Az iráni vezetés továbbra is tagadja, hogy patthelyzetben tartaná a szorost, miközben az IRGC parancsnoka március 2-án kijelentette, hogy bármely hajót felgyújtják, ha át próbál kelni. 

Iránnak nem is kell tényleg lezárnia a szorost. Elég, ha minden reggel kilő egy drónt egy tankeren, és máris 5-10 dollárt ugrik a Brent – ennyi a terrorizmus ára 2026-ban. Már az a képesség, hogy zavarni tudja a forgalmat, önmagában stratégiai fegyver. Az energiapiacok ugyanis nem a tényekre reagálnak, hanem a kockázatra. A bizonytalanság már önmagában is nyomást gyakorol a világra.

Az Iránnal folytatott diplomáciai tárgyalások az elmúlt években többször is kudarcba fulladtak, elsősorban alapvető politikai és biztonsági nézetkülönbségek miatt. A tárgyalásokat az évtizedes bizalmatlanság is nehezíti. Irán azzal érvel, hogy a Nyugat ígéretei nem megbízhatóak, miután az Egyesült Államok kilépett a 2015-ös nukleáris megállapodásból és visszaállította a szankciókat. A nyugati országok viszont Irán növekvő uránkészletére és a nemzetközi ellenőrzések korlátozására hivatkozva állítják, hogy Teherán egyre közelebb kerülhet a nukleáris fegyver képességéhez. Vagyis itt nem Amerika vagy Izrael gyárt mesterséges casus bellit. Az európai országok is pontosan tudják, hogy Irán veszélyt jelent.

Irán regionális stratégiája ráadásul jóval túlmutat a hagyományos államközi konfliktusokon. Proxyhálózatuk zseniális: Libanonban, Jemenben, Irakban lőnek, Teheránban meg ártatlanul mosolyognak a kamerába: „mi a stabilitást akarjuk”. Ez a rendszer lehetővé teszi, hogy Irán erőt vetítsen ki a térségben úgy, hogy közben mindig marad egy kis diplomáciai tagadhatóság. Hajókat lehet zaklatni, rakéták indulhatnak milíciák területéről, és közben Teherán hivatalosan továbbra is azt mondhatja: ő a stabilitást keresi.

Ez a terrorállami stratégia azonban lényegében szétfeszíti a klasszikus diplomácia logikáját. A nyugati tárgyalási modell abból indul ki, hogy minden állam végső soron stabilitást és gazdasági fejlődést akar. Az ideológiai rendszerek azonban gyakran egészen más ösztönzők mentén működnek. A konfrontáció számukra nem feltétlenül kockázat – sokszor éppen politikai eszköz. És itt jön a kellemetlen kérdés a nyugati döntéshozók számára: mi is pontosan a stratégia?

A diplomácia persze fontos eszköz. A kérdés csak az, hogy mennyire működik olyan helyzetben, ahol az egyik fél számára maga a feszültség a stratégia része.

A Hormuzi-szoros körüli válság így végső soron nem csupán egy regionális konfliktus. Sokkal inkább annak a geopolitikai paradoxonnak a példája, amellyel a Nyugat újra és újra szembesül: hogyan lehet tárgyalni olyan szereplőkkel, akik számára a bizonytalanság nem probléma, hanem eszköz.

És amíg nincs valódi stratégia – nem nyilatkozat, nem hadihajó-parádé, hanem igazi elrettentés –, addig a világ gazdasága egy őrült kezében remeg: aki bármelyik reggel úgy kelhet fel, hogy azt mondja: ma kipróbáljuk, mi történik, ha tényleg lezárjuk.

A szerző közéleti előadó, a nemzetközi ügyek szakértője, aktivista

Borítókép: Illusztráció (Forrás: AFP)