Az állam nem én vagyok

A magyar életet a tőkefelhalmozás individuális szükségletei uralják.

biblia filozófia tőke 2025. 12. 26. 6:40

Nem vagyok nacionalista, mert nem szeretem az ideológiákat, de áldozathozatalig szeretem a hazámat. Minél idősebb valaki, annál jobban érti ennek az érzelemnek a jelentőségét. Nem azért, mert az idős ember kiszolgáltatottabb, hanem mert az arányokat tisztábban látja. Hogy mi vagyok én, azt csak a nagyobb közösségem által vagyok képes értelmezni, csak a közösségeimen keresztül vagyok képes értelmet kisajtolni a saját értelmem számára. Bármit teszünk is nap mint nap, bárhogy éljük az életünket, a hozzánk legközelebb állók számítanak. A gyereknek a szülők, a szomszédnak a szomszéd, a barátnak a barát, a hívőnek a hívő, művésznek a művész, a munkásnak a munkatárs.

A nehézség ott kezdődik, amikor egy ellenszenves szomszéd, egy ellenséges munkatárs vagy egy istengyűlölő provokál. Nem véletlen, hogy a Biblia egyik legfogósabb parancsa ez: „Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat.” Pontosabban, ahogy Máté írja: „Hallottátok a parancsot: Szeresd felebarátodat, és gyűlöld ellenséged. Én pedig azt mondom nektek, szeressétek ellenségeiteket, és imádkozzatok üldözőitekért!” (Mt 5,43-44) Ennek a parancsnak a megtartása mind közül az egyik legnehezebb. Ebben a parancsban sűrűsödik össze az emberi élet egyik legnagyobb kihívása: az ember mint természeti lény a szemet szemért elv érvényesülését akarja ugyanis – megfontolás nélkül.

A másik indulat, a bosszúvágy kezelése szintén tárgya a Bibliának: „Enyém a bosszúállás, én megfizetek.” (Róm 12,19) Az embereknek sok indulatot kell megfékezniük, hogy együtt tudjanak élni, de a bosszúállás megfékezése az egyik legfontosabb. Az embert sokféle nézet, tanítás, filozófiai iskola akarta megszelídíteni, önuralomra nevelni, de ezt ugyanúgy nem sikerült elérniük, ahogy a vallási tanításoknak sem. Mégis, a racionális nézetek és dogmák a hitet eleve kizárják az emberi természet formálásából, afféle romlásra ítélt tudatkocsonyának nézik. Állítólag egyedül a ráció, a technológia oldja meg ezt a problémát is. A természet leigázásával párhuzamosan zajlik a hit szisztematikus kiölése az európai és a magyar kultúrában, még a magát konzervatívnak tekintők körében is. Patrick J. Deneen írja: „A mai konzervativizmus nem ad választ a liberalizmusra, mert a liberalizmusnak egy fajtája, ezért egy eltérő paradigmára van szükség.” Egy új paradigma új morális felfogáson alapszik.

Miközben politikai oldaltól függetlenül mindenki a technológia bűvöletében él, ennek rendeli alá minden „felelős vezető” a döntéseit, az európai kultúra legrégibb erkölcsi kérdéseivel a modern tudomány nem foglalkozik. Amióta a tudományos tudás lehántotta magáról az erkölcsi kérdéseket, azóta a morális kérdésekkel foglalkozók másodrangú gondolkodókká váltak. Teológusok, filozófusok, művészek, írók, nevelők mind csak egyetlen végső támaszra számíthatnak: az ókori görög drámajátszás eszközében, a deus ex machinában hihetnek, azaz amikor egy emelőszerkezettel Istent beemelték a színpadra. Vagyis a görögök egy irracionális cselekménnyel oldották fel a földi és az égi közti különbséget.

A modern filozófia egyik atyja, Immanuel Kant ezt botrányosnak és a filozófia megsemmisítésének nevezte. Ha nem tudunk közelebb jutni a lét alapjaihoz, akkor a végső menedékünk a saját racionalitásunk, a logikus gondolkodás, az anyag törvényeinek a feltárása, a természet legyőzése marad. De akkor ki foglalkozik a lélekkel, az emberi mivoltunkat biztosító eszmei és erkölcsi kérdésekkel? Az emberrel mint egésszel, a léttel mint egésszel, a realitással mint egésszel?

A „Szeresd felebarátodat [szomszédodat], mint tenmagadat” parancs a legmegfelelőbb kiindulópont. Azt jelenti, hogy a bennünk lévő „étvágyat” (szerzési, másokat legyőző stb.) a szeretet kétirányú eszközével tarthatjuk ellenőrzés alatt: Isten iránti szeretettel, annak kiterjesztésével, illetve önszeretetünk megfékezésével. A modern európai felfogás mindkettőt enyészetre ítélte, sőt a kétféle önszeretet közül egyértelműen az amour-propre, azaz az önző, a másikat legyőző vonás erősödött meg. Rousseau-nak a morálra tett alapvető megállapítása ma még igazabb, mint az ő idejében. Szemben a természetes, önfenntartó önszeretettel (amour de soi) a teljes modern európai kultúra, benne a művészetekkel és a tudományokkal, az öntömjénező, hivalkodó, hiú, sértődékeny, áskálódó, irigykedő, rosszindulatú, gyűlölködő önszeretet hétköznapi tapasztalatait tette meghatározóvá. Ehhez a technológia segítséget nyújt, mert néhány ikonsimogatással bárki képes globális perszónát kreálni magának. Ennek az önszeretetnek a hatalma alatt esély sincs a bosszúvágy megfékezésére, nem beszélve az egyéb morális rosszról.

