– Ellopni a lelket, megtörni a testet című új könyvében kilenc ember történetét dolgozza fel. Elmondaná, hogy kikét és miért?
– Bukovszkijjal kezdem, aki nemcsak áldozata, de leleplezője volt a szovjet politikai pszichiátriának. Bemutatom a karakterét és a történetét, már-már önsorsrontó igazságkeresését. Vannak olyan történetek, melyekben nem nevezem meg az áldozatot, hiszen nem volt ismert ember.
De vannak személyes kedvenceim, a rendszerváltás legendái, például Krassó György és Pákh Tibor vagy olyan elfelejtett költők, mint Derzsi Sándor és Nyugati László.
Ők igazi hősök, akkor voltak megtörhetetlenek, amikor mi talán – magamról biztosan tudom – már feladtuk volna. Ezért felemelő a könyvem, ezért tudtam „kibírni” a megírását, mert nemcsak a bűnösökről, hanem inkább az áldozatok példájáról szól.
– Két út áll az értelmiség előtt: a kollaboráció vagy az alkoholizmus. Ki kellene egészítenünk ezt a Kádár kori axiómát a politikai pszichiátriával?
– Tény, hogy több értelmiségi felbukkan a könyvemben, és mind konfrontálódtak a kádári hatalommal. Van, aki azért, mert nem engedett ötvenhatból és a jogaiból. Más azért, mert ragaszkodott a humanizmushoz és az antikommunizmushoz. S volt, akit az igazságkeresése juttatott Kádárék karmai közé. De óvatosan kell bánnunk a politikai pszichiátria fogalmával, hiszen az olyan szinten, mint a Szovjetunióban, nálunk nem létezett. De elszigetelt esetekről sem beszélhetünk, annál azért sötétebb volt a helyzet. Azt mondhatom, amit Vlagyimir Bukovszkij, a legismertebb orosz ellenálló: abban az időben őrültek vezették ezeket az országokat, és a normális, elvhű embereket bezárták és bolondnak bélyegezték. Sztálin halála hozott egyébként váltást előbb ott, aztán itt is. Addig a nyílt eszközök (gulág, ÁVH, börtön, agyonverés) használata volt a jellemző, később a bolondnak bélyegzés, a lejáratás, a megfigyelés, a csoportok bomlasztása. Ez a Nyugat számára is elfogadhatóbb volt – így üzletelni is nyugodtabban lehetett, nem kellett hallgatni a nyugati értelmiség esetleges aggodalmát.
– Miért számít a politikai pszichiátria kutatása mindmáig tabutémának? Rossz a szakma lelkiismerete?
– Nálunk minden sötét, nehezen felfejthető téma tabunak számított és számít. De azért foglalkoztak ezzel is, igaz, egyetlen igazán meghatározó mű született: Gazsó L. Ferenc és Zelei Miklós Őrjítő mandragórája (1989). Ez hatalmasat szólt a nyolcvanas évek végén. Most temettük el Miklóst, akit nagyon megszerettem, igazi példaképem, mentorom volt, bár sajnos csak rövid ideig ismerhettem. Túl későn találtam rá. Szerzőtársa és barátja egyszerre vicces és megható búcsúbeszédet mondott – Miklósnak is remek humora volt –, amelyből egy mondatot idéznék:
ha pár évvel korábban fognak a könyvhöz, ők is bent végzik.
Ez így igaz, és ebben minden benne van. Leírják a könyvben, hogy semmilyen reakció nem érkezett a szakma részéről, és valóban kevesen vannak azok, akik szembenéztek ezzel a témával. Pedig az én könyvemben is vannak remek, embermentő pszichiáterek is. Nem csak kegyetlen, már-már sátáni lények, mint a szovjet Lunc professzor vagy a magyar Bálint István.
– Hajnóczy Péter is szerepel a könyvében, ő közismerten az alkoholizmust választotta. Neki is akadt dolga a politikai pszichiátriával?
– Tágabb értelemben: az őrületre ítéléssel. Ő írta meg annak az asszonynak a történetét, akitől elvették a lakását, és megpróbálták elsüllyeszteni. Híres műve – Az elkülönítő – a szerkesztők bátorsága és valamiféle „rendszerhiba” miatt jelent meg a korabeli Valóságban. Hatalmas botrány lett belőle, mert leleplezte a rendszert. Hadd idézzek belőle:
Ott vannak a spiclik. Az értelmesebb betegek közül szervezik őket. Részben helyzetük és megfélemlített voltuk miatt vállalkoztak, meg azért, mert úgy gondolták, hogy ebből előnyük származik.
A könyvemben is megjegyzem, hogy itt mintha nem is a benti, hanem a kinti zárt osztályról írt volna. Mindig elképzelem Kádár vagy Aczél György arcát, hogy mit szóltak, amikor ezt elolvasták. Nem csoda, hogy kényszergyógykezelésre akarták küldeni az alkoholizmussal küzdő zsenit, aki nem mellesleg megírta a korszak számomra legfontosabb, legerősebb regényét, A halál kilovagolt Perzsiábólt. Zeleiék könyvéből tudjuk, hogy volt, amikor ettől csak a jogász barátja tudta megmenteni.
