Aranyló Velence

Az újévi szerencsemalac üldözi a rollerral menekülő Mikulást, de van itt tizenöt kilós porcelánpolip is a kirakatokban. Csupán egy lehetőség a kisebb-nagyobb emléktárgyak megvásárlására január első napjaiban a titokzatos olasz Velencében, ahol az év napjai között nincs különbség, a zsúfolt ivóhelyeken, telített éttermekben alig találni helyet. A szilveszteri bejutás a világhíres városba évről évre milliók vágya, az ötszáz éves gránitköves sikátorjárdákon ütemesen csattognak a húzható, gurítható bőröndök kerekei. Mindenki érezheti: jöttünk, láttunk, és már megyünk is.

Már sötét van, este 18.35-kor a várostérkép tanulmányozásából robajra riadok fel, de nem tűzijáték az, hanem lent, az egy emelettel lentebbi sikátorban a bőröndkerekek pattogása a nagy macskaköveken. Szemben ódon ház, a spaletták zárva, a redőnyök lehúzva, most nincs mögöttük senki.

 

Velence hajdani és mai központja is a Szent Márk tér a hozzá tenger felé kapcsolódó Piazzettával, azaz Terecskével, amelynek – ahogy Petrarca írta – „nincsen párja a földön”, igen közel van. A szűk utcákon és tereken emberhad, az ivóhelyeken tömeg, az éttermekben még nincs telt ház, megrendeléseket elfogadnak, a szilveszteri vacsora ára 100–180 euró között mozog fejenként. Nos, a La Piazza étteremben Angus marha, szarvasgomba, sajttal szórt szicíliai tészták: papardelle, és casarecce keverve képzik az előételeket, a marhasteak után grappával és borral locsolt sütemények következnének. Mi viszont arancinit, rizsben forgatott húsgolyót ettünk egy szerényebb helyen (5–8 euró darabja), a tizenöt éves fiúgyerek fogyaszt egy carbonarát egy jobb helyen 18 euróért, mi pedig ugyanott koktélozunk (7–12 euró az ára). Ennek az étteremnek, és sok elegáns étteremnek az illemhelye borzalmas. Itt például a vécékagyló mellett zuhanytus, egy fülke szolgál az összes vendég számára. Az utcákon nyitva a boltok, mi az internetről letölthető képek alapján a tíz kijelölt tűzijátéknéző hely valamelyikébe igyekszünk. De van még idő éjfélig, a két nagyobb csatornán, a Canal Grande és a Giudecca csatornáján vaporettókon is bejárható a város: óriási a tülekedés a vízhez vezető lépcsőkön, a látogatók sorban állnak. Az üzletekben sokan vásárolgatnak muranói üvegcsodákat kézműves, és Kínában sorozatban gyártottakat is, a már említő rolleres Mikulástól a kutyafigurákon át a tengeri herkentyűket ábrázolókig, jól megfér a kirakatokban Dávid plasztikszobra Jézus, Angela Merkel, Haaland és Elton John figurájával. Megjegyzendő, hogy az olaszok egy része gyönyörű kutyákkal sétálgat, nagyon szeretik az állatokat.

Velence csatornáinak partján minden kisebb-nagyobb téren is templomok, paloták láthatók, legjellegzetesebb építőanyaguk a fehér isztriai márvány. A város hosszú ideig a zenei élet rangos képviselőinek otthona volt; itt került színre az egyik első opera, Claudio Monteverdi Proserpina elrablása című műve. A város leghíresebb zeneszerzője kétségkívül az olasz barokk kimagasló egyénisége, Antonio Vivaldi volt, s az utcákat járva kiderül, hogy este egyes templomokban például Verdi, Rossini, Stravinsky összeállítású zenei koncerteket is tartanak. Az utcákat járva elénk kerül a Sóhajok hídja (Ponte dei Sospiri) is, a börtönt és a dózsepalotát összekötő híd, amelyet Antonio Contino épített 1600-ban isztriai kőből. De nem a tumultusos helyről látjuk, ahonnan mindenki szeretné lefényképezni, hanem a másik oldaláról. A híd elnevezése George Byrontól származik, és a hozzá fűződő sok rémtörténet elterjedése a költőnek és Victor Hugónak köszönhető. Velence igazságszolgáltatása a kor szörnyű börtönviszonyaihoz képest még humánus is volt. 1660-ban a világon itt szüntették meg először a kínzásokat.

„Mi volt ez a furcsa bűvölet és eksztázis, ami elfogta itt a sikátorok közt, miért érezte úgy magát, mint aki végre hazaérkezett? Talán a gyermek álmodhatott ilyesmiről – a gyermek, aki kertes villák lakója volt, de félt a tágas dolgoktól –, talán a kamasz akart élni olyan szűk helyen, ahol minden félnégyzetméternek külön értelme van, tíz lépés már határsértést jelent, évtizedek telnek el egy rozoga asztal mellett, és emberéletek egy karosszékben; de ez sem biztos” – írja Szerb Antal az Utas és holdvilág című művében Velence hangulatának megragadásaképpen.

Velence épületeit egymáshoz közel álló, vörösfenyőből készült cölöpökre építették – mert ez a fa a víz alatt nem rothad el –, amelyek belenyúlnak a tengerfenék homokos és agyagos rétegeibe is, csaknem nyolc méter mélységig. A cölöpök felett isztriai mészkő képezi az épületek alapjait. A házak megtámasztására használt fákat a mai Szlovénia nyugati területein vágták ki, ezzel a mai Kras, Lika és Gorski kotar régiók sivárságát okozva.

