Minden, mi körülvesz

Ideje erősen eltöprengenünk azon is, vajon van-e még emberi arcunk egyáltalán.

Nyilvánvaló, hogy ha Leacock barátunk – áldassék a neve! – be tudott volna nevezni Scott Rice versenyére, biztosan győzött volna, de nem tudott, mert a verseny kiírása előtt 38 esztendővel jobblétre szenderült, és akkor is elég rossz idő volt…

„Történetünk színhelye pontosabban Anglia déli csücske, a Knotacentium Towers (ejtsd Kns ps), Lord Knotacent (ejtsd Pjs) ősi kastélya.” Ez következett aztán Rezeda Kázmér gondolataiban, mert gyorsan előkereste a Gertrúd a nevelőnőt és beleolvasott, bizonyítandó, hogy Leacock mester nélkül lehet ugyan élni, de teljesen felesleges. És azt talán mondanunk sem kell, hogy Leacock életműve Karinthy Frigyes fordításában élvezhető magyarul, ami azt jelenti, hogy magyarul jobb, mint az eredeti.

– Mennyi mindennel van ez még így – babrált kicsit a morfondíron Rezeda Kázmér, majd maga elé varázsolta Gertrúdot, a nevelőnőt: „Gertrúd, teljes nevén Mac Figgin Montmorency, nem ismerte se anyját, se atyját. Mindketten évekkel az ő születése előtt haltak meg. […] De azért Gertrúd gyengéd kegyelettel őrizte szülei emlékét. Keblén aranytokban anyjáról készült miniatűr olajfestményt rejtegetett; hátáról, ezüstláncon, apja jól sikerült daguerrotipje lógott le. Nagyanyja mellszobrát kabátujjában hordta, néhány unokanővérének és fivérének képmása részint a csizmájában foglalt helyet, részint az övébe volt dugva, nyelestül, míg hátul… de talán elég is ennyi.”

Hát így. És az a jó, hogy Leacock humoreszkjeit gimnazista korában kezdte olvasgatni Kázmér, valamikor 1977-ben vagy ’78-ban, mert Barnabás – hajdanvolt jó barát – behozta a Szilágyi Erzsébet Gimnázium első vagy második „b” osztályába – olasz–spanyol szak –, és szünetben ordítva röhögtek azon, miszerint „Virágot hoztam a szobámba. A mezőn találtam, a patak partján. Álmodozva ringott a hosszú szárán. Tudom a nevét. Csupszvojskjának hívják. Szeretem a neveket. Föléje hajoltam és beszéltem hozzá. Megkérdeztem tőle, fogok-e valaha szeretni? Azt felelte, hogy tya ja, kérem, mit tudom én. Hazafelé jövet egy fokhagyma előtt mentem el. Az úton feküdt, keresztbe. Valaki rálépett, eltörte a szárát. Hogy fájhatott neki! Keblembe rejtettem. Egész éjjel párnám alatt feküdt.”

Ordítva röhögtek ezen Kázmérék, nem is sejtve, hogy alig negyvenöt év elteltével ezekkel, a Rosszcsirkeff Máriákkal lesz tele a világ, ők lesznek az etalon meg a hetvenkét-féle nemi identitás. És Leacock szögre akaszthatja a humorát, Ionescu meg a szürreálist, ugyanis a szürreális lett a reális.

De most már a lényegről beszélünk. Azokról a dolgokról, arról a közegről és azokról a tárgyakról, amelyek mindig is körülvettek, s amelyek a boldogságot rejtegetik. Szilágyi gimnázium, első kerület, budai Vár, Tabán, Horváth-kert, Leacock – és egy este, amelyen Czine Mihály beszélgetett Sütő Andrással a lakásukon, a Szabó Ilonka utcában, s amely estére Czine Erzsébet, Kázmérék magyartanárnője elhívta őket. Mert ilyen tanárai voltak Rezeda Kázmérnak. Czine Erzsébet, Csík Miklós, Decker Laci bácsi. És egy este Czine Mihály és Sütő András társaságában, valamikor 1979–80 táján, hát az nem Leacock humoreszk volt. Hanem erdélyi magyarság – vagyis a Kádár János-cukrászda egyik legnagyobb, legerősebb tabujának megdöntése.

– Na, fiúk, ki kér egy pohár bort? – kérdezte Czine Mihály a szőnyegen helyet foglaló Kázméréktól, mire lánya, a rettegett szilágyis magyartanárnő, a „Czine Böske” felcsattant:

– De apa, ők még gyerekek, nem isznak bort!

Misi bácsi szeme pedig pajkosan összevillant a fiúk szemével, s így szólt:

– Kislányom, te most maradj csönden egy kicsit… na, fiúk, kér valaki egy pohár bort?

