Aztán jött az iszlám hódítás, különböző kalifátusokkal, majd mongol fennhatóság, aztán újra iszlám birodalmak, először a szafavidák uralma alatt, 1501 és 1722 között. Ebben az időszakban történt a lakosság tömeges áttérítése az iszlám szunnita irányzatáról (amit a korábbi arab hódítók vezettek be) a siíta iszlámra. Néhány kevésbé jelentős dinasztiát követően a kádzsárok uralma volt még tartós, 1789-től 1925-ig. A hadsereg egyik magas rangú tisztje, Reza Khan előbb miniszterelnök lett, majd pedig egy katonai puccsal eltávolította Ahmadot, az utolsó kádzsárt. Innentől kezdve formáilsan is sahnak nevezte magát, utalva a már évszázadok óta többé-kevésbé használt uralkodói titulusra. Megalapította a Pahlavi dinasztiát, őt a fia, 

Láthatjuk tehát, hogy a mai Irán területén alsó hangon 2500 éve áll valamilyen civilizáció. Aminek voltak nyilván jobb és rosszabb pillanatai, de sem a folyamatossága, sem a masszív gyökerei nem kérdőjelezhetők meg. Akárhogy is nézzük, hamarabb jött létre nemcsak a Római Birodalomnál, de az athéni városállamot, az „ősdemokrá­ciát” is ötven évvel később alapította Kleisz­thenész, mint ahogy Círus egyesítette a Perzsa Birodalmat. (És mint az korábban is elhangzott, már korábban is királyságok álltak a területen.) Szóval egy nagyon régi kultúráról beszélünk. Amely kultúrának a mai Irán – akárhogy is nézzük – kulturális, civilizációs értelemben megkérdőjelezhetetlen örököse. Nyilván sok minden változott azóta, nem utolsósorban a vallás, de létezik valamilyen kontinuitás. Az emberek, a „perzsák” ugyanazok.

 Maga a város persze nem a legjobb hely. A világ 24. legnépesebb agglomeráció­ja, a Közel-Kelet második legnagyobb városa Kairó után. A világ legélhetőbb nagyvárosainak 230-as listáján a 203. helyet foglalja el. Ettől még népszerű turisztikai központ az iszlám világban, és különösen népszerű volt – nem csak az iszlám világban – az 1979-es forradalom előtt. Teheránt, vagy úgy általában Iránt a Kelet Svájcának nevezték – mint Libanont és Bejrútot is, ami még ma is egy nagyon jó hely, még ha most épp nem a legbiztonságosabb is. Mondjuk, Teherán sem az.

Szóval Irán egy nagyon modern, nyugati orientációjú, szekuláris állam volt a sah felvilágosult uralkodása alatt. De ettől még egy tekintélyuralmi rendszer volt, ez nem kérdés. Hasonlóan Atatürk Törökországához, amellyel sokáig versenyzett is a térség vezető szerepéért. Ez azóta is így van, csak egyrészt időközben létrejött Izrael, másrészt Szaúd-Arábia is nagyon „kinőtt a földből”, és mint a legnagyobb területű és legtöbb olajat kitermelő szunnita állam, szintén vezető szerepre törekszik. Harmadrészt pedig 

Sikerült tehát egy több évezredes örökségű, a modern világban is önmagára találó országból mégiscsak egy koszfészket csinálni, a művelt, büszke népet pedig elnyomásba és nyomorba taszítani. Sokan el is menekültek; a világ különböző országaiban milliós nagyságrendű perzsa diaszpóra él. Az ottmaradtak döntő többsége – és egyre többen – gyűlölik a rezsimet. Azért mondom, hogy egyre többen, mert legyünk objektívek: nem volt ez mindig így. Az iszlám fundamentalizmusnak, a Khomeini ajatollah által levezényelt forradalomnak valaha kifejezetten magas volt a támogatottsága. Egyrészt a konzervatív vidéki lakosság köré­ben, ahol a mai napig is megvan – ha nem is akkora már, mint néhány évtizede. De 

Visszatérve a rezsim mai támogatottságára: erről nincsenek igazán megbízható adatok. Természetesen egészen mást mond az iráni vezetés, és mást mondanak azok az emigráns irániak, akiknek vannak még otthon maradt rokonaik. Szerintük már senki sem támogatja a teokráciát, sőt a lakosság elsöprő többsége már nem is vallja magát muszlimnak. A valóság valószínűleg a kettő között van. A vidéki lakosság, főleg az idősebbek egy része talán őszintén sírt, amikor az amerikai bombázók likvidálták az ajatollahot. Melyiket? – kérdezheti az olvasó. Teljesen jogosan; ki tudja, hogy ma, amikor ezt a cikket olvassa, hányadik utódot jelölik ki, és az hány napig marad életben.

Hogy ez valamiféle demokrácia vagy hagyományos, szekuláris monarchia lenne – a térség számos országához hasonlóan –, az még a jövő zenéje.

De egyelőre még az is, hogy egyáltalán lesz-e olyan helyzet, amiben fel lehet tenni ezt a kérdést. Merthogy ehhez le kell győzni a jelenlegi elnyomó, diktatórikus iszlamista rezsimet. Az izraeli és amerikai bombázások nyilvánvalóan meggyengítették, nagymértékben kiiktatták a katonai kapacitásai­kat és a vezetőiket. De van egy 2005-ben, Mohammad Dzsafari tábornok által létrehozott katonai doktrínájuk: a „decentralizált mozaikvédelem”. Ennek célja, hogy a hadsereg különböző egységei akkor is ellen tudjanak állni egy külső támadásnak, ha a vezetőiket kiiktatják. Ez megtörtént, a Forradalmi Gárda viszont valóban továbbra is működőképes.

Mintha megjelent volna azonban egy – egyelőre apró – repedés a pajzson. Nem lehetünk biztosak benne, nem ismerjük kel­lően a régiót. (A Moszad valószínűleg igen, de ők meg nem mondják el nekünk.) Mindenesetre a legfontosabb provinciában, 

Emellett deklarálják, hogy Kuzesztán nem akar elszakadni, Reza Pahlavit támogatják mint nemzetegyesítő figurát, és teljes egységre szólítanak fel a kurd, azeri és baluch kisebbségekkel.

Mindenesetre kissé bizarr, ha épp a helyi szunnita kisebbség lesz kulcsszereplő a siíta rezsim megdöntésében. Ám legyen – megérdemli az iráni nép a szabadságot.