A magyar élet tragikuma

A világtól elszakadt író éppen olyan szánandó, nyomorult váz, mint a közösségéből kiszakadt. Az irodalom tehát sok összetevőnek az eredője – midőn ezek mind együtt vannak, szerencsésen találkoznak, akkor beszélhetünk világot lélegző remekről.

Forrás: Fortepan

A két világháború közötti kulturális és művészeti intenciók (esztétikai és etikai dimenziójukat tekintve egyaránt), valamint szellemi irányzatok közül a leginkább a hagyományos magyar társadalomhoz és a magyar földhöz kötődő, s politikai nagyotmondást elhagyva, szó szerint értve és tanulmányozva a parasztság mindennapjait, a népi mozgalom, illetve a népi írók csoportja volt. A magyar nép és a vidéki Magyarország – elsősorban a kisebb-nagyobb földtulajdonnal rendelkező vagy éppen teljesen vagyontalan – paraszti rétegek sorsával foglalkozó – elsősorban fiatal – értelmiségiek a Márciusi Frontban tömörültek az 1930-as végén–1940-es évek elején. A két „pogány ideológia”, a Németország felől közeledő nácizmus és a Szovjetunió irányából támadó kommunizmus ellenében fogalmaztak meg egy harmadik utas irányzatot. Ennek jegyében jött létre a szervezetük, majd részben arra alapozva 1939-ben éppen Makón, a Viharsarok egyik legemblematikusabb városában a Nemzeti Parasztpárt. Ezen törekvéseknek volt az egyik meghatározó alakja a százhuszonöt éve született Féja Géza (1900. december 19. – 1978. augusztus 14.), aki a felvidéki Léván szocializálódott, ahol fölcseperedve és felnőtté válva tapasztalta meg a kisebbségi magyar sorsot. Később aztán a budapesti egyetem bölcsészkarát végezte el, a nagynevű Eötvös Collegium tagjaként magyar–német szakos középiskolai tanári, majd polgári iskolai tanári diplomát szerzett. Előbb az Esztergom-táborhegyi nevelőintézet egyik pedagógusa, igazgatóhelyettese volt, ezt követően budapesti középiskolában tanított.

Irodalmi érdeklődése hamar megnyilvánult. Első publikációi versek voltak (a Nyugatban huszonkét évesen debütált költőként), de már fiatalon számos kritikát írt és korának irodalmi életét, alkotóit és műveit vizsgálta példátlan alapossággal, ugyanakkor komoly tárgyszerűséggel és egyedi intuivitással egyszerre. Egyik első méltatója volt Szabó Pálnak, a népi írók egyik sajátos hangvételű alkotójának éppúgy, mint a népköltészeti hagyományt a huszadik századi egyéni és társadalmi problémákkal elegyítő Sinka Istvánnak. Lapszerkesztőként is dolgozott, de a legnagyobb hírnevet, s számos követőjét és még több ellenségét a Viharsarok című szociográfiájával szerezte. Ebben a munkájában a két háború közötti Dél-Alföld (a mai Békés és Csongrád–Csanád vármegye) társadalmi viszonyait ábrázolta kíméletlen őszinteséggel és bátorsággal. A parasztpolgárosodás lokális sajátosságaira éppúgy fölhívta a figyelmet, mint a mezőgazdasági cselédek és a föld nélküli zsellérek – a nagybirtokrendszer miat­ti – keserves és küzdelmes életére. Ugyan a Sárközi György szerkesztésében kiadott Magyarország felfedezése sorozat részeként szociográfiának szánta szövegét, írógépén mégis szépirodalmi igényű alkotás született, amely nemcsak Kovács Imre és Erdei Ferenc hasonló ihletésű és intenciójú műveinek, A néma forradalomnak és a Futóhomoknak, de Illyés Gyula Puszták népe című regényének is méltó párja. A Viharsarok miatt Féja Gézát 1937 őszén nemzetgyalázás címén perbe fogták és elítélték, a tanári pályától eltávolították. Előtte azonban, 1937. március 15-én ő olvasta föl a Nemzeti Múzeum lépcsőjéről a Márciusi Front tizenkét pontos kiáltványát.

