Karácsony a család ünnepe

A Gyermek születése azt üzeni, hogy Isten a legnagyobb erőt a legkisebben mutatja meg.

karácsony ünnep család 2025. 12. 25. 11:45

Néhány napja gyújtottuk meg az adventi koszorú negyedik, a szeretetet jelképező gyertyáját. A gyertyák sorrendje – hit, remény, öröm, szeretet – nem csupán külső díszítőelem, hanem szimbolikájukon túl lelki értékrend is: a hit megtart, a remény távlatot ad, az öröm fényt gyújt bennünk, a szeretet pedig mindezt továbbadja a többi embernek.

A keresztény emlékezet karácsonykor egy család történetével kezdődik: a Szent Család vándorlásával, menedékkeresésével, majd a megérkezéssel, a jászol csendjével és a Megváltó Jézus Krisztus megszületésével.

A betlehemi Gyermek születése azt üzeni, hogy Isten a legnagyobb erőt a legkisebben mutatja meg.

Jézus nem hatalommal, hanem sebezhetőségével fordul az ember felé: élete kezdetétől azt tanítja, hogy a szeretet nem kívülről formál, hanem belülről alakít. A karácsony az öröm ünnepe is, annak a pillanatnak a felidézése, amikor a világban felragyogott Mária és József oltalmában a kisded arcaként a szeretet. Az ünnep a szeretet megélésének élményét adja, kaput nyitva a jövő felé. Karácsony ma már mindenkié, a családoké. Karácsony az összetartozás jelképe.

A karácsony a család ünnepe, annak a közösségnek az ünnepe, ahol a szeretetnek neve van, arca van, története van, és ahol a gondoskodás nem alkalmi gesztus, hanem mindennapi felelősség. A karácsony egyben a rendteremtés ideje is. Visszatalálás a lélek belső csendjéhez, amelyben meghalljuk egymást, és meghalljuk azt is, ami valóban fontos. Cicero gondolatát idézve: „Inter arma silent Musae” – fegyverek közt hallgatnak a múzsák. De nemcsak a fegyverek között, hanem minden olyan korban és élethelyzetben, amikor a zaj, a veszekedés a kapkodás, a félelem és a feszültség kerül előtérbe, könnyen háttérbe szorulnak a lélek finomabb hangjai: a művészet, a zene, az elmélyülés, egymás meghallgatása.

A karácsony arra hív, hogy teret adjunk a múzsáknak, a közös éneknek, az imának, az emlékezésnek, az emberből fakadó gondolatoknak, a gyertyafény melletti beszélgetésnek, vagyis mindannak, ami a hit, a remény, az öröm és a szeretet belső rendjét erősíti bennünk.

Generációról generációra nemcsak tudást és kultúrát adunk tovább, hanem egy belső tartást is, mégpedig azt, hogy hogyan fordulunk a másik emberhez. Az emberiség egy nagy család, amelyet a felelősség és a szeretet tarthat össze. Egymás iránti gondoskodásunk egyik formája pedig a teremtett világ tisztelete és szeretete. Ez a gondolat egyszerre egyszerű és mélyreható: a szeretet nem csupán magánérzelem, hanem összetartó erő, amelynek társadalmi következményei vannak.

Szent Pál szeretethimnusza a szeretetet úgy írja le, mint amely türelmes, jóságos, nem önző, az igazsággal örül, „mindent eltűr, mindent elhisz, mindent remél, mindent elvisel” (1 Kor 13,4–7), és „soha el nem múlik” (1 Kor 13,8). A fejezet végén így foglalja össze: „Most megmarad a hit, a remény, a szeretet, ez a három; közülük a legnagyobb a szeretet.” (1 Kor 13,13)

A bibliai teremtéstörténet két mondata különösen fontos jelentést hordoz: „Hajtsátok uralmatok alá a földet” (Ter 1,28), és ezzel együtt: „Műveljétek és őrizzétek is azt” (Ter 2,15). Az első mondat az ember felelősségteljes uralmáról beszél: arról, hogy az ember hivatást kapott a világ alakítására. A második mondat azonnal határt és irányt ad ennek: nem kifosztani, hanem művelni és óvni kell a ránk bízott világot. A kettő együtt azt üzeni, hogy a teremtett világ nem csupán erőforrás, hanem közös otthon, amelynek gondos őrzése a szeretet egyik konkrét formája.

