Az ügynökség kezdetben a törvény szerint az Egyesült Államokon belül nem dolgozhatott, csak külföldön. Ez azonban elég gyorsan megváltozott, ahogy a CIA-t korlátozó törvényt az 1950-es évekre elkezdték lebontani, és az országon belül gyakorlatilag bárkit illegális módon lehallgathattak. Így rengeteg titkos információt szereztek a gazdasági és a politikai élet szereplőiről, ami rendkívüli előnyt és hatalmat jelentett a CIA számára. Éppen az lett a szuperügynökségből, amit Truman elnök és mások igyekeztek elkerülni: állam lett az államon belül – vagy, ha úgy tetszik, egy árnyékhatalom, amely szorosan összefonódott a hadsereg vezetésével.
Az amerikai média bevétele
A CIA-n belül 1948-ban létrehozták a Politikai Koordinációs Hivatalt (OPC-t), amelynek az élére egy fanatikus antikommunistát, Frank Wisnert állították. Az OPC volt a CIA kémkedési és kémelhárítási osztálya. Wisnert azzal bízták meg, hogy építsen ki egy szervezetet, melynek feladata kiterjedt a
propagandára, a gazdasági hadviselésre; megelőző közvetlen fellépésre, beleértve a szabotázst, a szabotázs elleni küzdelmet, a rombolási és evakuálási intézkedéseket; a felforgatást ellenséges államok ellen, beleértve a föld alatti ellenállási csoportok támogatását és az őshonos antikommunista elemek támogatását a szabad világ fenyegetett országaiban.
Ugyanekkor Wisner megalapította a Mockingbird programot az amerikai média befolyásolására. Wisner Philip Grahamet (Washington Post) kérte fel a projekt irányítására az iparágon belül. Graham olyanokat toborzott, akik a katonai hírszerzésnek dolgoztak a háború alatt. Graham a Postot a CIA hatékony és befolyásos propagandacsatornájává tette, aztán 1963-ban tisztázatlan körülmények között halt meg, ami öngyilkosság is lehetett. Helyére felesége, Katharine Graham állt, akinek uralma alatt a Washington Post erősebb lett, mint valaha. A Washington Post volt az a nagytekintélyű napilap, amely megszellőztette a Watergate-ügyet, aminek a célja az volt, hogy a CIA és a plutokratikus elit számára kellemetlenné váló Nixon elnököt megbuktassák.
Deborah Davis írónő volt az első, aki könyvében (Katharine the Great, 1979), feltárta a Mockingbird hadművelet működését:
Az 1950-es évek elejére Wisner a New York Times, a Newsweek, a CBS és más kommunikációs eszközök tiszteletreméltó tagjait birtokolta. Valamint a vonósokat (stringers), összesen négy-hatszázat… Függetlenül attól, hogy az újságírók az ügynökség segítőinek vagy csak hazafiaknak gondolták magukat, akik beleegyeztek abba, hogy olyan történeteket közöljenek, amelyek hazájuk javát szolgálják.
A könyvet eredetileg 1975-ben akarták megjelentetni, de különböző háttérmachinációk miatt csak négy évvel később jelent meg. Az 1970-es években ugyancsak rájárt a rúd az ügynökségre, különböző botrányok rázták meg a félelmetes hivatalt, leginkább az, hogy 1976-ban a kongresszus újranyitotta a Kennedy-merénylet aktáit, mire kitört a pánik Langley-ben, és egy sor érintett személy halt meg váratlanul.
A Mockingbird hadművelet irányítása alatt álló egyik legfontosabb újságíró Joseph Alsop volt, akinek cikkei több mint háromszáz különböző újságban jelentek meg, de más újságírók is hajlandók voltak pénzért, egy jobb karrierért a CIA nézeteit népszerűsíteni. Ilyen módon a CIA szinte teljesen lefedte a lappiacot, a Poston kívül beépített embereik ott voltak a New York Herald Tribune-ben, a Newsweekben, a New York Timesnál, a Chicago Daily Newsnál, a Miami Newsnál és ahol csak kellett. Az itt működő újságírók néha olyan cikkeket írtak, amelyeket Frank Wisner rendelt meg, miközben a CIA minősített információkkal is segítette munkájukat.
