Még három napig élt, a Honvéd kórházban ápolták az állambiztonság őrizete alatt. Halála után a hatalom mindent megtett azért, hogy tettét elmebajnak állítsák be; ebben az országban mártír csak kommunista lehetett. A kádári terrorgépezet számára mindez rutinfeladat volt: jól kitanulták 1956 után, hogyan lehet a nemzeti emlékezetet elfojtani, miképpen lehet a múltat átírni és az átírhatatlant kitörölni, meg nem történtnek hazudni. Míg Jan Palach temetésén százezrek demonstráltak néma tisztelettel, Bauer Sándort szűk családja körében helyezték végső nyugalomra. A kádári Magyarország úgynevezett „puha” diktatúrájában még egy gyerek önfeláldozása sem jelenthetett semmiféle katarzist a nép számára. A társadalmi kontroll totális volt.
Bauer Sándor nem akart meghalni, ahogy nem akartak meghalni a pesti vagányok sem 1956 őszén, de nem akartak rabságban és hazugságban élni. Emléküket sokáig csak titokban őrizhettük, mégse higgyük, hogy áldozatuk hiábavaló volt.
Bauer Sándor tette ugyan nem kaphatott nagy nyilvánosságot akkor, fél évszázaddal később fáklyaként lobogó teste mégis jelzőfény számunkra. Ma már tudjuk, hogy 1968 egy új világ kezdete volt, egy olyan világé, amelyben áthatolhatatlan szakadékok húzódnak két alapvető létszemlélet között. Míg Nyugaton a lázongó fiatalok a tradíciók, az évszázados nemzeti értékek és társadalmi szabályok ellen küzdöttek az egyéni szabadságot tűzve zászlajukra, addig a vasfüggöny keleti oldalán idegen megszállók, idegen ideológiák és a fizikai terror ellen kellett harcolni az évszázados tradíciók, a nemzeti hagyományok és a nemzet, vagyis a közösség szabadsága védelmében. Két teljesen külön útra lépett akkor Európa, és ezek az utak a vasfüggöny leomlása után sem keresztezik egymást. Az ifjú mártír búcsúlevelében azt írta, hogy „eszme nélkül nem él, csak létezik az ember.” De nem mindegy, milyen eszmékért szállunk síkra. A Jan Palach, Bauer Sándor és tucatnyi – máig alig ismert – mártírtársuk életét elpusztító lángok világa utat mutat nekünk, van mihez, van kikhez igazodnunk. Csak nem szabad szem elől tévesztenünk ezeket a jelzőfényeket.
A szerző Borvendég Zsuzsanna, a Történeti Kutatóközpont tudományos munkatársa
Az eredeti cikk a Magyarságkutató Intézet honlapján olvasható el.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!