A világ alakítható, de nem kifosztható, a fejlődés érték, de csak akkor, ha erkölcsi alapja van. Az elmúlt száz évben a tudomány és a gazdaság exponenciális fejlődésének mellékhatása az anyagi javak „inváziója”, amikor az ember már úgy érzi, hogy a világ színpadán már nemcsak szereplő, hanem maga a rendező. Ez érték- és erkölcsi válsághoz vezetett, mindent felülírt a birtoklás iránti vágy. Karácsonykor a szeretetet könnyű összekeverni a fogyasztással, a figyelmet a tárgyakkal, az örömöt a felhalmozással. A család ünnepe akkor lesz igaz, ha a lényeg nem a csomagolás, hanem a tartalom.

Ilyenkor nem árt újra kimondani: ami valóban maradandó az életünkben, az többnyire nem a teljesítmény, nem a birtoklás, hanem az, hogy kihez voltunk hűségesek, kit tudtunk felemelni, kinek tudtunk segíteni és, ha kell, megbocsátani.

A mai nagyvárosias életforma új feladatot ad: tíz-húszmilliós metropoliszokban rengetegen élnek magányosan, család nélkül vagy attól távol. Szeretetre vágynak, de nincs kitől kapniuk, nincs kinek elmondaniuk, hogy „jó, hogy vagy”. A szeretet társadalmi dimenziója valahol egy telefonhívással, egy plusz teríték elhelyezésével az asztalon, egy elesett, beteg embertársunk meglátogatásával kezdődik. Sajnos Magyarországon is, de a kisebbségi sorban élő magyarok között is sokan vannak, akik szeretetre várnak. A háromkirályok példáját követve apró ajándékokkal fejezhetjük ki törődésünket. Ezek a kisebb lépések képesek a magányt enyhíteni, azonban a problémát szélesebb körben kell megoldani, és ez már kormányzati feladat.

A szeretet gyakorlata a családban kezdődik. A család az a közösség, amely a szeretet útján adja tovább a múltat, értelmezi a jelent és segít megtervezni a jövőt. A család egyben az első iskola is. Ott tanuljuk meg, hogyan kell kérdezni, hibázni, újrakezdeni. A család ezért nemcsak a legtökéletesebb gazdasági és társadalmi egység, hanem a szeretet és a gondoskodás genius locija is: az a hely, ahol az ember megtapasztalja, mit jelent jelen lenni, odafigyelni, a másikért felelősséget vállalni. A szeretet emberi tulajdonsága itt gyökerezik, és innen indul tovább a világ felé, hogy mindenkit megérintsen.

A karácsony emlékezés is. Szenteste néhány percet azokkal is eltölthetünk, akik már nem lehetnek velünk. Így emlékezem ma is barátomra, dr. Kovács Istvánra, a „Dokira”, az Ulászló utcai kápolna egykori plébános templomigazgatójára, a fejlődésben akadályozottak és a nagycsaládosok gyámolítójára. Amikor betegsége során az orvostudomány eszközei már kevesek voltak, ő hitével és akaratával még több mint fél éven át velünk maradt. „Még dolgom van” – mondta. Időt kért az Idő Urától. És kapott.

A közösség megtartó ereje különösen karácsonyi tapasztalat: amikor a halottszállítók a csángó ruhába öltöztetett papot el akarták vinni, kedves halottunkat körbeállva, egymás kezét fogva – a döbbent szállítók is – velünk együtt mondták a Miatyánkot. Ebben a mozdulatban számomra benne van, mit jelent az, hogy az emberiség egy nagy család.

A „Doki” jelmondata is irányt mutat: „Veritatem facientes in caritate” – igazságot adni a szeretetben. Ez arra kötelez, hogy a nehéz mondatokat is úgy mondjam ki, hogy közben a másikat ne törjem össze, hogy mindenki számára a jót szolgáljam.

A szentesti gyertya fénye a remény fénye, a hit fénye, ez így történik, így történhet minden családban, s a legnagyobb családban, az egész emberiség közösségében is.

Nagy Gáspár Kossuth- és József Attila-díjas költő karácsonyi sorai a reményt így teszik képpé: „de a remény sohasem meghaló, / ha minden utolsó szalmaszál / ABBÓL A JÁSZOLBÓL VALÓ!”

A jászol szalmája itt nem díszlet, hanem eredet: onnan ered a remény, ahonnan a szeretet is – az odafigyelésből és a jelenlétből. Mert a karácsony nem attól válik naggyá, hogy évente egyszer minden hibátlannak tűnik, hanem attól, hogy megerősödik a hitünk egymásban, és hogy a mindennapok során is élni tudunk azzal a képességünkkel, hogy segítsünk embertársainkon.

A szerző a Magyar Corvin-lánc Testület elnöke