Hollywood ostroma
A másik terület, ahová CIA ügynököket telepített, a hollywoodi álomgyár volt.
Itt a stúdióvezetőktől elvárták, hogy a hidegháború kulturális oldaláról támogassák az ő álláspontjukat. Aki nem igazodott az irányvonalhoz, azt kiszórták, ellehetetlenítették, nem kaptak munkát, volt, akit bebörtönöztek. Bertolt Brecht is ekkoriban távozott Kelet-Németországba. Ebben a műveletben játszott fontos szerepet C. D. Jackson, aki Eisenhower elnök és a CIA közötti összekötőként szolgált, és ő koordinálta a forgatókönyvek készítését, megfelelő ötleteket adott, hogy azok a hidegháborús feszültség fenntartására irányuljanak. És ez a cenzúra a későbbi évtizedekben is így működött, működik. Gyakorlatilag ugyanolyan cenzúra és propaganda zajlott, mint a vasfüggöny keményebbik oldalán, csak kevésbé harsányan, inkább rejtetten.
Jacksonnek később meghatározó szerepe volt abban is, hogy a Kennedy-merényletről készült perdöntő Zapruder-film hosszú évekig nem kerülhetett a nagyközönség elé. 1953 után a hálózatot Allen W. Dulles, a Központi Hírszerző Ügynökség igazgatója felügyelte. Ekkorra a Mockingbird hadművelet jelentős hatással volt huszonöt újságra és hírügynökségre. Az OPC-t a Marshall-tervre szánt források elszívásával finanszírozták. Ennek a pénznek egy részét újságírók és kiadók megvesztegetésére használták. Frank Wisnert folyamatosan arra utasították, hogy segítsen meggyőzni a nyilvánosságot a kommunizmus veszélyeiről. 1954-ben Wisner finanszírozta az Állatfarm című animációs allegóriát, amivel az volt a gond, hogy George Orwell műve egyformán támadta a kommunizmust és a kapitalizmust. Emiatt a történetet kifejezetten Sztálin és a Szovjetunió ellenességképre igazították ki, tompítva ezzel a történet általános mondanivalóját. Hogy a CIA szerepe ne legyen egészen nyilvánvaló, a filmet Angliában készíttették el (Halász János és Joy Batchelor munkája), amelynek utolsó fejezetét – amikor a disznók azonosulnak az emberrel – átírták, mintegy kiegyenesítették, nehogy a gyanútlan mozilátogató fejében zavar keletkezzen. A könyvben arról sem volt szó, hogy a többi állat megindult volna az uraskodó disznó-emberek ellen.
Wisner arra is képes volt, hogy korlátozza az újságokat abban, hogy bizonyos eseményekről hogyan tudósítsanak. Mint a guatemalai kormány megdöntéséről vagy az iráni Mossadegh megpuccsolásáról. A guatemalai projekt keretében százezer példányban szórtak le olyan brossúrát, amiben Jacobo Arbenz kormányának kommunista voltát bizonygatták, amiből egy szó sem volt igaz. Tökéletes propagandahadjáratot folytattak, lefizettek néhány tábornokot, ledobtak néhány bombát, és elhitették, hogy egy nagyobb katonai erő indult meg a főváros ellen, ezzel megbuktatták a törvényes kormányt. Guillermo Toriello külügyminiszter az ENSZ segítségét kérte az Egyesült Államok titkos tevékenységei ellen. Toriello azzal vádolta az Egyesült Államokat, hogy kommunizmusnak minősíti „a nacionalizmus vagy a gazdasági függetlenség minden megnyilvánulását, a társadalmi haladás iránti vágyat, az intellektuális kíváncsiságot és a progresszív liberális reformok iránti érdeklődést”. Az amerikai válasz erre az volt, hogy Guatemalában „kommunista diktatúra” van.
