És itt megint kinyithatnánk ugyanazt az ajtót, mint az előbb, hogy a bennünk önmaguktól, önmagunktól megszülető gondolatok valóban a „semmiből” jönnek-e, vagy valamilyen felsőbb szellemi erő – akár Isten, akár a sátán – hatására születnek-e meg…, tehát hogy az agy valóban az isteni univerzum mikrokozmosza-e, ahogy azt nemcsak a kereszténység, de többek között a hindu vallás is deklarálja. („Ahogy fent, úgy lent”.) De ezt az ajtót ebben a cikkben továbbra sem tárjuk ki, még ha kicsit be-be is nézünk rajta.

Szóval a nagy kérdés, hogy az ember gondolatai az első vagy a második módon születnek-e. Hajlok arra a vélekedésre, és ezt talán a biológia – azon belül is különösen a neurobiológia – is alátámasztja, hogy az ember mindkettőre képes. És az élete során mindkettőt alkalmazza is. Sőt, fejleszteni – vagy elhanyagolni! – is tudja mindkettőre való képességét. És nem véletlen a felkiáltójel az „elhanyagolni” után – erről lesz még szó lejjebb.

Tulajdonképpen ez a két megközelítés, az ember természetének ilyen irányú vizsgálata évezredek óta foglalkoztat minket. Olyannyira, hogy a két különböző szemlélet egészen Platónig és Arisztotelészig vezethető vissza. Utóbbi azt vallotta, hogy az ember a világot az érzékszervein keresztül tudja megismerni. Platón viszont az érzékszerveket eleve kevésnek tartotta ahhoz, hogy a világ valóságát képesek legyünk általuk igazán megismerni, és csak az „árnyékot” látjuk. Viszont az agy „teremt”, mégpedig azáltal, hogy hipotéziseket állít fel, amiket aztán a valóság próbájának tesz ki. Megkérdezi, hogyan működik a világ, ad rá egy lehetséges választ, aztán cselekszik, és kideríti, hogy igaza volt-e. A „teszt” során aztán persze használja az érzékszerveit, így – és ezt már én teszem hozzá – a realista gondolkodás képes jól ötvözni Platónt és Arisztotelészt.

Mint ahogy Einstein is hívő ember volt, bármennyire is igyekeznek ezt sokan vehemensen cáfolni. Nem, nem volt vallásos. Viszont saját maga adott hangot annak a vélekedésének, hogy a világnak kell hogy létezzen valamiféle teremtője, intelligens tervezője. És a tudománynak az a feladata, hogy megismerje mind a tervet, mind pedig magát a tervezőt, az ő szellemiségét. Semmiképp sem volt tehát ateista-materialista.

Mint ahogy a történelem során az emberiség sosem volt az.

Visszaszorult a szellem, és csak a kézzelfogható, materiális dolgokban kezdtünk hinni. (Kissé paradox, hogy ennek ellenére nevezzük „felvilágosodásnak” azt a kort, amikor mindez megkezdődött. De hát a „felvilágosító”, a „fényhozó”, Lucifer épp ezt akarta: elpusztítani az emberben a szellemet, ami összeköti őt Istennel. Na, de mondtam már, hogy ezt a kaput ma, ebben az írásban csak egy-egy pillanatra nyitogatjuk.)

És az ebben a kb. háromszáz évben végbement nagy változás is leginkább talán a nagy brit liberális filozófusok „érdeme”. David Hume, Adam Smith (aki a modern közgazdaságtan egyik megteremtője is) vagy John Stuart Mill. Ők teljesen az „arisztotelészi pályára” állították rá az emberiséget. Persze hosszú ideig tartott, mire teljesen ráálltunk, és voltak közben jó páran, akik próbáltak ellenállni a folyamatnak. Megint némileg paradoxnak tűnhet, de épp a kvantumfizika és annak nagy nevei (Bohr, Heisenberg, Planck, Schrödinger stb.) – vagy a pszichológiában Jung – hozták egy kicsit vissza a platóni gondolatokat. Egyrészt az érzékszerveink korlátozott képességét a teljes valóság megismerésére (Schrödinger macskája, Heisenberg-féle határozatlansági elv stb.), másrészt pedig az embert mint „mikrokozmoszt”, aki a gondolataival teremteni képes.

 Folyamatosan bombáz minket. Pontosabban az érzékszerveinket. Szakadatlanul kapjuk az impulzusokat, ingereket, amikre egyfolytában reagálunk is. Akár fizikailag is (például megyünk és megvesszük a terméket, amire – nyíltan vagy burkoltan – rábeszélnek a reklámok), de érzelmileg pláne. És az érzelmeinket, a gondolatainkat nemcsak befolyásolja, de teljesen le is köti a minket érő impulzuscunami.

És miközben folyamatosan reagálunk, mit nem csinálunk? Nem gondolkodunk, nem kezdeményezünk, nem „teremtünk”. Ha létre is hozunk valamit, annak mindig valamilyen konkrét, materiális célja van. Mindig hasznos. (Most nem a szó morális értelmében, hanem olyan szempontból, hogy az akár saját magunk, akár mások – a főnök, a cég, a közösség stb. – számára valamilyen előnyt jelent, beleértve akár az öncélú élvezetet is.) 

 (Sőt, a létét is tagadni igyekszünk, elkerülni próbálva azt a kellemetlenséget, hogy hát mégsem tudjuk teljes irányításunk alá vonni sem a világot, sem a saját életünket.)

És az emberiségen uralkodni akaró elitnek pontosan ez a célja: hogy csak impulzusokra reagáljunk, a teremtő energiáinkat, agyunk indukciós képességét hanyagoljuk el. Istent pedig ne is keressük.