Irigylem Jókait.

„Leült s egy ültő helyében írt meg egy novellát. Közönségesen három-négy hónapig dolgozott egy regényen” – meséli Jókai Mórról életrajzírója, Mikszáth Kálmán. (Én meg már mióta itt ülök a számítógép előtt, mire ezt a mondatot végre kiötlöttem – ráadásul ez is csak idézet.) „Négy részre vágott egy sima papírívet – folytatódik az életrajz –, margót hajlított rajta s elkezdett írni reggeli előtt hajnalban kényelmes szürke hálókabátjában. Folyt az egyik gondolat a másikból s mire reggelizni hítták, hét-nyolc ilyen papíros telt meg.” Szomjazva olvasom a nagy mesélő életét.

Húszévesen egy kiadós tüdőgyulladás ágykényszerében olvastam el Mikszáth Kálmán szerintem legkiválóbb regényét, a Jókai Mór élete és korát. Fölemelő élményként maradt bennem. Ha nem szorít egy hétre ágyba a kór, talán sosem veszem a kezembe ezt a lebilincselő könyvet. (Mint kerékpáros újságkézbesítő, munka közben sikerült megfáznom egy esős, zimankós hajnalon – ezt leendő életrajzíróim számára biggyesztem ide, igazolandó, én bizony alulról kezdtem a „hírlapos” pályát.) Mikor máskor is tudna elmerülni az ember egy historizált csodavilágban, ha nem egy ilyen rendkívüli alkalomkor? És ki más írná le oly tapintható finomsággal az ifjú Jókait, mint a kortárs Mikszáth? Például így: „A szerénységéből nem hullt le egy morzsányi se a tapsok alatt. Szinte csodálatos volt, hogy észre sem látszott venni a saját dicsőségét. Sokan azt hitték, hogy ez tettetés, fölvett színpadias modorral takarja el valódi lényét. Valószínűnek is látszott, de ha játszotta ezt, olyan jól játszotta, hogy igaznak kell venni, mert ha a szeg nem bújik ki a zsákból soha, míg a zsák tart, okvetlenül úgy kell venni, hogy nem volt benne szeg.”

„Szövődménye” is lett annak az ifjúkori tüdőgyulladásnak. Kedves ismerőseimnek azóta is rendre ajánlom a múltba csalogató klasszikus olvasmányt. Merülj el benne, barátom, ez talpra állít!

Ezek után talán mondanom sem kell, mennyire megdöbbentett az az újabban lábra kapott nézet, miszerint Jókai fölött elszállt az idő, a mai ifjúság számára olvashatatlan, műveit ki kellene venni a kötelező irodalom lajstromából. Nem is olyan régen a Magyartanárok Egyesületének egyik potentátja is így vélekedett. Azt is hozzátette, hogy Az ember tragédiája, sőt a Csongor és Tünde is egyre élvezhetetlenebb a tanulók számára; csak Petőfitől kezdve élvezhető a magyar irodalom. (Azért megkérdeztem volna: élvezni járnak a gyerekek az iskolába, vagy tanulni, tudást szerezni? Elég, ha a telefon okos?)