Ha beírjuk a gugliba, megkapjuk a hivatalos porhintést: A direktíva célja, hogy a vállalatok felelősségteljesebben működjenek az emberi jogok és a környezet védelmében. Kötelezi a vállalatokat arra, hogy azonosítsák, megelőzzék és enyhítsék az emberi jogokra és a környezetre gyakorolt negatív hatásaikat. Az irányelv bevezetésének célja, hogy egységes keretet teremtsen a fenntarthatósági átvilágításra az EU-ban, és elősegítse a fenntarthatóbb gazdasági működést.

Szóval emberi jogok, környezet, fenntarthatóság, blabla. Persze alapvetően jó és fontos dolgok. De közben az egyik legfőbb emberi jog, a szólásszabadság egyre jobban sérül Nyugat-Európában; a környezetvédelem jegyében atomerőműveket zárnak be és szénbányákat nyitnak helyettük; a fenntarthatóság jelszava alatt pedig betiltják a műanyag szívószálat, és helyette több ezer kilométerről odaszállított, bambuszból készültet kell használni. A politikai vezetők mindenféle pótcselekvésekkel nehezítik a vállalatok működését, hogy erényt fitogtatva mutogathassák, milyen jó emberek ők. Az euró­pai vállalatok versenyképessége a fasorba’ sincs ma már sem az amerikaiakéhoz, sem a kínaiakéhoz képest. Pedig mindkét helyen nagyon komoly technológiákat fejlesztettek ki és fejlesztenek egyre komolyabbakat a környezetterhelés csökkentésére. De ezt épp az innováció támogatásával teszik, nem pedig öncélú korlátozásokkal.

És amikor az EU a bürokratikus őrületeit más országokra, azok cégeire is ki akarja terjeszteni, akkor jön az önlábonlövés (más kifejezést is lehetne használni, de tekintettel vagyok az olvasók kifinomult lelkivilágára). Ezt láthattuk most a kőolaj és a földgáz kapcsán. Az európai gazdaságok sikerét, termelékenységét biztosító orosz olajról és gázról kiderült, hogy az gonosz, diktatórikus, kellemetlen és büdös, ezért helyette szabad és demokratikus gáz után kellett nézni. Olyan liberális fellegvárakban sikerült megtalálni, mint Azerbajdzsán vagy Katar. A direktíva azonban, mint üzleti partnerekre, rájuk is vonatkozik.

Így a katari olajcégek számára is kötelező volt a kitermelési, feldolgozási, szállítási folyamat során az emberi jogi és környezetvédelmi megfelelés, az ilyen kérdések kivizsgálása, feltárása és jelentése az EU illetékes hatóságainak. A katari energiaügyi miniszter azonban levelet írt az Európai Bizottságnak, hogy körülbelül hagyják őket békén ilyen marhaságokkal, és inkább nem szállítanak akkor gázt az EU-nak, hanem eladják azt máshol a világban, van rá bőven kereslet. Erre az EU engedményeket tett, két évig nem érvényesíti Katarral szemben az irányelvet, de azért fenntartja. Szóval ki is fújni a levegőt, meg benn is tartani. (Erre is ismer további, csodálatos hasonlatokat a magyar nyelv, de most is az olvasók kifinomult fantáziájára bízom.)

Mindezzel az a fő baj, hogy maga az irányelv is egy elhibázott pótcselekvés, de azzal, hogy fenntartják, de mégsem, a gyengeségüket is megmutatják, és nagyon rossz tárgyalási pozícióba helyezik magukat. Keménykednek, de aztán amikor az apró Katar azt mondja: nem, akkor máris visszakoznak, és kivételeket, engedményeket tesznek. 

A másik katasztrofális döntést Kínával kapcsolatban hozták. Július elején Kaja Kallas, az EU külügyi és biztonságpolitikai főképviselője találkozott Vang Ji kínai külügyminiszterrel. Kallasnak az a fantasztikus ötlete támadt, hogy kihasználja az alkalmat, és kioktatja Kínát az európai értékekből, illetve követeli, hogy hagyjanak fel Oroszország támogatásával az ukrán háborúban. Vang nem kért a kioktatásból, és a kínai küldöttség tagjaitól származó információk szerint állítólag soha korábban nem látták még ilyen mérgesnek, mint akkor.

