A magyar élet tragikuma

A világtól elszakadt író éppen olyan szánandó, nyomorult váz, mint a közösségéből kiszakadt. Az irodalom tehát sok összetevőnek az eredője – midőn ezek mind együtt vannak, szerencsésen találkoznak, akkor beszélhetünk világot lélegző remekről.

Forrás: Fortepan

Sajátosan szubjektív fölfogású, ugyanakkor különösen nagy erudícióról árulkodó magyar irodalomtörténetet írt, amelynek három kötete a harmincas-negyvenes évek fordulóján jelent meg, de történeti esszét szentelt Dózsa Györgynek és Kossuth Lajosnak, monografikus igényű irodalomtörténeti könyvet Móricz Zsigmondnak és Tamási Áronnak. A Visegrádi esték című regényé­ben Kossuth és Görgey Artúr ellentéte kapcsán eltérő személyiségüket és politikai preferenciájukat mutatta be érzékletesen, s ezzel a legalaposabban Kosáry Domokos által kutatott évszázados Görgey-kérdés értelmezési keretrendszeréhez és irodalmi recepciójához is hozzájárult. 1945 után a kiépülő kommunista diktatúra, mint ahogy a harmadik utas gondolkodókat általában, őt sem látta szívesen a fővárosi irodalmi életben, ezért Békéscsabára került könyvtárosnak, ahonnan csak 1956 után térhetett vissza Budapestre, ahol az Országos Széchényi Könyvtár tudományos főmunkatársaként dolgozott nyugdíjba vonulásáig. Az ötvenhatos forradalom idején a Petőfi Párt (amely néven akkoriban a Nemzeti Parasztpárt szerveződött újjá néhány hétre) lapjának, az Új Magyarországnak a főszerkesztőjévé nevezték ki, ami miatt a kádári diktatúra alatt hosszú ideig megfigyelték.

A József Attila-díjat csak későn, hatvanhat éves korában kapta meg, de élete végéig aktív publikációs tevékenységet folytatott. Szerteágazó érdeklődését és szellemi nyitottságát igazolja, hogy a tizenkilencedik–huszadik század fordulóján a Viharsarokban tevékenykedő katolikus plébános – ahogy bírálói nevezték: a „parasztpap”, vagy ahogy Móra Ferenc említette: „az utolsó magyar sámán” – Kálmány Lajos (aki egyébként az alföldi folklór egyik legnagyobb korabeli gyűjtője volt) tevékenységéről expresszív esszét írt, vagy hogy Mihail Bulgakov zseniális regényének, A Mester és Margaritának az egyik első magyarországi értő olvasója és interpretálója volt, s hozzájárult a könyv rétegeinek és szellemi esszenciájának a magyar közönség számára való fölfejtéséhez.
A tragikus sorsú népköltészeti gyűjtőről és tudós papról, Kálmány Lajosról írta a következőket. „A könyveiből szerettem meg. Mindent elolvastam, amit írtak róla és meglelhettem. Akkor éreztem át igazán tragikumát, midőn néhány évvel halála után fölkerestem a szegedi házat, ahol utolsó éveiben lakott és meghalt. Megdöbbentem. Régi ház volt, földszinti ablakai a földhöz közeledtek, a vakolat hámlott, falai egészen átnedvesedtek, pincelakásnak hatott, pedig módosabb ember építhette, emeletet is húzatott reá, mégis nyomortanyának tetszett. Maga főzött itt kis dobkályháján, gyerekektől vásárolt félig használt krajcáros füzetet kéziratpapírnak. Szegénysége vitte ide? A nyugdíjas pap nyomorúsága? Nem, sokkal irgalmatlanabb erő taszította ebbe a dohos, nedves odúba: életének és az egykorú magyar életnek a tragikuma. Ide kellett jutnia, és itt találta meg a helyét, egész lényével hitte, vallotta, hogy ez dukál a kitagadottnak.”

Féja Géza a Bulgakov című esszéjében az orosz alkotó írói világának leírásakor talán saját írói hitvallását is belefogalmazta soraiba. Mint írta: „Az író világának szerves része a társadalom a maga teljességében, minden ellentmondásával, válságával és sorskérdésével. A civilizált ember egyre inkább társadalmi lénnyé válik, ugyanakkor egyéniség és személyiség is, illetve annak kellene lennie, de tartósan kísért a sablonná nyomorodás veszedelme. Az egyéniség elszürkülése, a személyiség lassú foszladozása, illetve csöndes feloszlása az ember értékcsökkenésével jár, s az emberségé­ben csökkenő társadalom nyilván kevésbé képes teremtő történelmi mozdulatokra. (Ezek az alaptételek természetesen érvényesek az íróra és az irodalomra is.) Az ember idegvégződései nem csupán a társadalom jeleit és moraját veszik fel, de a világ üzeneteit is. A mindenségben élünk, szerves részei vagyunk, a világ átélése, fölérzése ugyancsak elemi emberi törekvés, írói feladat, már az ősköltészetnek, illetve a folklórnak sajátja. A világtól elszakadt író éppen olyan szánandó, nyomorult váz, mint a közösségéből kiszakadt. Az irodalom tehát sok összetevőnek az eredője – midőn ezek mind együtt vannak, szerencsésen találkoznak, akkor beszélhetünk világot lélegző remekről. Bulgakov ilyet hagyott reánk.” S ma már tudjuk, hogy Féja Géza művei is ilyenek.

(Borítőkép: Tamási Áron és Féja Géza)