„A gyermeki énemet próbáltam tudatosan megőrizni” – mondja Góbi Rita táncművész a Lugas interjúsorozatában

Góbi Rita táncművész, koreográfus, pedagógus munkáira egyaránt jellemző a bátor kísérletezés és a koreográfia precíz kidolgozottsága. Stílusában jelen van a geometria, a minimalizmus, előadásaiban pedig a mozgás, a zene és a vetített látványvilág, fénytechnika szoros összhangja teremti meg a darabok futurisztikus atmoszféráját.

Fotó: Kurucz Árpád

– Drezda, Amszterdam, New York, Tokió, Szöul — járt mindezeken a helyeken. Mindenhol más a kultúra. Mit tudott mindezekből összegyűjteni és beépíteni a saját táncnyelvébe?

– Nagyon hálás vagyok, hogy a Magyar Táncművészeti Főiskolán lehetőségem volt rendszeresen külföldi nyári egyetemekre utazni, ahol modern, kortárs technikákat is tanulhattam. Budapesten ugyanis akkor még csak balett szak létezett, ami nagyon jó alap, de én valami mást is kerestem. Tíz év után mint diplomás balettművész azt éreztem, hogy még nem vagyok kész, még több tudást kell magamba táplálnom. Az a tanár, aki Drezdában tanított, igazgató lett az amszterdami egyetemen és meghívott, hogy ösztöndíjjal tanuljak náluk. Később megtapasztaltam, hogy a tánc egy olyan globális nyelv, ami bárhol a világon működik. Vannak különböző kultúrák, de amikor egy próbateremben vagy a színpadon vagyunk, akkor eggyé formálódunk. Ha valaki Japánban vagy Mexikóban él, és tánccal foglalkozik, akkor ugyanazt éli meg, mint mi, ugyanazokon a folyamatokon megyünk keresztül. A színpad mindenütt színpad, az embereknek van lelkük, éreznek és gondolkodnak.

– Hogy folytatódott itthon a pályája?

– A nagy múltú Pécsi Baletthez kerültem, ami jó indulás volt. Jelentős tapasztalatot szereztem régi klasszikus darabokban. Saját koreográfiákat is készítettem, sok alkotóval találkoztam. Amikor eljöttem onnan, úgy éreztem, hogy a mélyre kell ásnom a saját dolgaimban, fel kell fedeznem a belső táncomat. Szerettem volna még nagyobbat nyitni és még szélsőségesebb dolgokat kipróbálni. Célom, hogy átlépjem a komfortzónát, abszurd, kísérleti, szokatlan dolgokat vállaljak. Színészi feladatok és a divatvilág is megtalált, filmekben is szerepelhettem.

– Mindez megvalósult? 

– Igen, tíz évig dolgoztam független művészként, sok mindent kipróbálhattam. 

– Melyik a legemlékezetesebb?

– Maximális intenzitással töltöttem ki a napjaim a tánccal. Egy nap alatt három munkafolyamatban vehettem részt, kisebb-nagyobb projektekbe hívtak, éjjel pedig folytattam a kísérleti műhelymunkákat. Nagyon meghatározó volt, hogy Jancsó Miklós látott a színpadon és meghívott a készülő filmjébe. Szerepeltem például az Ede megevé ebédem című játékfilmjében, és az utolsó szkeccsfilmjének a forgatását sem feledem. Bozsik Yvette Társulatában is sokat dolgoztam, ahol megtapasztalhattam azt is, milyen gyerekeknek előadni, hogyan kell jelen lenni gyerekközönség előtt.

– A Hacukalandot nagyon szeretik a gyerekek. Ez hogy született?

– A Hacukaland előtörténete az, hogy sokat dolgozom bábszínészekkel, -rendezőkkel és -színházakban, hatással vagyunk egymásra. A kaposvári BábSzíntérrel együttműködésben született meg az előadás, amivel sokat járom a világot. Az előadásaimban nem beszélek, azt tartom fontosnak, hogy az a kép, ami megjelenik előttük, történeteket kreáljon bennük. Vagyis nyugodtan használják a fantáziájukat. Minden egyes gyerekelőadás után interaktív mozgásfoglalkozásra, játékra hívom a fiatalokat, ahol a testrészeinkkel ismerkedünk, táncolunk.

– A koreográfiáiban mit tart a legfontosabbnak?

– A koreográfia nem csupán forma, hanem gondolatok és érzések testi megjelenítése. A legtöbb koreográfiám technikailag nagyon nehéz, ilyenkor a test túllépi a mindennapi létezés határait. Ha ez megvan, akkor történik meg az a fajta átalakulás, ami engem érdekel. Szeretek kutatni, kísérletezni. Mindig célom volt valami szokatlant, személyeset, egyedit adni az embereknek. A tánc technikáját meg kell tanulni, sok stílust sajátítottam el, de volt egy pont, amikor megkérdeztem magamtól, vajon ki vagyok én, mi az én táncom? Ekkor határoztam el, hogy csakis a saját stílusom csiszolásával, megértésével foglalkozzak, sötétben, zene nélkül improvizáltam. Fontos, hogy a mozdulat egy belső zenére szülessen. A zenész így már a partnerem tud lenni, és össze tud simulni a két művészeti ág.

– Ön a Góbi Rita Társulat/Gobi Dance Company alapítója, amely a a kortárs tánc egyik legsajátosabb hangját képviseli Magyarországon és nemzetközi szinten is.
– 2006-ban alakultunk meg. Előadásaink a kortárs tánc és a színház határterületén mozognak, gyakran reflektálnak társadalmi kérdésekre és mindig a fizikai és érzelmi kifejezés határát feszegetik. Az elmúlt években csak kis létszámú projektekre tudok foglalkoztatni embereket, még nincs színházunk, nincs próbatermünk, de az otthonunk az egész világ, a darabok folyamatosan turnén vannak.

– Min dolgozik most?

– Október végére a ljubljanai En-Knap Társulatnak készül egy felnőtt teljes estés darab, ami után Vietnámban, majd Finnországban turnézunk. A budapesti Közép-Európa Táncszínház számára 2026 elején készül egy új felnőtt mű, majd tavasszal a békéscsabai Napsugár Bábszínháznak fogom megálmodni az új gyerekdarabot. Mindezek között Pécsett operára, Sopronban operettre, Szabadkán gyerekdarabra készülünk; ezeknek a mozgás részét kell kitalálnom. Imádok rendezőkkel együttműködni, nagyon jó valamihez hozzáadni, mozgással megbolygatni a színpadot. A Góbi Rita Társulat repertoárja is bővül, folyamatosan keressük a jövőbeli együttműködéseket, dolgozunk rajtuk.

– Hogy tudja megőrizni kortalanságát? Mi a titka?

– Van ebben egy tudatos dolog, hiszen gyerekkorban az ember még nagyon önmaga, nagyon tiszta. A gyermeki énemet próbáltam tudatosan megőrizni, mert onnan jön elő az igazi mozdulat. Ekkor alakultak ki az első saját mozdulataim, amelyeket az akkori tánctanárom ma is felfedez nálam. Azt a felhőtlen időszakot próbálom megőrizni az akadálypályák mellett is. Mivel a táncművészet csak a mostban létezik, nem tudjuk később a falra akasztani, posztamensre rakni, kivetíteni, nagy a motivációm, hogy most kell játszanom, most kell alkotnom.

Borítókép: Góbi Rita táncművész (Fotó: Kurucz Árpád)