– Mind kértünk… – emlékezett vissza Rezeda Kázmér az őt mindig is körülvevő közegre, és arra a világra, ami azon az estén kinyílt előttük. Kinyílt egy világ, amelyben ott volt Pusztakamarás, Zeteváralja, Kolozsvár, a székely himnusz és egy meggyötört nemzet.

És Farkas Árpád: „Panyókára vetett kabáttal / jöttem közétek; vonjátok végig / ujjatokat vékony bordáimon, / s felszakad forrón s meztelenül / a dal – // a pubertás pirosfülű csodáit / kinőttem; két évvel ezelőtti / álmaim már horzsolják vállam, / apám vágyaival traktál, / ingeit elhordom – […]”

És Kányádi Sándor: „valaki jár a fák hegyén / ki gyújtja s oltja csillagod / csak az nem fél kit a remény / már végképp magára hagyott // én félek még reménykedem / ez a megtartó irgalom / a gondviselő félelem / kísért eddigi utamon […]”

És az egyik legnagyobb csoda tőle: „az indián és a néger / tüzet rakni éppúgy térdel / mint a hargitán a pásztor / számolni ujjain számol / különbség ha van az égen / itt a göncöl jön föl este / fölöttük a dél keresztje […]”

És persze az Anyám könnyű álmot ígér: „Az uradalmi napszámosmunkából menekülve a húszas években Kolozsvárig hányódott kocsimosónak, sofőrkisegítőnek; onnan haza uradalmi gépésznek; az uradalomból Bukarestbe alkalmi munkásnak; onnan vissza földművelőnek két hold szántón, fél hold kaszálón, részesművelőnek egyházi bérleten; majd újra gépésznek a szomszéd faluban; tíz esztendő múltán egy cséplőgép feles tulajdonosaként tért meg.

Bukás lett a vége. Adósságok vitték el a kaszálót, a tehenet, disznót, majorságot.

Újabb szivárványkapu tűnt föl.

Szerényi Gábor rajza 

A háború után Ludas környékén egy leégett cséplőgép acélvázára bukkant. Megvásárolta, itthon fölépítette, hiányzó alkatrészeit ócskapiacról, gépésztársaktól összeszedegette; dobtengelyeket, szíjtárcsákat hordott haza a hátán a harmadik-negyedik-hetedik faluból. Botot dugott a vaskerekekbe, úgy szuszogott a hegyeken átal meggörbedve, de nagy bizakodással. Mikor elkészült vele, és a festék megszáradt volna rajta, a korszak kívánalma szerint felkerült a kuláklistára. Ez már veszedelmesebb bukás volt. Nagy, robajos családi katasztrófa, látványos rongyoskodással, szünetlen rettegéssel. »Ne féljen, apám!« – írták haza a fiai Kolozsvárról, Enyedről, Bukarestből. »Ó, nem félek – írta vissza. – Csak éppen ijedezek.« Az állami gazdaság káderesének kívánságára kiköltöztették a házból, a káderes elfoglalta a két szobát, gondosan megvizsgált minden sarkot, még a kéményt is, hogy nem rejtőzik-e benne valami veszedelem. Lefeküdt, az ablak alatt szólt a tücsök, apám, anyám az istálló padlásán, és akkor a szekrény tetején eldurrant egy paradicsomosüveg. Az új lakó felesége sikoltozva rohant ki, azt gondolván, hogy apám lövöldöz rájuk revolverrel. »Hogy is gondolhatott ilyesmire, úrinő létére! – írta később anyám egyik levelében. – Hiszen apád akkor éppen sírt álmában. Már nem is az a baj, amiben benne vagyunk, hanem amit föltételeznek rólunk.«” 

– Most mondja meg nekem valaki, hogyan magyarázhatnád mindezt el ezeknek a maiaknak, az elpuhultaknak, puhányoknak, üreseknek, semmitől sikoltozó önrettegőknek… Klímakatasztrófa… Hát persze. Mindig az időjárással van a baj. Már Sütő András apja is azt szidta, amikor nem sikerült befogni a méhrajt:

„Apám, hogy a kudarcot valamiképpen tágabb összefüggésben magyarázza, az időjárást kezdi kritizálni. A telek sietnek, a tavaszok késnek, az esők kimaradoznak. Változik a természete magának a természetnek is. Egyesek szerint Isten csöndes bosszúja lehet az ateista nevelés bevezetése miatt. Ő természetesen nem hiszi, hogy így lenne, bár a dolgoknak a színét is, fonákját is nehéz igazolni. Tény, hogy régebben a méhek nem voltak ilyen mérgesek. Az meg elő sem fordult, hogy kutyát megszúrjanak.

– A kaptár szaga nem tetszik nekik – próbálkozom én is valamivel.

– Lehetséges – mondja apám. – De nincs kizárva az atombomba sem. A sok robbantás az időjárást megbolondítja.