A teljes velencei régió lakossága 280 ezer fő, ebből a „centro storicóban” 62 ezren élnek. A történelmi Velence, amely a középkorban kétszázezres lakosságával még Európa egyik, ha nem a legnagyobb városa volt, ma súlyos demográfiai problémákkal küzd. Az intenzív turizmus kísérőjelenségeként kialakult magas megélhetési költségek miatt sokan elvándorolnak – az élelmiszer és közszükségleti cikkek ára néha háromszorosa a mestrei szintnek és a kisebb boltok is sorban bezárnak. Egy jobb állapotú polgárlakás másfél millió eurót is érhet a turisztikai befektetők számára, ezért sok tősgyökeres, például tisztviselői család inkább a szárazföldre költözik, és onnan ingázva jár be a munkahelyére – a megtakarításból pedig jobb életkörülményeket és oktatást nyújt gyermekeinek, akik már nem is térnek vissza a csatornák közé. A lakosság elöregedése komoly probléma, amelyet a befektetők mohósága is súlyosbít – 2007 tavaszán szállodaépítés miatt bontották el a város egyik utolsó játszóterét, miután a ferences rend csak a templomuk kertjéhez tartozó terület eladásából tudta fedezni a konvent épületének felújítását. A távlati tervek között infokommunikációs fejlesztői iparágaknak a szigetvárosban történő letelepítése szerepel, ezek ugyanis csekély környezeti terhelés mellett, élőmunkával tudnának jelentős jövedelmet termelni. Valós veszély azonban, hogy a jelenlegi trend fennmaradása esetén a történelmi városmag a természetes fogyás miatt 2050-re elnéptelenedik, kvázi díszletvárosként „vízi Disneyland” válik belőle. Velence két állandó veszélyforrása ma az eliszaposodás és az acqua alta, azaz időnkénti magas vízállás. A 20. század második felében a környék vegyi üzemeinek, kőolaj-finomítójának környezetszennyezése és a közlekedési eszközök légszennyezése miatt egyre gyorsuló ütemben zajlik a város építészeti emlékeinek pusztulása, süllyedése. A lagúna vízállását állandó megfigyelés alatt tartják, közvetlen fenyegetés esetén szirénák szólalnak meg a városban. A Szent Márk téren és a forgalmas helyeken járópallókat fektetnek le. Gumicsizma nélkül szinte lehetetlenné válhat a gyalogos közlekedés. Egyébként gumicsizmákat nagyon sok szuvenírboltban árulnak is – ezt tapasztalom.

A túlturizmus Velencében komoly probléma, amit a város különféle intézkedésekkel próbál kezelni: bevezettek időszakonként alkalmazott belépési díjat a napközbeni látogatóknak, huszonöt főben korlátozták a turistacsoportok létszámát, hangosbeszélőt nem használhatnak az idegenvezetők, és betiltották a nagy tengerjáró hajók bejutását a városba, de ösztönzik a hosszabb, több éjszakás tartózkodást is.

 

A sikátorokban haladva elveszti időérzékét az ember, a nyüzsgés leírhatatlan, már nem lehet beülni sehová, mindenhol vidám társaságok ülnek az asztaloknál. Az egyik terecskénél kordonos rendőri ellenőrzés, libasorban tipegnek az emberek a rendőrök között, egy gépen számolják az övezetbe beengedett emberek ezreit. A Szent Márk tértől jobbra egy kilométeren, balra három kilométeren át határoztak meg tíz, egyenként lezárt zónát, innen aztán se ki, se be tovább. Jó néhány teraszos étterem található a mi körzetünkben a Riva degli Schiavoni mentén. Hosszas keresgélés után találunk egy asztalt, ahová leülünk, jó idő eltelik mire kijön a riadt tekintetű pincér. Nem, nem volt foglalásunk. És már elmúlt tíz óra, asztalnál nem szolgálhatnak ki vendéget, viszont a pénztárnál elvitelre kérhetünk valamit. Harminc euróért kapunk is két jéggel felpakolt koktélt, amit aztán a korlátokhoz szorítva elfogyaszthatunk a két Celsius-fokos hidegben még. (Eszembe jut a fogorvosom is.) És lőn a tűzijáték, valóban olyan, amit Velence múltja előír és megkíván. A tengeren ezer és ezer gondola, s kisebb nagyobb hajó, lámpáik világítanak, amelyet visszatükröz a víz. Majd 0 óra 40 perckor kialszik az utoljára fellőtt rakéta lehulló fénye is.

Ahogy január elsején beköszönt hidegben húzom a bőröndöt a sok évszázados gránitköveken a Campo S. Lio téren, paf-paf-paf, pafogat a műanyag kerék, és látni még az egyik vendéglátós terasz hordóján az eldőlt vodkásüveg mellett a koktélos poharat, benne még az elnyomott cigarettacsikkekkel, és a tavaly kimért jégkockákkal. A boltok kinyitottak, az éttermekben is sok a vendég, a teraszok gázégőinek hőjében vibrál a levegő, indul a forgatag, megy mindenki a gurulós bőröndjével a vaporettójához. Velence, te csodás!