A britek lehet, hogy ma már kicsit dühösek is, hogy elengedték. Néhány éve ugyanis kiderült: az ország partjai mentén található a világ vélhetően legnagyobb olajmezeje. Szakértői becslések szerint akkora készletet tartalmaz, aminek a világ vezető olajtermelő országai is csak a harmadával-ötödével rendelkeznek. Maduro kitalálta, hogy Guyana nyugati része, az Essequibo folyóról elnevezett tartomány, nagyjából lakatlan őserdő, Venezuelához tartozik. Fel is vonultatta a határnál a venezuelai haderőt. 

Trump harmadik problémája Venezuelával pedig Irán. Ők is nagy játékosok a világ olajpiacán. A harmadik legnagyobb tartalékkal rendelkeznek, de csak a 8. legnagyobb kitermelők. Irán terrorszervezeteket finanszíroz Libanonban, Szíriában, Jemenben, Gázában, és még ki tudja, hol mindenütt, emellett atombombát akar előállítani, ezért nemzetközi szankciók sújtják. Sőt, a szankciók egy része már 1979, az iszlamista hatalomátvétel óta érvényben van. (Ez mondjuk mutatja, hogy a pénzügyi-gazdasági szankciók mennyire hatékonyak akár csak egy közepes országgal szemben. De ezt a kérdést most nem feszegetjük.) Tény, hogy Irán nehezen tud olajat eladni – kivéve Kínának. És a nemzetközi bankrendszerekből is ki van zárva. Így mindenféle kerülőutak, árnyékbankok használatára kényszerül. Venezuela volt az egyik fő kerülőút. Sőt, szinte az egyetlen, miután a közel-keleti államok döntő többsége, most már Szíriát is beleértve, egy ideje nem működik együtt Iránnal. 

Az iráni iszlamista rezsim Venezuelán keresztül futtatott keresztül rengeteg tranzakciót, és finanszírozta az előbb említett terrorszervezeteket is. Valamint nagy mennyiségű drogot szállított Venezuela hajón nemcsak az USA, hanem Afrika irányába is, elsősorban Libériába és Sierra Leonéba, ahonnan aztán az Irán-barát Hezbollah csempészte tovább Guineán, Malin és Algérián át Európába.

De Iránban megtervezett drón- és egyéb fegyveralkatrészeket is gyártottak Venezuelában, amit aztán ugyanezek a hajók szállítottak vissza Iránba, ahol ballisztikus rakétákat raktak össze belőlük, amikkel vagy Izraelt támadták épp meg, vagy Oroszországnak adták el. Venezuela lekapcsolása tehát valójában az iráni népet elnyomásban tartó, az egykor prosperáló, a több évezredes perzsa kultúrát hordozó, ugyanakkor a korábbi vezető, a sah alatt egyre inkább modernizálódó, Nyugat-barát országot gazdaságilag és társadalmilag is a középkorba visszalökő, a nőket kukászsákokba öltöztető iszlamista-terrorista rezsim elleni fellépés része. Ahol közben forradalom zajlik; a 47 éve elnyomott nép eddigi legerősebb próbálkozása a szabadság visszaszerzésére.

Persze jogos a kérdés: Amerika valóban szabadságot akar-e Iránban? S ha megdől az iszlamista rezsim, akkor az eredmény nem ugyanolyan káosz és anarchia lesz-e, mint a korábbi beavatkozások után Szíriában, Líbiában, vagy korábban Afganisztánban és Irakban. Ezt nem tudhatjuk biztosan. De Trump eddigi megnyilvánulásaiból úgy tűnik, ő és kormánya élesen szemben áll az USA nemzetközi politikáját eddig uraló, globalista katonai-ipari komplexummal (amelynek pénzügyi központja a londoni City). Tehát nem biztos, hogy a britek által évszázadok óta alkalmazott, az USA által is átvett „teremts káoszt, hogy uralkodhass fölöttük” elv alapján dolgoznak, hanem tényleg lehet valamilyen komoly rendezési terv és szándék.