– Derzsi Sándor (1919-1978), az erdélyi Somogyomban, az egykori Kis-Küküllő vármegyében született költő sorsa különösen kegyetlen. A Magyar Nemzet újságírójaként dolgozott 1945 és ’48 között, Gábor Andor – Kun Béla kebelbarátja – elítélte az egyik versét, ezért kiközösítették. 1956-ban részt vett az Életünk című forradalmi lap szerkesztésében, utána bujkálni kényszerült. Így került a pszichiátriára.
– És ebből látszik, hogy nem minden fekete-fehér. Derzsit – és más forradalmárokat – Haitsch Emil, egy legendás pszichiáter-orvos rejtegette a Róbert Károly körúti kórházban. A költőt besúgták, lebukott, börtönbe került. Aztán kiengedték, majd elvitték Intapusztára, az Aranyketrecnek nevezett intézetbe. Ahol egy másik ismert orvos, Goldschmidt Dénes vigyázott rá. Aki ügynök volt, de a könyvemben rámutatok, hogy kutatásom szerint nem véletlenül lett az: egy undorító besúgó, „Dzserdzsinszkij” köpte be, mivel túlságosan engedékeny volt az antikommunista, hihetetlen erejű verseket író Derzsi Sándorral. Szóval valószínű, hogy Goldschmidt azért lett ügynök, mert embereket mentett. Maga mondta ki – éppen a jelentésekben elírt nevű „Dzserdzsinszkij” jelentette –, hogy nem engedhetik ki Derzsit, mert kint megölnék amiatt, amiket mond és ír.
– Elektrosokkal kezelték. Ezt az érdekében tették vagy ezzel tették igazán tönkre?
– Akkoriban ez bevett eljárásnak számított. Azt gondolom, hogy Haitsch Emilék ezzel segíteni akartak az összetört, a börtöntől rettegő emberen. Más kérdés, hogy a tudomány ma már elveti ezt az embertelen módszert. Pákh Tibornál például a megtörésére használták.
– Miután Derzsit kiengedték, nem fordult jobbra a sorsa?
– Roncsként engedték ki, de nem engedték el. Megjárta a Lipótot is, üldözték, megfigyelték, festő feleségét, Kapicz Margitot rákényszerítették, hogy váljon el tőle. Nem lett elmebeteg, könyvemben idézek az írásaiból és a verseiből, amelyek zseniálisak és leleplezőek. De a tortúra, az elektrosokk, a börtön és a sok kezelés nyilván nem vált a javára.
Nagyon szomorú a sorsa, főleg, hogy utána kitörölték a történelemből.
Egy emlékkötet – ennyi maradt egy hősből, aki sohasem engedett az elveiből.
– Mi volt a megbocsáthatatlan bűne?
– Közhely lesz, amit mondok: antikommunista, magyar, keresztény és humanista volt. Leírta ezt abban a versben, amit idézek tőle: „Ember vagyok: hiszek, / Vallom mindenkinek. / Hiszen ember voltom, /Ködkeresztjét hordom. / Hiszen magyar voltom, / Könnykeresztjét hordom. / Hiszen igaz-voltom, / Kínkeresztjét hordom.” Lehet, hogy nem lehet hetekig elemezni és agyonlábjegyzetelt könyveket írni erről a versről, de azt hiszem, hogy benne vannak a „bűnei”.
– Van egy népszerű Kádár-kor-apológia: jött a rendszerváltás, és nem kerültek elő rejtett remekművek a fiókokból, magyarán igazából nem is volt cenzúra. Ám ezen alkotók sorsa éppen azt bizonyítja, hogy el sem juthattak az asztalfiókig, a rendszer meggátolta a mű létrejöttét. Erről mit gondol?
– Nagyon sok „kitörölt” ember van. Előbb tönkretették, aztán kiradírozták őket a történelemből. Ők nem tudtak és nem akartak sem kiegyezni, sem megalkudni. Mások megkötötték a saját „szerződésüket”.
Aczélék remekül értettek a korrumpáláshoz, a cenzúrával való játékhoz, a megbízható szelepek (Hofi Géza, Moldova György és a többi) reklámozásához és az öncenzúrára kényszerítéshez – hiszen minden elvetemültségük, gyarlóságuk és gyávaságuk mellett zseniális sakkjátékosok voltak.
Akárcsak azok, akik a rendszerváltás után életben tartották a „legvidámabb barakk” narratíváját. Ezt a hamis mítoszt le kell lepleznünk. Közhely, de az irodalmi és a kulturális életben is komoly kasztrendszer létezett. Bedobozolhatnánk őket most, de akkor nem Aczélék játékához igazodnánk?! A lényeg, hogy a tiltott kategóriába sorolt, bebörtönzött művészeknek nem járt megbocsátás, sem akkor, sem a kilencvenes években. Aki nyíltan szembeszállt a zsarnoksággal, azt így vagy úgy, de kicsinálták. Csúnya kifejezés, de talán helyes egy rothadt rendszerrel kapcsolatban. Én nekik ajánlottam a könyvet. Ők a hősök, a huszadik századi Zrínyik és Hunyadik. Ki tudja, hogy mi mit tettünk volna az alattomosan mérgező, kisebb engedményeket ígérő és teljesítő Kádár-korban. Egy biztos: ők kiálltak magukért, értünk és a mindenkori emberért. És sokan az életükkel fizettek ezért.
Borítókép: Mező Gábor újságíró portréja (Fotó: Kurucz Árpád)
