„Édes Istenem, ne hagyj el!” – valahogy így imádkozhatott magában Pákh Tibor (1924–2022) akkor, amikor sokadszor is rákötötték az elektromos gépezetre, hogy kisokkolják belőle a szellemét, a hitét, a lelkét. Az ellenállását. Az ő ellenállása nem volt melankolikus – hogy krasznahorkais műveltségem fitogtassam –, az ő ellenállása tiszta volt, boldog és szabad. Mindent kibírt, nem csupán maga miatt, hanem azért, hogy megmaradjon valami a lelkünkből, hogy Kádár és Aczél ne falja fel azt egészen, hogy valaki beszéljen legalább Mindszenty Józsefről, az utolsó hercegprímás megtörhetetlenségéről, arról, hogy ki lehet tartani, arról, hogy szabadnak, magyarnak lehet maradni.
A gazemberarcú szocializmusban is. Még a boldognak mondott nyolcvanas években is, amikor gimnazisták veséit verték le a rendőrségen, amikor vidéki tanársegédeket egészen konkrétan örökre „elsüllyesztettek” azért, mert fel merték írni egy házfalra: „Ruszkik, haza!” A jutalom? Félholtra verés, „orvosi kezelés”, intézetbe utalás. Ez volt az a „vidám”, lángos-virslis korszak, amikor még besúgásra kényszerítették a magyar társadalmat, anyák jelentettek a gyermekükről, gyerekek az édesanyjukról, barátok az állítólagos barátaikról, jelentős részük megfenyegetve, megzsarolva, amikor az élelmes, már csak a nevében „szocialista” elit már Nyugat felé kacsingatott (Jó reggelt, SZDSZ!), míg az elit vonalasabb része a szabadság védtelen vándorait verte, ütötte, mocskolta.
Pákh Tibor kitartott, nem engedett sem ötvenhatból, sem a szabadságból, nem törekedett a fény felé, ennek megfelelően szinte senki sem ismeri, mindenkinek fontos, de alig-alig látja valaki. S ez nem az ő bűnük. Nem a társadalomé. Ez a miénk. Akik ismerjük, ismertük. S nem tettünk eleget azért, hogy mások is meglássák. Miért nincs szobra, miért nincs emléktáblája, miért nincs róla utca elnevezve Budapesten?
Az első gondolat a kádári, posztkádári teremtményé: vegyük rá a politikusokat! Ez a bennünk élő gyermek, aki azt mondja: majd az államtitkár úr, a miniszter úr, az Orbán Viktor úr megoldja, szólunk a tanárnak, anyánknak, apánknak, a férjünknek, a feleségünknek, ugyan, intézkedjen már! A második az igazi megoldás: nem vagyunk gyermekek, ne várjunk rájuk, nem az ő dolguk. Pákh Tibor legyen politikán felüli, hiszen mindenkiért harcolt, ő volt az, aki még az ellenségeinek, az őket kínzóknak is megbocsátott, őértük is imádkozott. Nem véletlen, hogy a diktatúra másik tiszta szívű lázadója, a kommunistának induló Krassó György (1932–91) is melléállt. Zsidó származású, antikommunista magyarként a „klerikális reakciós” mellé. Miért? Mert volt egy közös ügyük: a hazájuk. Ugyanaz a láng lobogott bennük. Ugyanaz a láng, amelyben a ma már elfelejtett – szintén baloldali – fiatal, Bauer Sándor (1952–69) is elégett.
