Jókat tudtunk beszélgetni. Igazi öröm volt látni a boldogságát, amikor rányitottam az ajtót. Mint mondta, a legkiválóbb orvosnál is többet számít a hozzá címzett eleven szó. Higgyem el, neki is meglennének a maga napi keseregnivalói, de nem vesz róluk tudomást. Pedig egy-egy Szódás Sanyi-cikk után néha ő is vágyat érez, hogy leülhessen arra a legendás kispadra, kisóhajtozni magából a múlt összes hordalékát, testi-lelki nyavalyáit. Ott belül olykor meg is teszi, rőzséket gyújt a lelkében, a lobogó lángot nézi. Hiszen tüzet gyújtani annyi, mint megtisztulni, leszámolni a rossz dolgokkal; vagy éppen ellenkezőleg: a reményt kutatni a lángnyelvekben. Mert az embernek mindig keresgélnie kell. Hol a dolgok elejét, hol a legvégét. Hol meg azt a pontot, ami a kettőt összeköti.

Most, hogy Éva néni pár hónapja itt hagyott bennünket (épp belekezdett a százkettedikbe…), mintha érteni vélném, hogy a korosodó ember miért nézi oly mélyről jövő alázattal az adventi gyertyák lángnyelveit. Pázmány Péter üzenete csak megerősít benne: „Nemes szép élethez nem kellenek nagy cselekedetek, csupán tiszta szív és sok-sok szeretet.”