Harmincéves a Draconian Times, a rock sötét katedrálisa

Amikor 1995-ben az angol Paradise Lost belépett a surrey-i Ridge Farm stúdióba, a tagok talán maguk sem sejtették, hogy a metál történelem egyik legfontosabb fejezetét írják meg. A Draconian Times nem csupán egy rockalbum lett a sok közül: ez volt az a pillanat, amikor a death-doom mocsarából induló csapat végleg megérkezett a sötét, dallamos fenség birodalmába, létrehozva a gótikus metal meghatározó hangzását.

Paradise Lost Forrás: Paradise Lost

A Paradise Lost együttes útja a kilencvenes évek elején meredeken ívelt felfelé. Az 1991-es Gothic albummal megteremtették a műfaj alapjait, az 1993-as Icon pedig már megmutatta, hogy az énekes Nick Holmes képes a hörgést érzelmes, tiszta, mégis karcos énekre cserélni. A Draconian Times azonban még ezen is túltett. Itt találtak rá arra a tökéletes egyensúlyra, ahol a súlyos gitárok, a templomi orgonákat idéző billentyűsök és a fülbemászó refrének találkoznak, ami abban az időben forradalmi volt a brit színtéren.

A Paradise Lost 30 évvel ezelőtti felállása Fotó: collectorsroom

A melankólia himnuszai

Az albumot nyitó Enchantment zongorás felvezetése az egyik legismertebb intró a metál világában. Ahogy Greg Mackintosh jellegzetes, síró gitárhangzása belép, azonnal érezhető az a fojtogató, mégis felemelő atmoszféra, ami az egész lemezt jellemzi.

A Draconian Times rejti a The Last Time című alkotást is, ami talán a zenekar valaha volt legslágeresebb dala, amely bebizonyította, hogy a gótikus ború is lehet rádióbarát, anélkül, hogy elveszítené az élét. 

Feltevődik a kérdés, hogy a (rock)rádiók miért nem játsszák ma sem a Paradise Lost dalait idehaza, miközben számos gyengébb kvalitású zenekar óriási teret kap nap mint nap, hétről hétre – a kulturális környezetszennyezés jegyében.

Az albumon sokaknál mégis a Forever Failure című opusz viszi a prímet, amely a lemez legátütőbb száma. Holmes itt nyújtja pályafutása egyik legátszellemültebb énekteljesítményét, 

megteremtve a Paradise Lost érzelmi és művészi gravitációs középpontját.

Ez a tétel az, ahol a zenekar végleg levetkőzte a metál műfaji korlátait, és valami olyat alkotott, ami túlmutat a zenén: egy húsba vágó egzisztenciális vallomást.

Az idén 30 éves Draconian Times erénye, hogy nincsenek rajta töltelékdalok. 

A Shadowkings, az Elusive Cure vagy a záró Jaded mind önállóan is megállják a helyüket, együtt pedig egy olyan teljes egészet alkotnak, amely elejétől a végéig beszippantja a hallgatót. Míg sok kilencvenes évekbeli produkció ma már megmosolyogtatóan hat, ez az album megőrizte méltóságát. Hatása tetten érhető olyan zenekaroknál, mint a Katatonia vagy éppen a Moonspell.
A Draconian Times sikere valóban globális volt: toplistás helyezések, telt házas turnék és a fesztiválok nagyszínpadai várták őket. Azonban a zenekar sosem elégedett meg a biztonsági játékkal. Ahelyett, hogy megírták volna a Draconian Times második részét, a következő albummal (One Second) éles váltással az elektronika felé fordultak. Ez utólag nézve még inkább felértékelte az 1995-ös lemezt: ez maradt az a pont, ahol a klasszikus metál ereje és a gótikus esztétika a legtisztább formában találkozott.

Miért fontos ma is, 30 év után?

A Draconian Times nem öregedett. Míg sok kilencvenes évekbeli produkció ma már megmosolyogtatóan hat, ez az album megőrizte méltóságát. Hatása tetten érhető olyan zenekaroknál, mint a Katatonia, a Moonspell vagy éppen a Ghost.

A szövegek – amelyek a hit elvesztéséről, az elszigeteltségről és a belső démonokról szólnak – ma, egy posztpandémiás, bizonytalan világban talán még aktuálisabbak, mint a kilencvenes évek közepén. 

A lemezborító, az a baljóslatú, sötét, vallásos szimbolikával teli grafika pedig örökre beleégett minden metálrajongó emlékezetébe.

A Paradise Lost ezzel az albummal bebizonyította, hogy a sötétség nemcsak félelmetes, hanem gyönyörű és monumentális is lehet.