A természet ugyan közömbös az ember iránt, de nem rejtőzködik, kiismerhető – ezt használják ki a természettudományok –, viszont kérdés, hogy segít-e nekünk morális döntéseket hozni abortusz, eutanázia és más, hasonló kérdésekben. A természet tudományos megismerése megteremti a lehetőségét annak, hogy – akár morális – döntéseket a tudományra alapozzuk: tudományos-technológiai értelemben meg tudjuk mondani halálunk valószínű kimenetelét, vagy megakadályozhatjuk a fogantatás pillanatát. Vagyis rövid pillanatokra uralhatjuk a természetet.

Az emberi jogok mellett régen azzal szoktak érvelni, hogy mivel minden élőlénynek vannak természetes védelmi eszközei – karom, pata, gyorsaság, fizikai erő, méreg, megtévesztő viselkedés –, az emberi jogokat is „természetesnek” nevezhetjük, mert a funkciójuk ugyanaz, mint az állatok esetében a fizikai adottságokból fakadó tulajdonságok. De amikor az emberi jogokat elkezdik a természettel szemben alkalmazni, akkor az emberi jog elveszti a belső energiáját, elveszti azt az iránytűt – a természetet –, ami biztosította a többség támogatását, ami nélkül nincsenek emberi jogok.

A jogokat két részre szokták osztani, negatívokra és pozitívokra. A negatív jogok azok, amelyek védik az embert a külső veszélyekkel vagy főként politikai jellegű fenyegetésekkel szemben. A pozitívok azok, amelyek az embert nem elsősorban védik, hanem kiterjesztik a befolyásukat, beleszólásukat vagy elismertségüket a többi ember előtt. Ezeknek semmi közük nincs a „természettől adott” jogokhoz. Ezek inkább ember által kieszelt jogok, vagyis nincs objektív – emberen kívüli – támaszuk. Az utóbbi fél évszázadban egyre inkább a pozitív jogok irányába tolódtak el az európai-amerikai politikai folyamatok. Mindez annak a jegyében, amit már Fekete István is észrevételezett: mindannyian „egyformák” leszünk. Az emberi jogok lettek a nagy kiegyenlítés eszközei. Csakhogy a pozitív emberi jogoknak sose volt, mert nem is lehet hasonló ereje, mint a negatív jogoknak. A pozitív jogok kizárólag emberi racionális megállapodás révén nyerhetnek elismerést, a negatívok a természet révén.

Amikor meghalunk, úgy maradunk a természet része, hogy már nem tudunk erre reagálni, nem vagyunk többé benne a természet érzésekkel bíró (állatok) vagy tudattal rendelkező élőlények (emberek) világában. Élőként többek vagyunk, mint az állatok, de holtunkban kevesebbek, már ha az ember legfőbb célja, hogy a készen kapott természetet átalakítsa, belebabráljon a természet rendjébe, kialakítsa a természettel szembeállított saját maga által teremtett világot. De még ez sem igaz teljesen, mivel holt emberek művei is szólnak hozzánk, mi több, képesek vagyunk velük kapcsolatba lépni, tudunk velük társalogni, vitatkozó beszélgetésbe elegyedni. Mindebből következik, hogy az elménk eredendően az élet egészét akarja megérteni. Vannak emberek, főként írók, művészek, filozófusok, teológusok, akik soha nem fognak eltávolodni az élet eme teljességét megérteni akaró szándéktól. Ők mind bereki emberek. De vannak olyanok is, akik kizárólag az emberi konszenzust és racionalitást tekintik mércének: ők nem bereki emberek. Ők modernek.

Eszerint a saját létünket megelőzi a szü­leink léte, közösségbe születünk nem a kitettségbe, szeretet fűz össze bennünket a legközvetlenebb módon velünk élőkkel (legyen az rokoni szeretet, baráti szövetség, szerelem vagy eszmei együtt cselekvés), az együttérzés egyetemessége, ha szenvedő lénnyel találkozunk.

A hit minden emberi lény hajtóereje. Közvetlenül viszont minden ember legfőbb befolyásoló ereje az, ha a véleménye vagy vélekedése megerősítést nyer így vagy úgy, illetve ha hízelgéssel találkozik, van képessége felismerni azt. Mert az ember mindig kettős lény: az, aminek a természet teremtette, illetve amivé a közösségi létéből és normáiból fakadóan válik.

A szerző filozófus, egyetemi tanár

Borítókép: Illusztráció (Forrás: Shutterstock)