Nem véletlen Izrael szorosabb bevonása sem. Az iráni iszlamista rezsim deklaráltan el akarja pusztítani a zsidó államot. Atombombát is ezért próbál előállítani. Iránban valaha nagyon jelentős számú zsidó kisebbség élt, amely azóta részben Izraelbe, részben az Egyesült Államokba menekült. Az USA-ban iráni zászlót lobogtató lelkes tömegek kezében az izraeli zászló nem valami cionista összeesküvést jelent. Hanem a vallási identitásuk része. Úgy lobogtatják együtt az iráni és az izraeli zászlót, ahogy a venéz emigránsok a venezuelait és az amerikait. A venézek Amerikától, az irániak Izraeltől várják országuk felszabadítását.

Végül még két fontos szereplőről nem, vagy csak alig beszéltünk. 

Az oroszok rossz néven vették, amikor a CIA 2014-ben, Obama elnöksége alatt egy puccsot vezényelt le Ukrajnában (ez volt a Majdan), melynek keretében az akkori külügyminiszter-helyettes, Victoria Nuland és a kijevi amerikai nagykövet, Geoffrey Pyatt telefonon beszélték meg, hogy ki lesz Ukrajna következő miniszterelnöke. (Ezt onnan tudjuk, hogy konkrét hangfelvétel szivárgott ki róla.)

A történet folytatását ismerjük: Ukrajnát az USA, Európa és a NATO előretolt helyőrségnek szánta Oroszországgal szemben, és ezért tört ki a háború. Oroszország közben egyre szorosabb együttműködést alakított ki Venezuelával is. Most viszont vélhetően része a Trump és Putyin közötti tárgyalásoknak, hogy az oroszok elfordítják a fejüket Venezuela kapcsán, cserébe az ukrán helyzet Oroszország számára is megfelelő rendezéséért. Trump katonai akciója Maduróval szemben pontosan olyan volt, amit az oroszok is megpróbáltak Kijevben: bevetni egy elitalakulatot, kiiktatni a vezetést, és szépen hazamenni. Az oroszoknak nem sikerült, az amerikaiaknak viszont tökéletesen, egyetlen polgári áldozat nélkül. Meg nem erősített hírek szerint valami olyan fülsiketítő-agyzsibbasztó hangfegyvert is bevetettek, amitől teljesen lebénultak Maduró kubai testőrei, és amely ismeretlen fegyver híre teljes ledöbbenést okozott, egészen Pekingig.

Végül akkor Peking. Lehet, hogy Kína nem csak emiatt az állítólagos, ismeretlen fegyver miatt nem reagált élesen. Hanem talán velük is megállapodhatott Trump, hogy vér nélkül övéké lehet Tajvan. A jelekből erre következtethetünk, és ha így van, akkor tényleg óriá­si geopolitikai átrendeződés zajlik; mindhárom nagyhatalom megkapja teljes egészében a saját érdekszféráját, előretolt állások, beékelődött szigetek nélkül. (Érdemes lesz ilyen szemmel figyelni az eseményeket Kubában is.)

Ezért zsarolják az USA-t azzal, hogy ők továbbra is finanszírozzák Ukrajnát, fenntartva a háborús állapotokat. Ez azonban nem fog örökké működni. Az EU vezetésének sikerült a kontinenst egyre irrelevánsabbá tennie. A migránsok tömeges beengedésével szétverik a saját társadal­maikat. Az agyament zöldprogramokkal és a deindusztrializációval elérték, hogy Európa részesedése a világ GDP-jéből az 1980-as években mért 30 százalékról mára 15 százalék alá esett.

Európa már nem nagyhatalom. Nemhogy az egyes országai külön-külön. Egyetlen reális lehetőségük, hogy minden nagyhatalommal működő, pragmatikus viszonyt alakítsanak ki. Ezt az utat jelenleg egyedül Magyarország járja. Hogy mennyire leszünk képesek hosszú távon is fenntartani, az a jövő kérdése. Sok múlik azon is, hogy olyan politikai vezetőket választunk-e, akik képesek jó döntéseket hozni és országunkat ezen az úton tartani.