Az európai kultúrán belül ma is az orosz kultúrában van jelen a leghatározottabban a megcsontosodott modern európai eszmei-filozófiai dogmák nyílt megkérdőjelezése. A XIX. századi orosz regényirodalmat még csodálták, ma már a modernségellenes orosz filozófiai irányzat alátámasztóinak láttatják. Huszonkét orosz Nobel-díjas van ez idáig. Nyilván több fizikust, természettudóst találunk köztük, de csak olyan gondolkodót, írót, közéleti embert, aki vagy bírálta, vagy megtagadta az orosz (később szovjet) társadalmi berendezkedést. Sehol egy valódi orosz gondolkodó.

Pedig ilyen volt Lev Sesztov is. Ő volt az egyik orosz, aki a legtudatosabban kérdőjelezte meg a morál rovására terjeszkedő modern racionalista filozófiát, világnézetet. Az ő szemüvegén keresztül mind Tolsztoj, Dosztojevszkij vagy Csehov a modern világ emberi morált megtörő tendenciájával szemben az elvesző hit, az egyén lehetőségei és a létezés nyomorúságai tárgyalását méltatta. Vajon a bűnbeesés pillanatában mit is nyertünk el? A tudást vagy az életet? A szembeállítás tudatos és mélyreható. Az orosz gondolkodásmód szerint nem lehet egyszerre mindkettőt. A Nyugat szerint a tudás elég is.

Minden siker előfeltétele a hittel vallott cél. A mindennapi életünket a szükségletek irányítják, s azt véljük, ez a végső korlátja a létezésünknek. A szükségletek adottak, de hogy miként éljük az életünket, azt nem a szükségletek, hanem a jóra törő énünk táplálja. A szükségletek szolgaságban tartanak, a gondolkodás, a közösségben erősödő szeretet és a hit a szabad élet előfeltétele. Ezt akkor tapasztaljuk meg, amikor valamit nincs kedvünk, vágyunk megtenni, mégis megtesszük – legyőztük önmagunkat, és szabadnak érezhetjük magunkat. A modern világ politikája azonban – a kora újkortól kezdődően – a hedonizmus politikája: a szabadság kizárólag külső tényezők függvénye (a hatalom mit tehet meg veled, elmondhatod-e véleményed stb.), neked mint egyénnek viszont a szükségleteid állandó kiterjesztésével kell kikövetelned, hogy ez a külső függőségű szabadság valóságos szabadsággá alakuljon át.

Beszéljünk tisztán: az egyén és a hatalom közti viszony döntő fontosságú, de ha ezek a szabadságjogok érvényesülnek, mert fontosak, akkor önkényes (értsd: politikai mérlegelés dolga) ezeket összemosni, összekeverni a szükségletek kielégítésével. Állam (közösség) vagy az egyén? A liberálisok szerint az állam egyetlen dolga az egyén szolgálata, mások szerint az egyén dolga – önmaga védelme mellett – a közösségének a szolgálata.

A mai magyar életet az eredeti tőkefelhalmozás individuális szükségletei uralják, ebből vezethetők le a morális dilemmák is. A szerzés, a hatalmat is beleértve, minden más szempontot mellékessé tesz. Nem az igényesség parancsát, hanem az élet folyton változó szükségleteit érzékelik a legtöbben. Igényességre csak az törekszik, aki szerint a tapasztalható világban van valami megmaradó, állandó is. Az élet folytonos áradás, hömpölygés, változás. Csak az marad fenn, aki képes alkalmazkodni. Ezen alapul az evolúció elmélete, de a történelem mint létező felfedezése is a modernségben. Egyedül a változás állandó. De ha ez így van, akkor sem az erkölcsnek, sem a hitnek nincs állandósági garanciája. Ilyenkor jön el a deus ex machina pillanata vagy a legfőbb lény tudata. És a közösség elsődlegessége – mint morális parancs – az egyénnel szemben.

Mi, magyarok többnyire ott adjuk fel, ahol a siker kezdődik, holott tudjuk, hogy ha az igényességünk kitart, akkor győzhetünk is. Nem az utolsó pillanatban bekapott gól a lényeg, hanem az olyan emberi teljesítmény, mint a Nobel-díjasaink, az űrhajósaink, a legkiválóbb sportolóink, a napi munkájukat minél jobban elvégző honfitársaink sikerei. Az a kicsi, pici többlet az igényesség és az igazság kulcsa.

A szerző filozófus, egyetemi tanár