Bereki ember Fekete István író; a bereki emberek azok, akik hozzá hasonló életszemléletet vallanak. Fekete István az az író volt, aki egy pillanatig sem felejtette el, hogy a természet által és a természetnek nevezett valóságba születünk, ez az élet első és végső ténye. De ez a természetfelfogás nem azonos a természettudományok természetfogalmával, mert a „benne élés” és a „megismerés tárgya” között óriási szemléleti különbség van.
A „benne élés” azt jelenti, hogy a gondolkodásunk része a természetnek, belőle nő ki, benne gyökerezik, s mindig megelőzi az ember gondolkodását: így lesz „természetes” az igazság, a morális döntés, a cselekvés, az ítélet, a szépség és a racionális gondolkodás. Fekete István első regénye, a Zsellérek a XX. század első évtizedeiben egy parasztszármazású gyerek, Zsellér Péter világra eszmélődésének a történetét írja meg. Ekkor találkozik az első világháború végi kommunista propagandának az egyenlőséget hirdető állításaival. Íme, ahogy a fiatalember erre reagált: „Internacionalizmus! Ez a nagy szó! Boldog Európa! Nincs német, nincs magyar, szerb, orosz, meg a többi. Nincs határ. Jöhet-mehet mindenki, ahogy akar. Minden a népeké, minden ország. Nincs gróf, nincs báró… egyforma mindenki! Nagy fizetés, munkamegosztás! De hát, ezt te nem érted! Ez igaz volt. Nem nagyon értettem. Csak még azt kérdeztem meg Tamás bácsitól, hogy akkor miért tanulok én, ha úgyis egyformák leszünk?”
Minden ideológiai szócséplést fölöslegessé tesz a történet főszereplőjének, az akkor még diák természetes észjárása: „akkor miért tanulok én, ha úgyis egyformák leszünk?” Rövid, tömör, szinte tőmondatokban írta meg műveit Fekete István. Ami túl hosszan van megfogalmazva, abba könnyen vegyülhet sok, a tisztánlátást zavaró szó. A megfigyelésen és nem spekuláción alapuló szövegalkotás inkább mozaikszerű. A spekulatív szeret elvont fogalmakkal dobálózni és véleményt formálni vélemények és nem a valóság alapján.
Hány és hány nemzetközileg is felkapott író hajlamos politikai ítéletet alkotni tudásnak álcázott vélemények alapján!
Találomra itt van például Jón Kalman Stefánsson izlandi író, aki egy interjúban azt találta mondani a magyar újságírónak, hogy „Az önök országa vérzik, és nem is fog elállni a vérzés, amíg valami szörnyű nem történik. Egy ilyen kormány elárulja a polgárait, és ez vonatkozik Amerikára is.” Ez az intellektuális fecsegés-locsogás tipikus megnyilvánulása: először hangulatot kelt egy metaforával („az önök országa vérzik”), majd egy súlyos morális állítást tesz minden indoklás vagy érvelés nélkül („egy ilyen kormány elárulja a polgárait”). Kísérlet zajlik az intellektus globalizálására is, ahogy a gazdaságban és a politikában. A globális írónak persze a nemzetközi elismertség egyet jelent a legmagasabb minőségi besorolással. Innentől kezdve pedig bármiről mondhat véleményt, illetve hozhat ítéletet. Az ilyenek nem bereki emberek, mert a valóságot – gyakran rejtett cinizmusuk miatt – összetévesztik a véleményekből kirajzolódó világgal.
A természet ugyan közömbös az ember iránt, de nem rejtőzködik, kiismerhető – ezt használják ki a természettudományok –, viszont kérdés, hogy segít-e nekünk morális döntéseket hozni abortusz, eutanázia és más, hasonló kérdésekben. A természet tudományos megismerése megteremti a lehetőségét annak, hogy – akár morális – döntéseket a tudományra alapozzuk: tudományos-technológiai értelemben meg tudjuk mondani halálunk valószínű kimenetelét, vagy megakadályozhatjuk a fogantatás pillanatát. Vagyis rövid pillanatokra uralhatjuk a természetet.
De képesek vagyunk-e az indulatainkat és szenvedélyeinket uralni? Amíg rend van egy közösségben, addig inkább igen, de ha ez nincs, akkor aligha, legalábbis kiszámítható és időzített módon biztos nem. Nem elég kiköltözni falura vagy a természetbe, hogy természetessé váljunk. Ennél jóval többre van szükség. A léleknek kell képesnek lenni alkalmazkodni a természet olykor szelíd, olykor kegyetlen uralmához.