Ezt olvasta valahol. A magam részéről a feltevést sem igazolni, sem cáfolni nem tudom. Dörzsölöm a fülem tövét petrezselyemmel. S megkockáztatom a vélekedést, miszerint a méhészkedést nem nekünk találták ki. Negyven év alatt négyre szaporodott a családok száma. Nem hasonlít ez a helyben topogáshoz?

– Honnan futja még türelemre? – kérdem.

– Ahonnan minden egyébre! – mondja apám meggyőződéssel, s a vitát lezártnak tekintve, előszedi a kopácsoló szerszámait.”

Na most mondd… Le kellett volna önteni paradicsomlével a kaptárt meg a templomot, vagy odaragasztani magukat csirizzel a pityókaföldre vezető földút közepére. Csak nem volt paradicsomlé. Meg idő, meghülyülni. Ilyen világok nyíltak ki nekünk, egy szőnyegen ülve, ’79 vagy ’80 táján, amikor pedig úgy tűnt, minden mozdulatlan marad, örökre.

Na, hát ilyen volt a ’79-es meg a ’80-as is, de mi ültünk egy szőnyegen, és mást gondoltunk. Mást gondoltunk a világról, mint amit szabad volt gondolni. S persze egy dolgot nem tudtunk, mert nem tudhattunk még: Hogy ezek lesznek majd egyszer azok az örökkévaló dolgok, amelyek mindig is körülvettek. A Horváth-kert, abban pedig a hajdanvolt Philadelphia kávéház, s annak törzsvendégei, Ady és Szabó Dezső. Az elsodort falu. No meg persze az Ős kaján. És a Haza a magasban, igen, és Illyés. Neki még ott kellett volna ülnie, azon az estén, Czine Mihály és Sütő András között. Hogy már akkor és ott elmondja nekünk:

„[…] Ha új tatárhad, ha kufárhad / özönli el a tiszta tájat, / ha útaink megcsavarodnak, / mint giliszta, ha rátapodnak: // te mondd magadban, behunyt szemmel, / csak mondd a szókat, miktől egyszer / futó homokok, népek, házak / Magyarországgá összeálltak.”

Semmi baj, kicsit később, de még időben elmondta helyette a Czine Böske. Sőt, meg is kellett tanuljuk, kívülről. És most, hogy itt az új tatárhad, s vállát az új kufárhadnak veti, akkor mi tudjuk és mondjuk a szókat, miktől egyszer futó homokok, népek, házak, Magyarországgá összeálltak. S az új tatárhad meg az új kufárhad nem is tud mit kezdeni velünk, csak várja, hogy elballagjunk örökre. S jöjjenek végre azok, akiknek kétszáz szó elég egy egész nyomorult életre. És nem fogják belekiáltani az éjbe Berzsenyinket, mert Berzsenyi nem az övék, ugyanis fogalmuk sincs róla, ki az.

„Jöhet idő, hogy emlékezni / bátrabb dolog lesz, mint tervezni – / bátrabb új hont a mult időkben / fürkészni, mint a jövendőben –?”

Íme hát, eljött ez az idő. Talán már akkor eljött. Amikor Tímár György egy Karinthy-féle Így írtok ti gyengécske utánzataként megírta a maga irodalmi paródiáit, s a Weöresről szóló így végződött:

„Üszkös a fa dereka, csiribiri, sármány, / Bóbita játszik Sanyi panyigáján, / Psychén játszik Mikola, az álnok, / „Aber, Fráulein, maga mitsinál ott?” / Gyuri, Vica tekereg, nyilaz a kis Ámor, / kétpupu zivatar leesik az ágyról, / szótagok és zene, ütem idekushad… / Mi a magyar aja-baja? / Hagyom a Gyulusnak.”

„Mi a magyar aja-baja? Hagyom a Gyulusnak.” Hát ez az. Minden világos. Már csak az a kérdés, lesz-e még egy Gyulus. És még egy Németh Lacus és Nagy Lacus – megleljük-e még egyszer a hazánkat?

Íme hát…

S ideje erősen eltöprengenünk azon is, vajon van-e még emberi arcunk egyáltalán. S ekkor Rezeda Kázmér levette a polcról Márai Sándor Füves könyvét, és előkereste benne ezt:

„A haza nem csak föld és hegy, halott hősök, anyanyelv, őseink csontjai a temetőkben, kenyér és táj, nem. A haza te vagy, szőröstül-bőröstül, testi és lelki mivoltodban; ő szült, ő temet el, őt éled és fejezed ki, mind a nyomorult, nagyszerű, lángoló és unalmas pillanatokban, melyek összessége életed alkotja. S életed a haza életének egy pillanata is.”

– Ezért nem mindegy, hogy vannak-e az életedben örökkévaló dolgok, amelyek mindig is körülvettek – gondolta még Rezeda Kázmér, s aztán azon kezdett el töprengeni, mit is főzzön a gyerekeinek, akik hamarosan jönnek vacsorálni…

Borítókép: Szerényi Gábor rajza