Sokkal szívesebben írok a jámbor mindennapok történeteiről, mint a politikáról, az egymásnak feszülő nagyvilág acsarkodásairól. Egy megindító kutyatörténet százszorta jobban inspirál, mint bármilyen szaftos, leleplező sztori. Régi olvasóim (ötvenévnyi betűvetés után talán mondhatom ezt) ugyanígy vannak ezzel. Személyes találkozások alkalmával tapasztalom, sosem a napi Tollhegyen-jegyzetek karcos részleteiről kérdeznek, annál többet a sorok közül néha kikandikáló kendermagos kakasomról, Marci kutyámról, kajszibarackfám elfagyott rügyeiről… Ez megnyugtat.

Békebeli olvasó már nem a hírt keresi a hírlapban, csupán falatnyi jámbor olvasmányt remél. Egy békés hangot, ami neki, hozzá szól.

Néhány esztendeje egy idősotthonban élő asszonnyal hozott össze a sors. Éva néni egy ízben régi írásaim visszatérő szereplőjéről – ahogyan mondta, kedvencéről –, a „kispados” Szódás Sanyiról kérdezett. Él-e még az öreg csibész? És egyáltalán létezett-e igazán? Vagy csupán a fantáziám szülte? (Hát hogyne létezett volna, csak már odafönt jár az én édes barátom jó húsz esztendeje.)

A százéves Éva néniről beszélek, aki tavaly érte el a három számjegyű kort. (Épp azon a napon érkezett, amikor a hóhányó Lenin távozott: 1924. január 21-én.) Bár ma már nem akkora „kunszt” megélni a száz évet, azért az ember csak leveszi előttük a kalapját. Így voltam én is Éva nénivel, a gyömrői idősotthon legrégebbi lakójával, aki maga volt a földre szállt harmónia és derű. Haragosnak, indulatosnak senki sem látta, holott ő is itt élt ezen a megkergült, zabolázatlan bolygón, őt sem kerülte ki világháború, az ínség, a kommunizmus, az emberi rosszindulat. Becsukta talán a szemét? Elfordította a fejét? Dehogy. Nagyon is markáns véleménye volt a világról, az emberiség kerékkötőiről, kritikusan – és szemüveg nélkül! – olvasta a napisajtót. (Méghozzá a Magyar Nemzetet.)

Hogy mi volt hosszú életének titka? Hogy sokat pihent? Hogy mértéket tartott az étkezésben? Hogy nem volt túlsúlya, káros szenvedélye? Lehet. Talán az is, hogy örökké virágerdő lepte be az ablakát, teraszát; a hozzá tartozó apró kertparcella rózsabokrát maga locsolta, metszette, tavasztól őszig ott kapirgált. Ha a titkáról faggattam, visszakérdezett: hát hol van az előírva, hogy ha valaki százéves, akkor csak sóhajtoznia, keseregnie meg lemondóan legyintenie szabad? Csodákat!