Az emberi jogok mellett régen azzal szoktak érvelni, hogy mivel minden élőlénynek vannak természetes védelmi eszközei – karom, pata, gyorsaság, fizikai erő, méreg, megtévesztő viselkedés –, az emberi jogokat is „természetesnek” nevezhetjük, mert a funkciójuk ugyanaz, mint az állatok esetében a fizikai adottságokból fakadó tulajdonságok. De amikor az emberi jogokat elkezdik a természettel szemben alkalmazni, akkor az emberi jog elveszti a belső energiáját, elveszti azt az iránytűt – a természetet –, ami biztosította a többség támogatását, ami nélkül nincsenek emberi jogok.
A jogokat két részre szokták osztani, negatívokra és pozitívokra. A negatív jogok azok, amelyek védik az embert a külső veszélyekkel vagy főként politikai jellegű fenyegetésekkel szemben. A pozitívok azok, amelyek az embert nem elsősorban védik, hanem kiterjesztik a befolyásukat, beleszólásukat vagy elismertségüket a többi ember előtt. Ezeknek semmi közük nincs a „természettől adott” jogokhoz. Ezek inkább ember által kieszelt jogok, vagyis nincs objektív – emberen kívüli – támaszuk. Az utóbbi fél évszázadban egyre inkább a pozitív jogok irányába tolódtak el az európai-amerikai politikai folyamatok. Mindez annak a jegyében, amit már Fekete István is észrevételezett: mindannyian „egyformák” leszünk. Az emberi jogok lettek a nagy kiegyenlítés eszközei. Csakhogy a pozitív emberi jogoknak sose volt, mert nem is lehet hasonló ereje, mint a negatív jogoknak. A pozitív jogok kizárólag emberi racionális megállapodás révén nyerhetnek elismerést, a negatívok a természet révén.
Amikor meghalunk, úgy maradunk a természet része, hogy már nem tudunk erre reagálni, nem vagyunk többé benne a természet érzésekkel bíró (állatok) vagy tudattal rendelkező élőlények (emberek) világában. Élőként többek vagyunk, mint az állatok, de holtunkban kevesebbek, már ha az ember legfőbb célja, hogy a készen kapott természetet átalakítsa, belebabráljon a természet rendjébe, kialakítsa a természettel szembeállított saját maga által teremtett világot. De még ez sem igaz teljesen, mivel holt emberek művei is szólnak hozzánk, mi több, képesek vagyunk velük kapcsolatba lépni, tudunk velük társalogni, vitatkozó beszélgetésbe elegyedni. Mindebből következik, hogy az elménk eredendően az élet egészét akarja megérteni. Vannak emberek, főként írók, művészek, filozófusok, teológusok, akik soha nem fognak eltávolodni az élet eme teljességét megérteni akaró szándéktól. Ők mind bereki emberek. De vannak olyanok is, akik kizárólag az emberi konszenzust és racionalitást tekintik mércének: ők nem bereki emberek. Ők modernek.
A mai rosszkedvnek és gyakran szorongásnak egyik állandó forrása a demokratikus versengés miatt előálló tartós feszültség, ami befonja a polgárok napi életét. Folyamatosan az emberek félelmei, a természettől fogva beléjük oltott természetes igazságosságérzetükkel szembeni jelenségek borzolják az idegeiket. Ha a fizikai létünket a természetnek köszönhetjük, részei vagyunk, akkor azt is el kell fogadnunk, amit saját értelmünk révén kiolvasunk belőle.
Eszerint a saját létünket megelőzi a szüleink léte, közösségbe születünk nem a kitettségbe, szeretet fűz össze bennünket a legközvetlenebb módon velünk élőkkel (legyen az rokoni szeretet, baráti szövetség, szerelem vagy eszmei együtt cselekvés), az együttérzés egyetemessége, ha szenvedő lénnyel találkozunk.
A hit minden emberi lény hajtóereje. Közvetlenül viszont minden ember legfőbb befolyásoló ereje az, ha a véleménye vagy vélekedése megerősítést nyer így vagy úgy, illetve ha hízelgéssel találkozik, van képessége felismerni azt. Mert az ember mindig kettős lény: az, aminek a természet teremtette, illetve amivé a közösségi létéből és normáiból fakadóan válik.
A szerző filozófus, egyetemi tanár
Borítókép: Illusztráció (Forrás: Shutterstock)
