De valóban megvannak-e? Jelenleg látszólag igen. Ottlétemkor (ami most csütörtökön volt, miközben Brüsszel központjában az Európai Tanács ülése, illetve az európai gazdák traktoros tüntetése zajlott) erőszak semmilyen jelét nem tapasztaltam. És ezen nem is kell csodálkoznunk. 

Ezek jól elhelyezett és jól időzített jelzések a (még) többségben lévő európai őslakosok felé, hogy most már a szakrális tereiteket is birtokba vesszük, amikor csak akarjuk. (Legyenek azok hitbéli értelemben szakrálisak, mint a templomok, vagy kulturális értelemben szakrálisak, mint egy vásár vagy egy bevásárlóközpont.)

A padokon fejkendős nénikék ülnek; csak épp nem hímzett, rózsamintás fejkendőben, hanem hidzsábban. (Vagy kimárban, esetleg csadorban, ha síiták.) A játszótéren ugyanilyen kendőt viselő anyukák gyerekei csúszdáznak. (Pubertás előtt a kislányoknak még nem kell viselni.) A focipályán arab srácok rúgják a bőrt. (Meg egy kínai, meg egy arab lány – most épp ez volt a helyzet.) Ezen a településen már ők a többség. A statisztikák szerint élnek itt nagy számban kelet-európai (elsősorban román) bevándorlók is, de nem kérdés, hogy ki az „úr”. És hogy mi a leg­gyakrabban hallott nyelv az utcán, az üzletekben, a kávézókban? (Segítek: nem a francia vagy a holland.)

Apropó, kávézók. Sajátosan groteszk, amikor egy Oslo nevű kávézó bukkan fel az egyik utcában. Nyilván nem szőke vikingek ülnek bent. Talán épp egy ilyen helyen tervezték a merényletet is…? Egy másik kávézó előtt pedig a szokásos kint „lődörgő”, nem kifejezetten bizalomgerjesztő közel-keleti vagy észak-afrikai arcokat látjuk. És mindez már tipikusan mutatja a végbement és visszafordíthatatlan kulturális átalakulást.

Ez a gyökeresen eltérő kultúra számos területen megmutatkozik. Például a boltokban is. Sajátos jelleg az iszlám kultúrkörben például, ahogy nemcsak a férfiak álldogálnak a kávézók előtt (természetesen nő sehol a környéken), hanem ahogy a ruhák is kint sorakoznak az utcán. Nincs lopás, hiszen azért minimum kézlevágás jár a saría szerint, ezért nemigen kockáztatja meg senki. Lopni sokkal érdemesebb a (még az) európaiak fennhatósága alatt lévő területeken található boltokból, ahol ennek a legtöbbször nincs következménye. (Számos országban egy bizonyos értékhatár alatt már nem is indul eljárás.)

És ami különösen meglepett: észrevettem, hogy mindenhol csak női ruhákat árulnak. Több helyen is próbáltam megkérdezni, hogy miért. Nem volt könnyű, mivel angolul szinte senki sem beszélt, az én franciám pedig a sípályákra, éttermekre korlátozódik, az ilyen mélyebb beszélgetésekhez kevés. (Gyanítom, általában az övéké is, arabul viszont egyáltalán nem tudok.) Nagy nehezen sikerült három olyan embert találnom, akik tudtak válaszolni – persze csak félig, és mindegyik mást. 

Mindenesetre kiderült, hogy a férfiak is szoktak maguknak ruhát venni, de ahhoz elmennek több utcával odébb, egy másik városrészbe. Ezek az utcák a női ruhákról híresek. Legalábbis az egyik eladólány szerint. És azért van ennyi, és 

És persze nem úgy, mint a bespoke szabóságok, az egyénre szabott, méregdrága öltönyökkel, hanem sima konfekcióüzletek, 5-10 eurós kabátokkal.

De egy edényeket, konyhai és egyéb lakásfelszereléseket árusító bolt is sajátosan néz ki. Pont úgy, ahogy egy hagyományos üzlet Damaszkuszban vagy Isztambulban. És ott ezeket az ember lelkes és érdeklődő kulturális kíváncsisággal nézi. De az Európai Unió fővárosában, Brüsszelben – vagy legalábbis közvetlenül mellette – kissé bizarrul hatnak. (Biztos lehetne rá más szót is használni.) Az ott lakók számára viszont nyilván természetesek. Mivel ők egész egyszerűen magukkal hozták a kultúrájukat. Ugyanúgy, ugyanazokkal élnek, mint ott, ahonnan jöttek, csak egyszerűen „áthelyezték” az egészet pár ezer kilométerrel északnyugatra.

A ruhaboltban is egy prédikátort látunk beszélni tévében. És amikor jön a parancs az imámtól, hogy mostantól ellenség az európai szomszéd (aki még nem tudott elköltözni a környékről), akkor aztán jönnek a sztorik, amik a hírekbe szoktak kerülni. (És utána az értetlenkedő szomszédok: „Én nem értem, hogy dobhatott le egy zsidó nőt az első emeleti erkélyről, én mindig rendes, udvarias embernek ismertem, mindig olyan szépen, illedelmesen köszönt.”)

Azt nem mondom, hogy este is szívesen végigmennék Molenbeekben. Oké, van ott is rendőrség, egész nagy épülettel – nyilván a rendőrök is zömmel bevándorlók –, de a kávézó előtt morcosan álldogáló, ki tudja, miben sántikáló fazonokkal nem biztos, hogy az ember este is találkozni akar. Meg hát inkább azt szeretjük, hogy fér­fiak és nők együtt, felszabadultan sétálhatnak, ehetnek-ihatnak, élhetik az életüket.

És ez az, amit a kontrollálatlan migráció elvett és folyamatosan elvesz az európai emberektől. 

Például az USA-ban a michigani Dearborn lett az első észak-amerikai város, ahol a lakosság több mint 50 százaléka már muszlim. Londonban már meghaladta a 15 százalékot, és folyamatosan növekszik. És sorra választják meg – nyilván az öngyűlölő, jóemberkedő, erényfitogtató fehér liberálisok masszív támogatásával – a muszlim polgármestereket Londonban, Rotterdamban, New Yorkban…

Mert a vásárlás vagy az alkohol, de az ateista materializmus semmilyen formája sem adja meg sem a választ a kínzó kérdésekre, sem a gyógyírt a kínzó fájdalmakra, amik az életünkben időnként felbukkannak. De erről az utóbbi jelenségről egyszer már írtam bővebben, pont egy évvel ezelőtt, 2024. december 21-én, itt, a Magyar Nemzet hasábjain. (« https://magyarnemzet.hu/velemeny/2024/12/milyen-peldat-mutat-az-iszlam»)