Az olaj nagy gazdasági fejlődést hozott az országnak, bár ez a fejlődés nagyon kiegyenlítetlen volt. Ennek ellenére Venezuela az ígéret földjének tűnt – nem véletlenül emigráltak oda 1945 után, illetve 1956-ban is jelentős számban a kommunizmus elől menekülő magyarok. Különösen, hogy 1948-tól a kifejezetten antikommunista Marcos Perez Jimenez állt az ország élén. Elnöksége alatt óriási iparosítás és infrastrukturális fejlesztés zajlott. A regnálását jobboldali diktatúrának nevezi a történetírás, de valójában csak a kommunistákkal szemben alkalmazott retorziókat, a lakosság általánosságban békés, prosperáló életet élt.

A kommunistákkal szembeni agresszív fellépését a félelem indukálta: a szomszédos Kolumbiában polgárháború zajlott, az ország szétesett és kommunista miniállamok jöttek létre, mint például a Sumapaz Köztársaság. De a Szovjetunió aktív destabilizáló tevékenységének hatására erős volt a kommunista befolyás a két legnagyobb dél-amerikai országban, a Venezuelával rá­adásul szomszédos Brazíliában, valamint Argentínában is. Jimenez rettegett tőle, hogy a kommunisták az ő hatalmát is megpróbálják megdönteni. Ez végül meg is történt, de nem a kommunisták, hanem egy katonai puccs által. De a lakosság körében is masszív volt az elégedetlenség, ugyanis időközben a Közel-Keleten is felfedezték az olajat, és a megnövekedett kitermelés hatására óriásit zuhantak az olajárak, ami földhöz vágta Venezuela gazdaságát is. Ezután alakult meg épp venezuelai kezdeményezésre 1960-ban az OPEC az olajár szabályozására.

A következő nagyjából negyven év hullámzó gazdasági viszonyokat hozott. Az olajkitermelésbe bekapcsolódó amerikai tőke hatására Caracas és Maracaibo fejlett, kifejezetten amerikai jellegű nagyvárosokká váltak, de az ország többi része jelentősen lemaradt. Kialakult ugyan egy tehetős felső középosztály, de a létszámban folyamatosan növekvő széles tömegek egyre inkább elszegényedtek. A demokrácia ugyan működött, a választások meglehetősen és meglepően tiszták voltak, de a politikai erők valójában összejátszottak, és egy korrupt, pártokon átívelő elit kezében volt az ország szinte teljes vagyona és irányítása.

Az ezzel az elittel szembeni elégedetlenség, a tömeges szegénység és az ezzel járó bűnözés, a rossz közbiztonság mind-mind közrejátszott abban, hogy 1998-ban megválasztották elnöknek Hugo Chávezt. Aki 1992-ben már megpróbálkozott egy katonai puccsal, de sikertelenül. Börtönbe is zárták, de két év múlva kiengedték. 1998-as hatalomra jutása még legitim választással történt, az ezt követő három újraválasztása már bizonyított csalások segítségével. De ki tudott építeni és meg tudott szilárdítani egy puha diktatúrát, ami az évek során egyre keményebbé vált. Különösen helyettese és utóda, Nicolás Maduro alatt, aki Chávez 2013 márciusában, rákban bekövetkezett halála után örökölte meg a főnökétől az elnöki funkciót.

A 2000-es évek elején az olajbevételek még magasak voltak, de nem történt semmilyen diverzifikáció a gazdaságban. Amikor pedig megjött a következő válság (2008-ban), akkor beállt a totális csőd, a világ legmagasabb inflációjával és élelmiszerhiánnyal. Ráadásul a különböző, papíron jól kinéző segélyprogramokkal ugyan sikerült megvásárolni a lumpentömegek támogatását, de munkahelyteremtés helyett alamizsnaosztogatás történt, és az olajbevételek bezuhanásával elfogyott a pénz.

Olyannyira, hogy az időközben államosított venezuelai olajvállalat, a PDVSA tulajdonában lévő olajfinomítót eladták, hogy az állam némi bevételhez jusson. A vevő: Kína. És külön pikantériája a sztorinak, hogy ez az olajfinomító nem is Venezuelában van! Hanem a partjaihoz közel fekvő Curacao szigetén. Ami holland fennhatóságú terület, tehát de jure az Európai Unió területe. Szóval a világ egy bonyolult hely.

