Szent Pál szeretethimnusza a szeretetet úgy írja le, mint amely türelmes, jóságos, nem önző, az igazsággal örül, „mindent eltűr, mindent elhisz, mindent remél, mindent elvisel” (1 Kor 13,4–7), és „soha el nem múlik” (1 Kor 13,8). A fejezet végén így foglalja össze: „Most megmarad a hit, a remény, a szeretet, ez a három; közülük a legnagyobb a szeretet.” (1 Kor 13,13)

A bibliai teremtéstörténet két mondata különösen fontos jelentést hordoz: „Hajtsátok uralmatok alá a földet” (Ter 1,28), és ezzel együtt: „Műveljétek és őrizzétek is azt” (Ter 2,15). Az első mondat az ember felelősségteljes uralmáról beszél: arról, hogy az ember hivatást kapott a világ alakítására. A második mondat azonnal határt és irányt ad ennek: nem kifosztani, hanem művelni és óvni kell a ránk bízott világot. A kettő együtt azt üzeni, hogy a teremtett világ nem csupán erőforrás, hanem közös otthon, amelynek gondos őrzése a szeretet egyik konkrét formája.

A világ alakítható, de nem kifosztható, a fejlődés érték, de csak akkor, ha erkölcsi alapja van. Az elmúlt száz évben a tudomány és a gazdaság exponenciális fejlődésének mellékhatása az anyagi javak „inváziója”, amikor az ember már úgy érzi, hogy a világ színpadán már nemcsak szereplő, hanem maga a rendező. Ez érték- és erkölcsi válsághoz vezetett, mindent felülírt a birtoklás iránti vágy. Karácsonykor a szeretetet könnyű összekeverni a fogyasztással, a figyelmet a tárgyakkal, az örömöt a felhalmozással. A család ünnepe akkor lesz igaz, ha a lényeg nem a csomagolás, hanem a tartalom. 

A mai nagyvárosias életforma új feladatot ad: tíz-húszmilliós metropoliszokban rengetegen élnek magányosan, család nélkül vagy attól távol. Szeretetre vágynak, de nincs kitől kapniuk, nincs kinek elmondaniuk, hogy „jó, hogy vagy”. A szeretet társadalmi dimenziója valahol egy telefonhívással, egy plusz teríték elhelyezésével az asztalon, egy elesett, beteg embertársunk meglátogatásával kezdődik. Sajnos Magyarországon is, de a kisebbségi sorban élő magyarok között is sokan vannak, akik szeretetre várnak. A háromkirályok példáját követve apró ajándékokkal fejezhetjük ki törődésünket. Ezek a kisebb lépések képesek a magányt enyhíteni, azonban a problémát szélesebb körben kell megoldani, és ez már kormányzati feladat.

A szeretet gyakorlata a családban kezdődik. A család az a közösség, amely a szeretet útján adja tovább a múltat, értelmezi a jelent és segít megtervezni a jövőt. A család egyben az első iskola is. Ott tanuljuk meg, hogyan kell kérdezni, hibázni, újrakezdeni. A család ezért nemcsak a legtökéletesebb gazdasági és társadalmi egység, hanem a szeretet és a gondoskodás genius locija is: az a hely, ahol az ember megtapasztalja, mit jelent jelen lenni, odafigyelni, a másikért felelősséget vállalni. A szeretet emberi tulajdonsága itt gyökerezik, és innen indul tovább a világ felé, hogy mindenkit megérintsen.

A karácsony emlékezés is. Szenteste néhány percet azokkal is eltölthetünk, akik már nem lehetnek velünk. Így emlékezem ma is barátomra, dr. Kovács Istvánra, a „Dokira”, az Ulászló utcai kápolna egykori plébános templomigazgatójára, a fejlődésben akadályozottak és a nagycsaládosok gyámolítójára. Amikor betegsége során az orvostudomány eszközei már kevesek voltak, ő hitével és akaratával még több mint fél éven át velünk maradt. „Még dolgom van” – mondta. Időt kért az Idő Urától. És kapott.

A közösség megtartó ereje különösen karácsonyi tapasztalat: amikor a halottszállítók a csángó ruhába öltöztetett papot el akarták vinni, kedves halottunkat körbeállva, egymás kezét fogva – a döbbent szállítók is – velünk együtt mondták a Miatyánkot. Ebben a mozdulatban számomra benne van, mit jelent az, hogy az emberiség egy nagy család.

A „Doki” jelmondata is irányt mutat: „Veritatem facientes in caritate” – igazságot adni a szeretetben. Ez arra kötelez, hogy a nehéz mondatokat is úgy mondjam ki, hogy közben a másikat ne törjem össze, hogy mindenki számára a jót szolgáljam.

Nagy Gáspár Kossuth- és József Attila-díjas költő karácsonyi sorai a reményt így teszik képpé: „de a remény sohasem meghaló, / ha minden utolsó szalmaszál / ABBÓL A JÁSZOLBÓL VALÓ!”

A jászol szalmája itt nem díszlet, hanem eredet: onnan ered a remény, ahonnan a szeretet is – az odafigyelésből és a jelenlétből. Mert a karácsony nem attól válik naggyá, hogy évente egyszer minden hibátlannak tűnik, hanem attól, hogy megerősödik a hitünk egymásban, és hogy a mindennapok során is élni tudunk azzal a képességünkkel, hogy segítsünk embertársainkon.

A szerző a Magyar Corvin-lánc Testület elnöke