetlen nevezetessége az Aston Villa labdarúgócsapata, aminek haláláig hűséges szurkolója és támogatója. De Ozzy kedveli ezt a hangulatot, húszéves koráig még a belvárosba is alig mozdul ki. Be. Éli az életét, bandázik a srácokkal, és a helyi és korabeli szokásoknak megfelelően még egy betöréses lopásba is belekeveredik. Kesztyűt húz ugyan, de egy olyat, aminek nincsenek ujjai. Ez már Woody Allen-i magasság és mélység. Lebukik, börtön, az első tetkók. Aztán zenekarokat alapít a haverjaival, legvégül a Black Sabbath nevűt. Gyorsan kiderül, hogy eszméletlen hangja van, a színpadi jelenléte pedig jócskán meghaladja azt, amit extrémnek szoktunk nevezni. 

A korszak 

 A hatvanas éveknek vége, az összes illúziójával együtt. A hippikből yuppik lesznek, a rock and rollból egyre nagyobb üzlet. Az addigi sztárok vagy meghaltak, vagy leléptek. Ekkor ütött be a karcos hard rock, ami aztán megágyazott a heavy metalnak, és egészen a punkok felbukkanásáig vitte a prímet. Már ami a nehéz zenét illeti. Megjelenik egy fantasztikus triumvirátus (Led Zeppelin, Deep Purple, Black Sabbath), és mindent letarolnak. Aki kezdőként gitárt vesz a kezébe, a Starway to Heaven (Zepp), a Smoke on the Water (Purple) vagy az Iron Man (Sabbath) riffjeit nyüstöli kegyetlenül. Lobog a rőzse, dőlnek a drogok, a csajok és a lóvé. 

Mindeközben Budapesten 

 Az első Black Sabbath-lemezemet (bakelit, vinil természetesen), a Paranoidot egy lepukkant (doh–rántott hús kombó szaga és illata szitál a levegőben) Múzeum körúti kapualjban, közvetlenül a Központi Antikvárium mellett vásároltam egy neppertől háromszáz forintért. Jugó nyomás, vajdasági csibészek csempészték a cuccot a farmerekkel együtt, aztán a dílerek terítették.  Mindent meg lehetett kapni nem sokkal a megjelenése után. A hely ismert volt a táncdalfesztiválok zenéinél menőbb stílusokat kedvelők táborában, és persze a zsaruk is tudtak róla. Így aztán amikor megjelentek a fakabátok, olyan sürgés-forgás támadt, mint egy nápolyi illegális cigarettapiacon, menekült, ki merre látott. Hazavittem a zsákmányt, és feltekertem a hangerőt a csehszlovák motyón. Valószínűleg volt némi headbang és léggitár is, erre már nem emlékszem pontosan. Szegény édesanyám, akit végtelen türelemmel áldott meg a Jóisten (ezt most látom csak pontosan, hogy rohamosan öregszem, és persze árva is vagyok a tetejébe), és nagyon szépen beszélt hozzám, úgy nagyjából a harmadik számig bírta, bejött a szobába, és Ozzyt túlüvöltve megkérdezte: „Kisfiam, lehalkítanád ezt az őrültet?” Megjegyzését akkor a generációs szakadék létezésének bizonyítékaként értékeltem, de ma már tudom, anyám zseniális diagnoszta volt. Ozzy komplett őrült volt, és konzekvensen az is maradt. 

Az őrület romjain 

 Aztán a drogok átvették az irányítást a dolgok felett. Ozzy mindent beszedett, amit addig az indiánok kikísérleteztek és a  tudomány feltalált, a szerekre ivott, mint a sörösló, és egyre kiszámíthatatlanabbul viselkedett. Mindez szakításhoz vezetett, a zenekar több énekest is kipróbált, mérsékelt sikerrel, Ozzy viszont az addiktológusok összes megállapításának eleven cáfolataként izgalmas szólókarrierbe bonyolódott. Holott a puszta életben maradása is maga volt a csoda. Lenyelt egy méhet, miközben száz kilométeres sebességgel motorozott, kitört a nyaka egy quadbalesetben, és különösképpen vonzotta majdnem minden, ami repül. Egy alkalommal leharapta egy denevér fejét, máskor egy galambét, és kis híján a fejére esett egy lezuhanó utasszállító repülőgép.  

A gének 

 A Sötétség Hercegének túlélési képessége, amellyel kijött néhányszor a klinikai halál állapotából, és amely csak Keith Richardséhoz mérhető, felkeltette a genetikusok figyelmét is. Amikor felhívták telefonon, hogy egy tudós csoport szeretné feltérképezni a teljes génállományát (ge-nom), Ozzynak lövése sem volt, hogy miről beszélnek. Majd úgy vélte, hogy a kerti törpéjét (gnome) akarják megkaparintani. „Egyszerűen csak nem értettem, hogy mi a f…szt akar tőlem. Azt hittem, hogy arról a fehér szakállú, piros sapkás kiscsávóról beszél, aki évek óta a kert végében álldogál” – emlékezett később. Szerencsénkre, mert saját bevallása szerint teljesen kiestek neki a hetvenes és a nyolcvanas évek. Más források szerint ez történt az 1968-tól napjainkig tartó teljes időszakkal.  

Dr. Ozzy 

Mindezek ellenére egy időben orvosi és életmódtanácsokkal látta el saját rovatában a Sunday Times Magazine és a Rolling Stone ilyesmikre fogékony olvasóit, akik a leveleikkel bombázták Dr. Ozzyt. Erre persze mondhatnánk, hogy ez veszélyes húzás, és kecskére a káposztát. Viszont Ozzy káprázatos alakítást nyújtott. Ellenállhatatlanul vicces volt – és felelősségteljes. Mindenkit óva intett a drogoktól, az alkoholtól, a cigitől, és következetesen felhívta a figyelmet a megelőzés fontosságára. Nem lett szentfazék, de így írt. „De tudod mit? Ha bárki tanul az én eszement szarságaimból, és egyet sem csinál utánam, ha le tudnak vonni valami tanulságot abból a sok őrületes, elb…szott dologból, amin a családom keresztülment az évek során, nekem már több mint elég. Dr. Ozzy elvégezte a feladatát.” És persze ő lett a Nyugati Civilizáció Legműködésképtelenebb Családjának Feje, aki akár egy epizódot is látott az Osbournes című tévésorozatból, soha nem felejti. 

Búcsú 

 És úgy ment el, mint egy király vagy legalábbis egy afrikai császár. Ült a trónusán, kezeit egy botra kulcsolva az utoljára összerántott Black Sabbath-koncerten, és énekelt. 

 Borítókép: Ozzy Osbourne egy koncerten 1997-ben (Fotó: Getty images/Mick Hutson)