A hónap végén aztán Ursula von der Le­yen és Hszi Csin-ping kínai elnök találkoztak, ünnepélyes keretek között, az Európai Unió és Kína közötti diplomáciai kapcsolatok felvételének 50. évfordulóján. És Ursulánk itt is emberi jogokból, demokráciából leckéztette Kínát, valamint közölte, hogy az Oroszországnak nyújtott támogatása a legfontosabb, legproblémásabb ügy jelenleg az EU és Kína kapcsolatában. 

És aztán jött az újabb találkozó: ezúttal Donald Trump amerikai elnök várta Von der Leyent Skóciában, a privát golfpályáján. Nem elment hozzá Brüsszelbe, nem semleges helyszínen találkoztak, hanem magához rendelte. Ursula odament és megsemmisült. Kötöttek egy megállapodást, mely szerint az EU nem vet ki vámokat az amerikai termékekre, az USA-ba exportált európai termékeket viszont tizenöt százalékos vámtarifa sújtja. (Von der Leyenék szánalmas magyarázata az európai lakosoknak: örüljünk, hogy nem 50, mert akár ennyi is lehetett volna.) Emellett vállalta, hogy 750 milliárd dollár értékben vásárol az EU energiát az Egyesült Államoktól, 600 milliárdot fektetünk be közvetlenül ottani gazdasági tevékenységekbe, és hasonló nagyságrendű összegért veszünk fegyvereket amerikai gyártóktól. (Amely fegyverek nagy részét aztán Ukrajnának adjuk.)

Hamar kiderült a probléma, hogy Ursula asszonynak és a bizottságnak semmiféle felhatalmazása nincs ilyesmire. A fegyverek vásárlása nem uniós hatáskör, erre az EU-nak forrása sincsen. Ezeket a tagállamoknak kell megvásárolnia. Tehát eldöntötte, hogy majd Németország, Svédország, Portugália stb., és nem utolsósorban Magyarország is, ha akar, ha nem, fegyvereket vásárol az USA-tól, és ha akarja, ha nem, azok egy részét átadja Ukrajnának. 

Több európai ország vezetője is jelezte, hogy a megállapodások elfogadhatatlanok. És valószínűleg Trump is tisztában volt vele, hogy a tagállamok nem fogják benyelni. De sikerült megmutatni az EU jelenlegi igazi arcát. Hogy egy szovjet típusú bürokrá­ciává vált, amely ráerőlteti magát a tagállamokra, de közben semmilyen érdemi előnyt nem ad. Balos, illetve egyéb ellenzéki újságírók, kognitív képességekkel küzdő youtuberek, Facebook- és TikTok-huszárok számára: nem, nem azt mondtam, hogy az EU egyenlő a Szovjetunióval. Hanem hogy a politikai vezetése jelenleg ugyanolyan ­autoriter bürokratikus eszközöket alkalmaz. (Katonákat valóban nem küld ránk, mert nincsenek is neki.)

Számos európai ország és ezek vezetői egyre kevesebb lelkesedést mutatnak a közös Európa iránt. Brüsszeli források szerint már a kormányfők is csak kötelességből ülnek az Európai Tanács ülésein. Már rég nem arról van szó, hogy mindenki egyetértene mindenben, és Magyarország az örök renitens, amely mindig vétózik. Hanem már mindenkiben ott az érdektelenség, a fásultság, hogy ez a projekt nem hozta azt, amit reméltünk tőle.

Miközben akár hozhatná is – ha kompetens, józan gondolkodású, realista vezetői lennének. De a mostaniaknak hiányzik a józan esze, a politikai realitásérzéke. A hitelességüket pedig elvesztették. A felsorolt három üggyel végképp.