Jelenleg 31,5 milliós a népesség. Tehát a negyede külföldön él! Nem, már rég nem csak az amerikai vállalatoknak dolgozó, jómódú felső rétegek menekültek el – ahogy azt az európai neomarxisták szeretik állítani, valótlanul. Hanem mindenki, aki csak tehette. Szegények és jómódúak. És persze rengeteg bűnöző is – ez egy másik történet, amiről lesz még szó.

A szűk kormányzati elitet leszámítva a lakosság tehát gazdasági és politikai elnyomásban élt. Olyannyira, hogy a világ legnagyobb olajtartalékával rendelkező országban rendszeresen sorba kellett állni az embereknek benzinért. Nem 15 percet. Fél napokat! És még így sem volt elég! Merthogy hiába a sok olaj, azt ki is kell termelni. És hiába a legnagyobb készlet, a harmadik legnagyobb kitermelőből Venezuela mára a 18. helyre esett vissza. De még a kitermelés sem ér sokat önmagában; az olajat fel is kell dolgozni, hogy használható legyen. De azt már a kínaiak csinálják, kvázi bérmunkában.

Ráadásul évek óta Kína finanszírozza tokkal-vonóval az egész ország működését.

 Nem működnének a közszolgáltatások, a repülőterek, nem kapnának fizetést az állami alkalmazottak, ha Kína nem adna ezekre pénzt. Persze nem baráti szeretetből csinálja. Hanem egyrészt geopolitikai befolyásért, másrészt – nem lepődünk meg – olajért. Kína cserébe venezuelai olajat kap. És nagyon nyomott áron számolják el. Ha Venezuela nem adná olcsón, Kína abban a pillanatban megszakítaná az állam finanszírozását. A venezuelai kormány teljes mértékben Kína kezébe került. Na ennyit arról, amikor az idióta neomarxista diákok azt ordítják New York utcáin, hogy el a kezekkel Venezuelától. Az ott élő venezuelai emigránsok odamentek ezekhez az idióta tüntetőkhöz, és elküldték őket a francba. Merthogy évek óta arra várnak, hogy valaki végre szabadítsa meg az országukat Madurótól.

De Magyarországon is sokan hangoztatják, megint csak szó szerint jobbról-balról, hogy Amerika megsértette Venezuela nemzeti szuverenitását. De ezt a szuverenitást Maduro már rég eladta Manfred Webernek… bocsánat, Kínának. Igen, az teljesen jogos, hogy senkinek nincs joga beleszólni abba, hogy más országok hogyan szervezik meg a saját életüket. Ez az adott ország népére tartozik. Csakhogy a venéz néptől elvette ezt a jogot egy diktátor. Aztán átadta egy másik országnak. Az olajjal együtt. Mert amin most szintén sokan fel vannak háborodva, teljességgel az alapvető ismeretek híján, hogy micsoda dolog, hogy az Egyesült Államok rátette a kezét Venezuela olajára. Többek között azzal, hogy 30 millió hordónyi, szankció alatt lévő olajat lefoglalt, amit az USA fog piaci áron értékesíteni, és ebből a pénzből segíti majd Venezuela gazdasági talpra állását. Amiben nyilván Amerika is érdekelt, ez nem vitás. Eddig ezt a szankcionált olajat, amint arról az előbb szó volt, súlyosan áron alul adta át Venezuela Kínának. Kína ilyen módon már réges-rég rátette a kezét az ország olajkészletére. 

No de mit szólnánk, ha valaki ideküldene egy katonai kommandót, kirángatná a magyar kormányfőt a hálószobájából, és elvinné egy New York-i börtönbe? Látszólag jogosnak tűnik a párhuzam. Valójában azonban nagyon sántít. Hogy miért, az két hét múlva, a második részben derül ki. Mint ahogy az is, mi köze mindehhez Guyanának, Iránnak, Izrael­nek és Oroszországnak.