Sajátosan szubjektív fölfogású, ugyanakkor különösen nagy erudícióról árulkodó magyar irodalomtörténetet írt, amelynek három kötete a harmincas-negyvenes évek fordulóján jelent meg, de történeti esszét szentelt Dózsa Györgynek és Kossuth Lajosnak, monografikus igényű irodalomtörténeti könyvet Móricz Zsigmondnak és Tamási Áronnak. A Visegrádi esték című regényé­ben Kossuth és Görgey Artúr ellentéte kapcsán eltérő személyiségüket és politikai preferenciájukat mutatta be érzékletesen, s ezzel a legalaposabban Kosáry Domokos által kutatott évszázados Görgey-kérdés értelmezési keretrendszeréhez és irodalmi recepciójához is hozzájárult. 1945 után a kiépülő kommunista diktatúra, mint ahogy a harmadik utas gondolkodókat általában, őt sem látta szívesen a fővárosi irodalmi életben, ezért Békéscsabára került könyvtárosnak, ahonnan csak 1956 után térhetett vissza Budapestre, ahol az Országos Széchényi Könyvtár tudományos főmunkatársaként dolgozott nyugdíjba vonulásáig. Az ötvenhatos forradalom idején a Petőfi Párt (amely néven akkoriban a Nemzeti Parasztpárt szerveződött újjá néhány hétre) lapjának, az Új Magyarországnak a főszerkesztőjévé nevezték ki, ami miatt a kádári diktatúra alatt hosszú ideig megfigyelték.

A József Attila-díjat csak későn, hatvanhat éves korában kapta meg, de élete végéig aktív publikációs tevékenységet folytatott. Szerteágazó érdeklődését és szellemi nyitottságát igazolja, hogy a tizenkilencedik–huszadik század fordulóján a Viharsarokban tevékenykedő katolikus plébános – ahogy bírálói nevezték: a „parasztpap”, vagy ahogy Móra Ferenc említette: „az utolsó magyar sámán” – Kálmány Lajos (aki egyébként az alföldi folklór egyik legnagyobb korabeli gyűjtője volt) tevékenységéről expresszív esszét írt, vagy hogy Mihail Bulgakov zseniális regényének, A Mester és Margaritának az egyik első magyarországi értő olvasója és interpretálója volt, s hozzájárult a könyv rétegeinek és szellemi esszenciájának a magyar közönség számára való fölfejtéséhez.
A tragikus sorsú népköltészeti gyűjtőről és tudós papról, Kálmány Lajosról írta a következőket. „A könyveiből szerettem meg. Mindent elolvastam, amit írtak róla és meglelhettem. Akkor éreztem át igazán tragikumát, midőn néhány évvel halála után fölkerestem a szegedi házat, ahol utolsó éveiben lakott és meghalt. Megdöbbentem. Régi ház volt, földszinti ablakai a földhöz közeledtek, a vakolat hámlott, falai egészen átnedvesedtek, pincelakásnak hatott, pedig módosabb ember építhette, emeletet is húzatott reá, mégis nyomortanyának tetszett. Maga főzött itt kis dobkályháján, gyerekektől vásárolt félig használt krajcáros füzetet kéziratpapírnak. Szegénysége vitte ide? A nyugdíjas pap nyomorúsága? Nem, sokkal irgalmatlanabb erő taszította ebbe a dohos, nedves odúba: életének és az egykorú magyar életnek a tragikuma. Ide kellett jutnia, és itt találta meg a helyét, egész lényével hitte, vallotta, hogy ez dukál a kitagadottnak.”

Féja Géza a Bulgakov című esszéjében az orosz alkotó írói világának leírásakor talán saját írói hitvallását is belefogalmazta soraiba. Mint írta: „Az író világának szerves része a társadalom a maga teljességében, minden ellentmondásával, válságával és sorskérdésével. A civilizált ember egyre inkább társadalmi lénnyé válik, ugyanakkor egyéniség és személyiség is, illetve annak kellene lennie, de tartósan kísért a sablonná nyomorodás veszedelme. Az egyéniség elszürkülése, a személyiség lassú foszladozása, illetve csöndes feloszlása az ember értékcsökkenésével jár, s az emberségé­ben csökkenő társadalom nyilván kevésbé képes teremtő történelmi mozdulatokra. (Ezek az alaptételek természetesen érvényesek az íróra és az irodalomra is.) Az ember idegvégződései nem csupán a társadalom jeleit és moraját veszik fel, de a világ üzeneteit is. A mindenségben élünk, szerves részei vagyunk, a világ átélése, fölérzése ugyancsak elemi emberi törekvés, írói feladat, már az ősköltészetnek, illetve a folklórnak sajátja. A világtól elszakadt író éppen olyan szánandó, nyomorult váz, mint a közösségéből kiszakadt. Az irodalom tehát sok összetevőnek az eredője – midőn ezek mind együtt vannak, szerencsésen találkoznak, akkor beszélhetünk világot lélegző remekről. Bulgakov ilyet hagyott reánk.” S ma már tudjuk, hogy Féja Géza művei is ilyenek.

(Borítőkép: Tamási Áron és Féja Géza)