Szobrot, utcát Pákh Tibornak — gyertek, gyülekezzünk!

Mindenkiért harcolt, ő volt az, aki még az ellenségeinek is megbocsátott, őértük is imádkozott.

Fotó: MW-Archív

Bolond, kukorékolnák egyesek erre, bolond, hiszen elégett, „ez a Pákh” meg imádkozik, imádkozott, még a verőemberek lelkéért is. Akkor nem csupán mondták, mocskolták, hanem ütötték, verték, kényszergyógykezelték ezért, csöveket dugtak le a torkán, az ereibe gyógyszernek nevezett mérgeket vezettek, hátha józan eszére tér az „izgága”, és megérti: a kommunizmus „minden világok legjobbika”.

Ő makacsul kitartott. Pedig a huszadik század második felének minden embertelenségét átélte. Szerető, zongoraművész édesanyja a szovjet megszállás áldozata lett. Ő a bátyjával együtt hadifogságba került, a gulágra hurcolták. Túlélte, hazajött.

Mindenüket elvették. Történelmi családjuk, az édesapjuk kisgazdaháttere miatt osztályellenségnek számítottak. Tisztességes, művelt, mélyen hívő, náci- és kommunistaellenes hazafiak voltak. Ezeket irtotta a legjobban a szörnyeteg. Ők voltak a legfőbb ellenségek. A régi elit egyenes gerincű, megvásárolhatatlan, rettenthetetlen része.

Ötvenhatban rálőttek a Kossuth téri sortűz, vagy ahogyan ő nevezte – és ez az igazság – a „körvadászat” alatt. A megtorlást még megúszta, de nem állt meg, iratokat küldött Nyugatra, komoly, leleplező írásokat az ENSZ-nek. A besúgóhálózat lebuktatta. A kihallgatói a társait keresték. Nem alkudott meg velük sem. Borzongató és felemelő a jegyzőkönyvet olvasni.

Kérdés:

Ki az a személy, aki önnek a levelet illegálisan kijuttatta az országból?

Válasz:

Nem vagyok hajlandó arról a személyről beszélni, aki a leveleimet illegálisan kijuttatta az országból. Az illető személynek szavam adtam, hogy nevéről soha senki előtt nem teszek említést, és én az adott szavam tartom.

Így válaszolt, újra és újra. Vajon mit tettek vele két kihallgatás között? Vagy közben? Vékony, törékenynek tetsző ember volt, s jogász, aki több nyelven beszélt. Képzeljétek magatok elé a kihallgató dühtől eltorzult arcát. A jó nevethet így bele a gonosz képébe. Könnyedén, tisztán, olyan becsülettel, amely a legelvetemültebb lelket is megremegtetheti, elbizonytalaníthatja.

Ezeket a hősöket kell egy diktatúrának legelőször megtörnie. Hős-e? Hiszen Pákh Tibor sohasem gondolt magára hősként. Persze Krassó sem. Természetesen az 1963-as, általánosnak hazudott amnesztia után is bent maradt, mert bent tartották. Tiltakozott az általános amnesztia hazugsága ellen, a jogtalanság, az embertelen körülmények miatt. Böjtölni kezdett, de nem hagyták, elővették az emberprést, a lélekprést, végül a legembertelenebb módszereket: az elektrosokkolást és az inzulinkezelést.

Higgyétek el: mi szinte biztosan belehaltunk volna mindebbe. Ha fizikailag nem is, lelkileg, szellemileg biztosan. Emlékeztek Jack Nicholson arcára a „Száll a kakukk…” végéről? Ahogyan a kamera felé néz, már az elméje, a lelke nélkül? Látom Kádár és Aczél mosolyát. Ez a tökéletes teremtmény a számukra. Az átalakított ember. Ez az előremutató nemtudás. A háttérben már épült a barakk.

„Ki menti meg a lelkemet?” – énekli gyönyörű slágerében az amerikai énekes. Mindig szerettem ezt a számot, de csak most tudom megválaszolni: Pákh Tibor. Ő volt az. Akkor is, ha mi, magyarok ezt nem is tudjuk. Mindig kimondta: a Szentlélek tartotta meg. Most megjelent róla egy könyv, a lakiteleki Antológia Kiadó adta ki. Szerény, szép kiadvány, tele remek írásokkal. Szeretnénk, ha eljutna a boltokba. Nem magunk miatt. Miatta. Miattunk. Szeretnénk, ha kitennék előre, a bejárathoz, vagy legalább a polcokra, ezzel is üzenve, vannak közös ügyeink, vannak közös hőseink.

Itt és most szólok: szobrot szeretnénk állítani Pákh Tibornak. Közösségi alapon. Aki akar, megtalál minket. Aki szeretne, támogat. Elmondtam párszor, elmondom még sokszor: mi nem Kádár népe, hanem Pákh Tibor nemzete vagyunk. Néha védtelenek, néha esendők, néha megvezethetők, s ezért mindig szükségünk van azokra a fáklyaemberekre, akikre felnézhetünk. Azokra, akiknek a „tüzénél” felmelegedhetünk.
Gyertek! Gyülekezzünk! Itt az idő.

Borítókép: Pákh Tibor (Fotó: MW-Archív)