Fel kell hívni a figyelmet

Rubovszky Rita, a Ciszterci Iskolai Főhatóság főigazgatója, szeptembertől az Erdő Péter bíboros-prímás által alapított Hetvenkét Tanítvány Mozgalom elnöke nemrég hosszú írásban reagált az ombudsman leköszönő helyettese által közzétett, az egyházi iskolákat szegregációval vádoló jelentésre. Erről, tágabban az oktatásról és az értelmiség feladatáról beszélgettünk vele.

Fotó: Ladoczki Balazs

– Nem érzi, hogy az egész problémakört harmincöt éve púder fedi, ráadásul elég egyszínűnek látszik? Ha van változás, ez pusztán annyi, hogy mindig újabb és újabb ugyanolyan réteg kenődik rá.

– Ez a púder – ha már ezt a terminust használjuk – sokkal régebb óta rajta van, mint harmincöt év. Hiszen a Kádár-rendszerben történt, hogy elszakították a roma társadalom egy részét – igaz ez a falvakban élő magyarokra is – a saját életformájától, helyi értékétől, mesterségeitől és vált gyökértelenné. Jött a rendszerváltás, megszűntek a munkahelyek, elveszett a tartást, megbecsülést adó létezés lehetősége. Aztán ott van a demográfia, miközben a magyar lakosság lélekszáma csökkent, a roma társadalomé egészen mostanáig – már megállni látszik – nőtt, az ország bizonyos területein megváltoztak az etnikai arányok.

– Azt gondolná az ember, harmincöt év elég hosszú idő ahhoz, hogy változások történjenek…

– Beszélni kell magáról az oktatásügyről. Az oktatás évszázadokon keresztül egy szűk társadalmi réteg számára volt csak elérhető. Azt lehet mondani, hogy a XIX. századtól robbant rá Euró­­pára a kötelező iskoláztatás intézménye. Számarányában azonban a népesség a XIX. századhoz képest kétszázszorosára nőtt. Tehát nemcsak hogy bevezettük a kötelező iskoláztatás intézményét, hanem egész Európában, Magyarországon is volt egy iszonyatos demográfiai robbanás, és ebben számarányosan az előző évszázadhoz képest is hihetetlen erős helyet foglal el a cigányság. Nincsen fölkészülve az oktatás sem Magyarországon, sem sehol arra, hogy kötelezően mindenkit ugyanolyan szinten, ugyanazok között a körülmények között oktasson. Ez lehetetlen.

– Ki nem mondva mégis mintha ez lenne az elvárás.

– Az ugye nyilvánvaló, hogy eltérő szocializációjú gyerekeket nem lehet ugyanazokkal a módszerekkel oktatni. Teljesen más nyelvi és kulturális kódrendszerről beszélünk adott esetben. Ezt az ország egyetlen NAT-tal próbálja megoldani. Nem lehet. Szeretném hangsúlyozni, ez nemcsak magyar probléma, de a kötelező iskoláztatás polarizáltságára az oktatásnak nincs válasza. És akkor még csak ez sem elég. Nemcsak hogy nincsen válasza, hanem miután az oktatás minimálisan nem követi le az elmúlt harmincöt év különböző változásait, körülbelül olyan paradigmarendszerben oktatunk, mint amilyenben tettük ezt 1972-ben. Ráadásul ebbe jön bele az összes gyerek digitálistartalom-gyártás adta nyelvi kódja, közösségi oldala, mesterséges intelligencia és algoritmus által generált korosztályos tartalma, ami teljesen elszakítja attól a tartalomtól, amit egyébként a tankönyv ad neki, amit a tanár ismer, és ráadá­sul bezárja nyolc-kilencéves korában a saját világába. Ez a helyzet.

– Hogy segít ezen egy olyan jelentés, amit az ombudsman helyettese tett közzé?

– Felemás módon vagyok ezzel a jelentéssel, ezért is reagáltam rá. Egyrészt van igazságtartalma. Mert az iskoláknak, az egyházi iskoláknak bizony el kell ismerniük, hogy vannak igazságtalan és a kereszténység alapértékeivel nem összeegyeztethető gyakorlatok. Ilyen, amikor az egyházi iskola nem vesz föl a problémás gyermeket, mert az kellemetlen, és a többi szülő se szereti, hogyha ilyen gyerek van az osztályban. Ez nem csak az egyházi iskolára igaz, sok állami iskolát lehetne mondani, ahol ez a gyakorlat, de az egyházi iskoláknak élen kellene járniuk abban, hogy a gyerek eredendően Isten képmása, és a keresztény iskolának az a feladata, hogy – Böjte Csaba szavaival élve – a gyerekből kiszeresse azt az isteni képmást, amely annak az életére válasz, amely a hivatását előhívja, és amelyben boldog lesz. Ez a keresztény iskola feladata. Ha ezt nem tölti be, mert a gyereket kizárólag piaci szereplőnek értelmezi, és a problémás gyerekek miatt nem vállalja föl a szülőkkel az esetleges konfliktust, akkor nem tölti be a keresztény iskola hivatását. És mielőtt felháborodnánk ezen a jelentésen, azelőtt nézzünk magunkba és nézzük meg, hogy melyek azok a ­rossz gyakorlatok, amelyeket ki kell gyomlálni a katolikus iskolarendszerből, mert vannak ilyenek. De a jelentésből egyértelműen az az összkép rajzolódik ki, mintha az állami iskolák vesződnének a sok szegény, meg a sok cigány gyerekkel, az egyházi iskolák pedig nem. Ez viszont nem igaz. Emellett a jelentés farkasvakságban szenved, ami egy tudományos jelentésben nem megengedhető. Olyan kutatásokat és olyan statisztikákat publikál, amelyek egyoldalúak, és nincsen mellettük sem az a szempontrendszer, sem az az analitika, amely az összképre tenne föl kérdéseket. Szerintem ez tudomány-módszertanilag elfogadhatatlan. De pont a kétarcúsága miatt érdemes erről társadalmi vitát kezdeményezni, és az nagyon egészséges, ha egy ilyen szöveg kapcsán összeülünk és fölteszünk kérdéseket. Azt hiszem, jó az a folyamat, amit elindított.

