Elmondta, amit nem akartak hallani

A héten lesz nyolcvan éve, hogy a londoni Secker & Warburg kiadó gondozásában megjelent George Orwell kultikus kisregénye, az Állatfarm, amely saját szerzői műfaj-meghatározása szerint tündérmese. Az 1944 elejére már véglegesen elkészült szövegű kötet a kommunista totális diktatúrák – természetesen elsősorban az akkori Szovjetunió – politikai, gazdasági és társadalmi rendszerének allegorikus és szatirikus bemutatása. Persze nem olyan brutálisan, kegyetlenül és közvetlenül, mint a néhány évvel később publikált 1984-ben.

Bandi, az igásló a rendszer hasznos idiótája. Fotó: Europress / AFP 

Nagyon különleges Mózes, a holló figurája Orwell munkájában. Mózes ugyanis az egyházakat és a vallásokat, főleg az orosz ortodox egyházat jelképezi, akinek a „régi időkben” nem kellett dolgoznia, hanem Jones gazda egyik házikedvence volt. Amikor távozni kényszerült, Mózes is vele tartott, azonban egy kis idő múlva visszatért, és – ahogy egykoron – hosszasan mesélt az állatoknak a Kandiscukor Hegységről, ahol boldogság és megelégedettség várja őket, s ahol – Orwell szavaival, itt már Szíjgyártó László fordításában (1989) – „a hét minden napja vasárnap, egész évben dúsan virít a lóhere, a sövényeken meg kockacukor nő és lenmagos pogácsa”. A disznók ugyan nem hittek a Kandiscukor Hegységben, sőt kifejezetten tagadták annak létét, ám az állatok hallgattak Mózesre, ezért „a disznóknak nagyon erélyesen kellett érvelniük, hogy meggyőzzék őket, ilyen hely pedig nincs”. Miután egy nyári napon Mózes visszatért, mégis engedték neki, hogy beszéljen erről, sőt a hollónak dolgoznia sem kellett. Még egy kis sört is kapott naponta. 

Magyar alkotók 

A szovjet ideológia hivatalosan ateista volt, sőt az 1930-as években komoly templomrombolási program is indult, s a lelki életet olyannyira igyekeztek visszaszorítani, hogy nemcsak a történelmi egyházak papjait és lelkészeit, de még az archaikus vallási vezetőket (varázslókat és sámánokat) is üldözték, korlátozták, kényszermunkatáborba hurcolták. Ez a kocka aztán nagyot fordult 1941-ben, amikor a náci Németország háborút indított a kommunista Szovjetunió ellen, s a Nagy Honvédő Háborúban az ortodox egyházra – mozgósítóerejére, még megmaradt társadalmi befolyására és persze a híveire – is szükség volt. Ugyan az ateizmus és a materializmus ebben az időszakban is alapját képezte a szovjetrendszer ideológiájának, de az orosz egyházat s annak infrastruktúráját, valamint társadalmi hátországát igyekezett a Szovjetunió a maga szolgálatába állítani. Orwell mindezt félelmetes éleslátással és realitásérzékkel írta le.

Az Állatfarm a tömegkultúrába is bekerült. Rajzfilmfeldolgozása – amely az első egész estés rajzfilm volt, s amelynek elkészültét szovjetellenes céllal még a CIA is támogatta – már 1954-ben megjelent. Mégpedig magyar alkotókkal. Rendezője Halász János (John Halas) grafikus, tíz évig a Nemzetközi Animációs Filmszövetség elnöke, zeneszerzője pedig Seiber Mátyás, Kodály Zoltán egykori tanítványa és népzenei gyűjtőtársa. John Stephenson amerikai rendező 1999-ben adaptálta élőszereplős, animált filmre. A brazil képzőművész, Odyr által készített képregényváltozata pedig tavaly jelent meg magyarul. 

Disznók és emberek 

George Orwell az Állatfarm első kiadásához írt előszót, amely azonban a brit cenzúra miatt akkoriban nem jelenhetett meg — London még a Szovjetunió szövetségese volt —, s csak 1972-ben publikálták (magyar nyelven Polyák Béla fordításában 1997-ben). Ebben az 1944-ben írt szövegben így fogalmazott:

Ha a szabadság jelent egyáltalán valamit, akkor az az, hogy mindenkinek joga van elmondani az embereknek, amit nem akarnak hallani. Az átlagember valamelyest még hajlik arra, hogy higgyen ebben a dogmában, és eszerint is cselekedjék. Országunkban – és ez nem mindenütt igaz: nem volt igaz a republikánus Franciaországban, és nem igaz ma az Egyesült Államokban – a liberálisok azok, akik tartanak a szabadságtól, az értelmiség pedig aljasul bánik az intellektussal.

Az Állatfarm végső tanulsága, hogy a zsarnoki rendszerek jellege és lényege ugyanaz. Orwell szinte egyenlőségjelet tett a cári Oroszország elnyomása és a kommunista Szovjetunió diktatúrája közé.

Amikor a kisregény végén az eltorzult arcú disznók már a korábban halálos ellenségeknek tartott emberekkel üzletelnek, sőt házban laknak, ruhát hordanak és két lábon járnak, akkor a majorépület ablakán benéző állatok szörnyülködnek, s nem kérdés számukra, hogy „mi történt a disznók arcával. Az állatok a disznókról az Emberekre, az Emberekről a disznókra, aztán a disznókról megint az Emberekre néztek, és már nem tudták megmondani, melyik a disznó, és melyik az Ember”.

Borítókép: A végén már nem tudták megmondani, ki a disznó, ki az ember. Jelenet John Halas rajzfilmjéből (Fotó: Europress / AFP)