– Bennem sokszor felmerül, ebben a társadalmi térben lehet-e bármiről értelmesen beszélni, ad absurdum vitatkozni?

– Azt hiszem, közösségi média ide, a társadalom polarizáltsága oda, az értelmiség dolga, hogy lássa, mi az, amiről hangosabban kell beszélni, mert ha nem tesszük, a jövőben ránk omolhat. Például hogy jelenleg a kötelező iskoláztatás mellett létrejön 30 százaléknyi funkcionális analfabéta réteg, amelyik a munka világának hagyományos terei megszűntével képtelen lesz integrálódni abba az egyre több szociális és intellektuális kompetenciát kívánó világba, amivé változik. Nagy valószínűséggel szélsőséges lesz, radikalizálódik, bűnözni fog, a szociális igényeit egyre károsabb politikai és szociális tömörülésekben fogja megélni. Egyébként ennek az első lépését látjuk a kommentekben, abban a valóságos gyűlöletbeszédben, ami jelen pillanatban a kommenteket jellemzi. Komolyan kellene venni. Minél nagyobbra dagasztjuk ezt a réteget, annál valószínűbb, hogy ránk fog omlani. Az a feladatunk, hogy mindenhol elmondjuk, hogy így megyünk bele a pusztulásba.

– Ősztől ön az elnöke a Hetvenkét Tanítvány Mozgalomnak. Mi ez a mozgalom, mi a célja, mit csinál?

– A mozgalom célja éppen az, hogy felhívja a figyelmet azokra az értékekre, amelyek mentén egy egészséges társadalom működhet. Ez alapvetően egy katolikus mozgalom, az Esztergom–Budapesti főegyházmegye alapította, Erdő Péter bíboros. Egy értelmiségi mozgalom volt mindig abban az értelemben, hogy különböző szakmai műhelyek próbáltak katolikus válaszokat találni a világ kérdéseire, másrészt összefogott katolikus lelkiségi mozgalmakat meg különböző speciálisabb missziót ellátókat. Úgy látom, hogy a bíboros úr a mostani kinevezéssel egyrészt megerősítette ennek az értelmiségi jellegét, mert nemcsak engem nevezett ki, hanem egy elnökséget, amelynek tagjai Gájer László, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Karának professzora, Martos Levente Balázs esztergom-budapesti segédpüspök, Molnár Antal, a Római Magyar Akadémia emeritus igazgatója, Nyiri Szabolcs, a COLAS Hungária technológiai igazgatója, Pethesné Dávid Beáta, a Semmelweis Egyetem Egészségügyi Közszolgálati Karának megbízott dékánja és Török Bernát, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem docense, az Eötvös József Kutatóközpont főigazgatója. Azt lehet mondhatni, csupa olyan embert kért fel, akiknek megkérdőjelezhetetlen a tudásuk a saját szakmájukban. Azt kérte tőlünk, segítsük őt magát és a katolikus püspöki kart bizonyos kérdések tartalomgyártásában, másrészt, hogy segítsük azokat a katolikus szakmai műhelyeket, amelyek válaszokat szeretnének találni. Például, ha valakinek egy területen van tapasztalata, vannak kutatásai, van víziója, akkor a mozgalom odarakja mellé az egyházi tapasztalatot, odarakja az egyház álláspontját. Vagy van olyan helyi értéke, hogy tükröt tud tartani bizonyos egyházi gyakorlatok elé. Ez szerintem fontosabb, mint az elmúlt évtizedekben bármikor, mert az értelmiség szerepe kezd egyre inkább megkérdőjeleződni a világban. Legutóbb például Krasznahorkai László stockholmi beszéde arról szólt, hogy egy civilizációnak a végét kezdjük járni, és hogy azok a válságtünetek, amelyeket érzünk, azok nem felszíniek, hanem a hanyatlás kísérőjelenségei. Az angyal már nem fölfelé néz, köztünk jár, de már nem is értjük az üzenetet. A Hetvenkét Tanítvány Mozgalom válasza erre az, hogy igen, igaz a Krasznahorkai-beszéd, mi is így látjuk, de szeretnénk ellenpontot felmutatni, és az ellenpontunknak a közepe az evangé­liumban gyökerező, nagyon egyszerű válasz, amelynek az alapja mégis az emberi méltóság és a szeretet. És nem tudunk, és nem is szeretnénk megállni annál a pontnál, amely nem látja többet az angyali üdvözletben az angyalt, mert számunkra nem a megatrend ad választ, hanem az angyali üdvözletnek az örökkévalósága.